Egy „Szőke pilóta” Chilében – amikor Mészöly Kálmán fejjátékán ámult a világ

A világbajnokság előtt két hivatalos mérkőzést játszott a magyar futballválogatott 1962-ben. Nem éppen közmegelégedésre. Az Uruguay elleni 1:1 Bozsik József búcsúja, s nem a játék miatt volt emlékezetes, a törökök elleni főpróba (2:1) után pedig a meddő támadójátékot kifogásolták a hozzáértők. Mészöly Kálmán Uruguay ellen kivívta az angol szövetségi kapitány, Walter Winterbottom elismerését, ami azért érdekes, mert az angolok voltak első csoportellenfeleink Chilében. A törökökkel szemben a „szünet után ő is gyakran bizonytalankodott, s rúgásai sem mindig sikerültek”. Ezzel együtt nem volt kérdés, hogy utazik a világbajnokságra, a csapat legfiatalabb tagjaként. „Még nincs 21 éves!” – lelkendezett a Népsport, és az újságíró örült, hogy „nyílt tekintete derűt áraszt, s fiatalságának egész szenvedélyével magyaráz”.

Arról beszélt, hogy nincs nála boldogabb ember a földön („Eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás!”), s nem félt a világbajnokságtól, mert: „Mögöttem Grosics, előttem Sipos. S ez nagyon megnyugtató.” Sipos Ferencre külön is kitért, talán zavarta kissé, hogy rutinosabb társának posztot kellett váltania miatta, centerhalfból negyedik hátvéd lett. „Örülnék, ha egyszer olyan teljesítményre lennék képes, mint a legjobb Sipos ezen a poszton” – hangsúlyozta.

Az 1961–1962-es bajnokság legjobb mezőnyjátékosaként utazott el Chilébe, ahol jól ment neki. Az első csoportmeccs előtt óvatos volt („Nem félek, de tartok az angoloktól”), ám aztán főszerepet vállalt a győzelemből (2:1). Baróti Lajos szövetségi kapitány alapvetően az Internazionaléban remeklő Gerry Hitchens őrzését bízta rá, azzal, hogy a tizenhatosunknál Solymosi Ernő leváltja, neki pedig a kapunk előtt kell helytállnia, főként fejjel, ez ugyebár az angolok ellen lényeges feladat. Szilárd pont volt, „kitűnt gyorsaságával, megelőző szereléseivel és fejjátékával”.

A bolgárok ellen (6:1) nem lehetett gond, következett Argentína, s egy pont kellett a továbbjutáshoz. Göröcs „Titi” a 18. percben megsérült, nem volt még cserelehetőség, így gyakorlatilag tíz emberrel küzdött a csapat a folyamatosan támadó argentinokkal szemben. A vége 0:0 lett, Mészöly „a megbízhatóság mintaképének bizonyult. Nemigen lehetett őt átjátszani, főleg fejjátéka volt elsőrangú.”

Ahogyan a Csehszlovákia elleni negyeddöntőben is, ám ez a meccs nem a védelmünkön múlt (0:1). Szinte végigtámadtuk a kilencven percet, ám ahány ziccer, annyi maradt ki, így nem voltunk ott az elődöntőben.

Hivatalosan az 5. helyre sorolta csapatunkat a FIFA, Mészöly pedig nem lehetett elégedetlen.
Kiérdemelte a „Szőke pilóta” becenevet a torna során, persze, hogy a felhőfejeseivel. „Amikor magasan szállt a labda kapunk felé, gyakran és mindig a legjobb pillanatban jelent meg a magasban a szőke fej, s a labda máris visszafelé vette az útját” – áradozott a Népsportot tudósító Tabák Endre, majd így összegzett: „Otthon tapasztalni fogják majd, hogy az alatt a néhány hét alatt, amíg távol voltunk, mennyit fejlődött, színesedett, gazdagodott és vált higgadtabbá, biztonságosabbá a fiatal középhátvéd játéka.”

Futott a szekere, olyannyira, hogy a Vasas–Ferencváros (2:0) bajnoki után a Népsport így jellemezte a játékát: „Nem fekszik rá a csatárra, nem avatkozik be idő előtt, nem bízza magát a gyorsaságára (talán nem is erős oldala ez?), hanem a legjobb pillanatban, szinte állva, fél lépéssel elmozdul és beleteszi a lábát, amikor a csatár már azt hiszi, hogy elvitte mellette a labdát. A vadászra emlékeztet, aki kivárja, amíg a nyúl beleszalad puskája csövébe, és csak akkor süti el fegyverét, ha bent látja az irányzékban az áldozatot.”

