Amikor Marco van Basten túl fáradt volt az Eb-döntőben ahhoz, hogy levegye a labdát

NARANCSBA BORULVA

Rajtunk, magyarokon kívül a hollandok siránkoztak a legtöbbet a mögöttünk hagyott futballévszázadban. Korszakos vesztesből nemcsak nekünk (1954), de nekik is jutott (1974), mi kettő, ők három vb-döntőt buktak el – kész szerencséjük, hogy egyszer, az 1988-as Eb-n minden összejött nekik.

Pedig négy évvel korábban, amikor a rotterdami vb-selejtezőn Détári Lajos és Esterházy Márton góljával idegenben vertük meg őket, túl sok minden nem utalt arra, hogy ilyen hamar a csúcsra jutnak. Az 1988-as Eb-hősök közül Hans van Breukelen, Frank Rijkaard, Ruud Gullit, Erwin Koeman és Marco van Basten is ott volt a pályán Mezey György válogatottja ellen, az 1985. tavaszi selejtezőn pedig már Adri van Tiggelen is.

Mexikóba el sem jutottak, az 1988-as, még nyolccsapatos Európa-bajnokságra azonban (éppen a mi csoportunkból, mindkét ellenünk vívott meccset megnyerve) magabiztos csoportelsőként igen.

Nyugat-Németországban aztán a csoportmérkőzéseken nem volt kolbászból a holland kerítés, hiszen rögtön a nyitányon szétkontrázták őket Valerij Lobanovszkij „szovjetjei” (akik közül egy magyar, Rácz László rúgta be Van Breukelennek a győztes gólt), és Van Basten hiába rúgott mesterhármast a szégyenszemre pont nélkül hazakullogó angoloknak, ha az írek elleni utolsó mérkőzésen nyolc perccel a vége előtt még 0–0-ra, azaz kiesésre állt az 1974-es tábornok, Rinus Michels irányította narancsos csapat. Csakhogy jött Wim Kieft, megmentette Hollandiát, kiejtette az íreket, és Gulliték máris készülhettek a házigazda nyugatnémetek elleni elődöntőre.

A hamburgi Volksparkstadionban Lothar Matthäus büntetőjével még a német válogatott vezetett, Ronald Koeman ugyancsak tizenegyesből egyenlített, Van Basten pedig két perccel a vége előtt, Jürgen Kohlert megelőzve belőtte a győztes gólt Eike Immelnek – ez a mozdulatsor évekig szerepelt a TeleSport főcímében is.

És a torna úgy zárult, ahogyan elkezdődött, vagyis holland–szovjet összecsapással. Csak éppen a leosztás volt más: Ronald Koemanék ezúttal nagyon vigyáztak a szélsebes Igor Belanovra, Alekszandr Zavarovra vagy Gennagyij Litovcsenkóra, nem hagytak levegőt az ellenfélnek, és Gullit erős, pontos fejesével a 32. percben meg is szerezték a vezetést.

Lobanovszkij fokozta a nyomást, amire Hollandia labdaszerzésből kedvére kontrázhatott, és egy ilyen akció végén az 54. percben megszületett az Európa-bajnokságok történetének legparádésabb találata. A 37 (!) éves Arnold Mühren (aki az Ajaxszal nyert már BEK-et és KEK-et, az Ipswich Townnal pedig UEFA-kupát is) mértani keresztlabdát küldött Van Basten felé, az AC Milan 12-esben futballozó gólgépe nem vacakolt vele sokat, ívelt, de erős, ráadásul hajszálpontos lövést zúdított Rinat Daszajev kapujának jobb felső sarkába – őrületesen nagy gól volt!

A meccs eldőlt, Hollandia a mennybe ment, egy nagy generációnak sikerült az, ami Johan Cruyfféknak és később Wesley Sneideréknek nem: a Michels-fiúk a magasba emelhették a trófeát. (Van Basten, Gullit és Rijkaard pedig az AC Milanban Arrigo Sacchi irányításával forradalmasította a futballt, csakhogy klubszinten is mindent besöpörjön.)

