Ahogy mi megéltük: „Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”

Az 1998-as világbajnokságon – bár az 1996-os Eb-t már követtem, ez volt az első mundialom – még nem túlságosan foglalkoztattak az angolok, az sem érintett akkora sokként, amikor a szokásához híven rendkívül „kellemesen” játszó Diego Simeone hátulról beleszállt a hetes számú játékosba, aki ezt megelégelve a földön fekve lábát felemelve gáncsolta a faultolót – piros lapot, és egy nemzet haragját kiváltva ezzel.

Aztán indult a Bajnokok Ligája idény, és ahogy telt, múlt az idő, lett egyszer szimpatikusabb a Manchester United gárdája, az Inter elleni hazai negyeddöntővel pedig meg is lett az örök kedvenc játékosom – hogy aztán azóta se érjen fel senki erre a szintre, pedig jó ideje már nem aktív. Volt egy szőke hajú srác a jobb szélen, aki menetrendszerűen ment fel-alá a vonal mellett, beadásai pedig rendre életveszélyt jelentettek.

David Beckham ezen a meccsen is rögvest összecsapott Simeonéval, de ekkor már okosabban reagált és játékával felelt. Nem sokkal később szabadrúgásával még elkerülte a jobb felső sarkot, de még mindig csak a 7. percben jártunk, amikor finom mozdulata után Dwight Yorke fejelt parádésan a kapuba, majd sorra jöttek a remek tekerések, hogy épp a szünet előtt a trinidadi csatár a második fejes gólját is megszerezze. Ez volt addigra már a 7. gólja a BL-idényben, a hetesnek pedig a 7. gólpassza. Valahogy olyan egyszerű játéknak tűnt a futball, Beckham elmegy a jobb szélen, bead, valamelyik támadó érkezik és gól.

REMEKELT AZ INTER ELLENI NEGYEDDÖNTŐBEN

Nem volt könnyű a bajnokságot nagy hajrában (az Arsenal előtt egy ponttal megnyerve, az utolsó fordulóban a Tottenham ellen fordítva) behúzó, az FA-kupában az elődöntő újrázása során Beckham góljával sokáig vezető, aztán a ráadást csak Peter Schmeichel büntetővédésével kiharcoló, ott Ryan Giggs parádés szólójával nyerő, a döntőben a Newcastle-t elintéző Manchester United számára a BL-menetelés. A csapat a dán Bröndby mellett a későbbi döntős Bayern Münchennel és a Barcelonával került egy kvartettbe, ahonnan fixen csak a csoportelső juthatott tovább! Az angolok veretlenül, de négy döntetlennel zártak (a Barca ellen oda-vissza 3–3, a Bayern ellen Münchenben 2–2, otthon 1–1), német riválisuk mögött másodikak lettek, a 10 pont viszont elég volt ahhoz, hogy a 12-vel második Real Madrid mellett készülhessenek a negyeddöntőre.

Az épp a királyi gárdát megelőző Inter búcsúztatása után a korszak legendás csapata, az előző három évben egyaránt döntőző (igaz, csak az Ajax ellenit megnyerő) Juventus érkezett, és csak Giggs 92. perces gólja gátolta meg a hazai vereséget (1–1). A visszavágó sem indult fényesen, a „lesen született” Filippo Inzaghi a 11. percre már kétgólos előnyhöz juttatta a „zebrákat”, de Beckham szöglete után Roy Keane a 24. percben szépített, majd Yorke tíz minutummal később egalizált, innentől pedig a „vörös ördögök” álltak jobban – a végén még Andy Cole is betalált, így győzelemmel jutott döntőbe az MU (2–3).

A JUVE ELLENI ELŐDÖNTŐ


A szintén triplázásra hajtó (a kupát később Effenberg és Matthäus rontása miatt tizenegyespárbajban elbukó) Bayern Münchenellen nem voltak ideálisak az előjelek: Henning Berg sérülés, Roy Keane és Paul Scholes eltiltás miatt hiányzott a középpályáról, Beckham középre került, ami nem bizonyult fényes megoldásnak, meg amúgy is mondta fater, hogy a végén úgyis a németek nyernek. Mondom, fogadjunk! Fogadtunk. Nem volt nagy összeg, egy százas volt a tét.

Elindult a meccs, méghozzá szempontomból pocsékul, ugyanis Mario Basler a 6. percben előnyhöz juttatta a németeket egy közeli, megpattanó szabadrúgásból (0–1).

Az angolok nagyon próbálkoztak, ez viszont inkább erőlködésnek tetszett, ahogy telt az idő, úgy nyílt egyre nagyobb tér a müncheniek előtt, akiket a jobb oldali kapufa és a léc is megfosztott a győzelmet biztossá tévő második góltól.

Érkezett a pályára közben az FA-kupa-döntőben a szerepét mindkét gólból kivevő (gól, gólpassz) Teddy Sheringham, valamint a „babaarcú gyilkos” Ole Gunnar Solskjaer is, miközben számomra meglepő módon Lothar Matthäust lecserélték, majd jött a 87. percben az újabb müncheni csere. Máig nem feledem az akkori mondatokat: a Bayern München leviszi a pályáról a győztes gólt szerző Baslert is.

Én meg csak néztem. Mondom, még van idő hátra, miért mondják, hogy győztes gólt szerző? „Ilyenkor már úgysem történik semmi” – jött az atyai válasz, de valahogy mégsem akartam elfogadni. Miért is ne lehetne a végén gólt szerezni, sokszor sikerült már.

A végére már nagyon nyomott az MU, de a Bayern hősiesen védekezett és szögletre mentették a beadást. Az óra már a 91. percet jelezte.

Ekkor pedig jött az a híres, hírhedt két perc. Beckham odaáll a szöglethez, ide-oda pattog a labda, a felfutó Schmeichel is próbál hozzáérni – eredménytelenül –, majd Giggs pályafutása egyik legrosszabb lövésével végső soron gólpasszt ad Sheringhamnek.

Ez az, jöhet a hosszabbítás!

Nem, mégsem! Jön az újabb szöglet, Beckham megint beadja, Sheringham megcsúsztatja, mellémegy? Gól lesz? Mindegy is, ott áll Solskjaer is belövi!

A németek hitetlenkedve fekszenek a földön, Samuel Kuffour fájdalmában vagy tehetetlenségében üti a földet.

Velem viszont madarat lehetett volna fogatni, és úgy örültem, hogy rögvest jeleztem, engem az a százas (vagy három kivi szörp lett volna belőle a büfében!) nem érdekel, a lényeg, hogy összejött a csodás fordítás a barcelonai estében

AZ 1999-ES BL-DÖNTŐ ÖSSZEFOGLALÓJA

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán:Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

Vincze Szabolcs:„Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!

Thury Gábor:Balczót kísérve megindult a domboldal

Szűcs Miklós:„Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna”