„Amikor beléptem a Hátsó füves-kiállításra, úgy éreztem, mintha hazaugrottam volna Sárrétudvariba. A Debrecentől ötven kilométerre eső faluban nőttem fel, nyolcadikos koromig ott éltem. Az itt látható nagyszerű falusi futballfotók bármelyikét készíthették volna az én településemen is, de még a játékvezetői öltöző berúgott ajtaja sem tűnt ismeretlennek” – osztotta meg első benyomását a hallgatósággal Dombi Tibor, a DVSC korábbi hétszeres bajnok szélsője, a debreceni klub 48 éves pályaedzője a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban tartott futballesten. A Harmadik félidő bisztró szerdai programjának vendége a közelmúlt magyar futballjának meghatározó játékosa, valamint a Bajnokok Ligája-szereplésig jutó kétezres évekbeli Debrecen szakmai irányítója, a csapatot klubemendzserként és segédedzőként összesen öt bajnoki címig vezető Herczeg András volt.
A jelenleg az utánpótlásképzést tanácsadóként segítő 65 éves mesteredző – Ringer István múzeumigazgató moderálása mellett – felidézte a nagy sikerek és a 2009-es BL-ősz emlékezetes pillanatait. Például azt, amikor a Teniszke Klub büféjében, két teniszmeccs között, egyik kezében sörrel, a másikban teniszütővel odaállt a fali tévéhez, hogy megnézze csapata BL-csoportkörös sorsolását. Vagy a debreceni találkozásét, amikor a Liverpool elleni idegenbeli meccs után Lukács László, a Tankcsapda énekese megölelte, és megköszönte neki, hogy kedvenc csapatának meccse előtt hallgathatta a BL-himnuszt. A magyar futball jelenéről szólva pedig felhívta a figyelmet az amatőr vidéki bázis fontosságára: „Kell a hátország, ahonnan lehet meríteni. Elkeserítő volt olvasni, hogy van olyan megye az országban, ahol az elmúlt bő húsz évben megszűnt a felnőtt csapatoknak a fele. Gyerekkoromban számtalanszor nyaraltam Létavértesen, és sohasem felejtem a szomszéd faluval, Hosszúpályival vívott nagy csaták hangulatát. Ha ezek eltűnnek, az nem csak nekem hiányzik.”
A falusi labdarúgásnak szentelt kiállítás díszletei között Dombi Tibor elmondta, nem irigyli a mai tizenhárom-tizennégy éves gyerekeket, akikkel szemben óriási elvárásokat támasztanak, nyomás nehezedik rájuk a szülő, az edző, a tanár részéről. Mintha hiányozna ma a szabadság, amelyet az ő nemzedéke húsz-harminc éve még élvezhetett. Ugyanakkor saját környezetében tapasztalja, hogy az idők változásával a futball iránti kötődés az alsó szinteken átalakult.
„Közel áll hozzám a megyei bajnokságok világa. Az őszinte futballszeretetet innen merítettem, és ez vitt végig engem a pályámon. Még mindig annak a falusi gyereknek érzem magam, aki valamikor Sárrétudvariban szaladt ki a szabadba focizni. Évtizedek teltek el azóta, és én ma is mindent gyermekkori falumba helyezek el. Ha könyvet olvasok, szinte észre sem veszem, de a helyszíneket a falumba képzelem, az ottani iskolát látom magam előtt vagy nagymamám házát. Annyira mély nyomot hagyott bennem az első tizennégy év, a falusi futball, a falusi élet, hogy az azóta is kitörölhetetlen. Akkor természetes volt, hogy akik benne voltak a futballban, a játék szeretete miatt csináltak mindent. Manapság ezt hiányolom. Nekem még azt mondogatták, hagyjam már a focit, tanuljak szakmát, figyeljek az iskolára. Mellesleg elvégeztem azt is, letettem a hentesvizsgát, mire a DVSC felnőtt csapatában pályára léptem. Mára ez megfordult. Mivel annyi pénz van a futballban, már a szülő mondja a gyereknek, hogy menjen focistának, mert abból meg tud élni. Lehet, hogy ő még jobban is akarja, mint a gyerek. Csak éppen így nem alakul ki benne a szeretet, az alázat, a flúg a játék iránt, ami a belső ösztönzést adja. Ezt megváltoztatni nemigen lehet, én sem tudom, de azért ha megiszom két sört a barátokkal, csak előkerül, hogy régen még az is szeretett focizni, aki nem tudott.”
A Harmadik félidő bisztró következő estjét június 14-én, kedden 17 órától rendezik a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban. A téma a magyar futballnyelv helyzete, a vendég pedig Nyiri Péter nyelvész, a Magyar Nyelv Múzeuma igazgatója, valamint N. Pál József irodalomtörténész, sportesszéíró értékeli.