A riválisok közül a Szovjetunió ebben a formájában már csak néhány évet élt, az új olasz generáció 1994-ben vb-ezüstig, az elődöntőben elvert NSZK pedig két év múlva, a német újraegyesülés küszöbén világbajnoki címig jutott. Hollandia meg azóta, immár 33 éve vár a sorára…

KELET-EURÓPAI SZÍVVEL

A nemzetközi futballélet spanyol korszakának kiteljesedését hozta el a 2012-es Európa-bajnokság döntője, amelyen a 2008-as Eb-győztes és 2010-es világbajnok spanyol válogatott – az Eb-finálék legnagyobb különbségű győzelmét aratva – 4–0-ra megverte a Cesare Prandelli szövetségi kapitány vezette olasz csapatot. Vicente del Bosque együttese védte meg először a címét az Eb-k történetében, ahogyan a három egymást követő nagy tornán szerzett elsősége is példa nélküli. Érdekesség, hogy a csoportkörben egyszer már farkasszemet nézett egymással a két döntős, az olaszok a – Kassai Viktor és segítői bíráskodása mellett elért – gdanski 1–1-es döntetlenre építhették későbbi reményeiket, meg persze arra, hogy a csapat gerincét olyan tapasztalt húzóemberek adták, mint Gianluigi Buffon, Giorgio Chiellini, Daniele De Rossi, Leonardo Bonucci vagy Andrea Pirlo. És persze ne felejtsük el megemlíteni az olaszok kezelhetetlen csodagyerekét, a hol zavarodott tökfilkónak, hol született zseninek tűnő Mario Balotellit, aki a Németország elleni elődöntőben talán élete legjobb formáját nyújtva két góllal segítette tovább együttesét – majd a döntőben szinte észrevétlen elszenvedője maradt a csapásnak. (Hozzá kell tenni, az olaszok az utolsó fél órában emberhátrányban játszottak, Riccardo Montolivo sérülése után már nem maradt cseréjük.)

De összpontosítsunk a tiki-taka mestereire, az ismét csúcsra érő spanyolokra, akik a Casillas – Arbeloa, Piqué, Sergio Ramos, Jordi Alba – Xavi, Busquets, Xabi Alonso – David Silva, Fabregas, Iniesta felállásban kezdték a kijevi Olimpiai Stadionban vívott döntőt, amelynek bőséges góltermésén négyen osztoztak (David Silva, Jordi Alba, Fernando Torres, Juan Mata), hőse pedig a mérkőzés embere, Andrés Iniesta volt. Vagy inkább maga a csapat… „Nem számítok erősnek, gyorsnak, technikásnak. A csapattársaim és a mozgásterem nélkül sehová sem jutnék” – vallotta utóbb a közösség fontosságáról a másik ragyogó középpályás, Xavi, nyilvánvalóan túlzó szerénységgel, hiszen ha erősnek és gyorsnak talán nem is mondhatjuk, technikai képzettségét tekintve a világ egyik legjobbjának számított.

Összevetve az előzetes várakozásokat a torna eseményeivel, erős csalódást keltett az Eb legfényesebb csillagaként beharangozott Cristiano Ronaldo, még úgy is, hogy Portugáliával az elődöntőig küzdötte magát. Bosszúságára jellemző a kritikusai szemébe vágott, sértődött nyilatkozat: „Tudják, hol volt Lionel Messi egy évvel ezelőtt, ilyenkor? A Copa Américából esett ki éppen az argentin válogatottal, saját szülőhazájában. Azt hiszem, az azért rosszabb valamivel.”

Ami a rendezést illeti, a lengyel és ukrán földön lebonyolított 2012-es tornának sajátos színt kölcsönzött a kelet-európai környezet, a helyi történelmet és kultúrát Varsó, Wroclaw, Gdansk és Poznan szerepvállalásával képviselő Lengyelország értékei, de különösképpen a sportvilág vendéglátása terén kissé tapasztalatlan Ukrajna „macskajajos” bája. Az infrastrukturális és szervezési lemaradást itt bőven ellensúlyozta az ukrán nép odaadása, nyitottsága, segítőkészsége – Kijev, Doneck, Lviv és Harkiv sporteseményeken ritkán tapasztalható vendégszeretettel és büszkeséggel fogadta a városba érkező külföldi futballturisták tömegét.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 8-i lapszámában jelent meg.)