Még a hibáiból is jól jött ki. Amikor például a Győr elleni meccsen (2:1) Palotai Károly ívelése után nem érte el fejjel a labdát és két kézzel lehúzta, a tizenegyesből pedig Povázsai László egyenlített, a bakiját azzal magyarázták, hogy „nem volt magánál”, belefeledkezett a játékba. A fáma szerint pedig a szünetben az öltözőben hátvédtársa, Sárosi László így szólt a többiekhez: „Fiúk, fordítsuk meg az eredményt, küzdjünk egymásért, egy barátunkért!”

Akkor is megvédték, amikor a Slovan Bratislava elleni Közép-európai Kupa-visszavágón a Népstadionban „nem volt ott senki, haza akart adni, lábáról a labda a kapu jobb oldalába vánszorgott”. Ezzel lett 1:2, és kiesett a csapat. A Népsport úgy értékelt, hogy „Mészöly a mezőny legjobbja volt, aztán az utolsó percekben az öngólnál súlyos hibát követett el”. Majd következett a felmentés: „Minden labdán rajta akart lenni, szinte tolta, vitte, hajtotta előre az egész csapatot, és nagy igyekezetében egyszer hibázott.

(...) De 90 percig tart egy mérkőzés, s neki is az egész 90 perc alatt nyújtott teljesítményét kell mérlegre tenni!” És ha ez nem elég, a lap idézett egy – feltehetően képzeletbeli – öreg szurkolót, aki szerint: „Fel a fejjel Kálmán! Fene azt a kupát, ürítse fenékig az ördög! A holnapi napot tudnám olyan biztosan, mint azt, hogy felhőfejeseid hamarosan kárpótolnak!”

A válogatottnál gondot okozott, hogy Sipos elhagyta az MTK-t, a Bp. Honvédban kívánta folytatni a játékot, ám nem adták ki, így ki kellett várnia egy évet. Három-három meccsen Nógrádi Ferenc, majd Solymosi Ernő lett a beállós, a hat mérkőzésen tíz gólt kapott a válogatott, ingatag lett a védelem. Sipos 1964. április 25-én térhetett vissza Baróti Lajos csapatába, Párizsban a Nemzetek Európa-kupája (ma: Eb) negyeddöntőjének első meccsén 3:1-re nyert a válogatott. „Mészölynek ezen a mérkőzésen könnyebb dolga volt, mert a francia középcsatárt a hátra húzódott Siposnak kellett fognia” – írta a Népsport azt bizonyítva, hogy a bevált védelmi kettősnél nincs jobb megoldás.

A budapesti visszavágón is nyert a csapat (2:1), s utazhatott a négyes döntőre, amelyen harmadik lett, az elődöntőben a házigazda, későbbi győztes Spanyolországtól hosszabbításban kapott ki (1:2). Ezúttal is a csatárokon múlt minden, főként Albert Flórián és Tichy Lajos bizonyult „feltűnően lassúnak, passzívnak, (...) és ami a legfeltűnőbb volt, egyikük sem mert vállalkozni egyéni megoldásokra”. A másik oldal: „Védelmi négyesünkre, a Mátrai, Mészöly, Sipos, Sárosi sorra nagy nyomás nehezedett. Ők azonban jól küzdöttek.”

Mészöly olyannyira, hogy Helmut Schön meghívta a szkopjei földrengés károsultjainak megsegítésére rendezett Jugoszlávia elleni belgrádi meccsre az Európa-válogatottba (mellette Sándor „Csikar” is kiválasztott volt). A Schön-csapat 7:2-re nyert, a nyugatnémet kapitány megdicsérte, azt mondta – mesélte Mészöly: „Egy kicsit félt attól, hogy a fiatalos hév elragad, de szerencsére nem így történt, s méltó voltam a bizalomra.”

Az 1964-es esztendő végén bevonult katonának, más futballistákkal együtt Egerben szolgált, persze nem két évig. Élménye: „Az első kimenőnkön Albert Flórival együtt róttuk a város utcáit. Már az indulásnál elhatároztuk, hogy nagyon fogunk vigyázni, nehogy szégyent hozzunk a szakaszra. Valósággal kerestük a feljebbvalókat az utcán, hogy az előírás szerint tisztelegjünk nekik. A nagy igyekezetben, »feszesen köszöntöttünk« egy vasutast is, s attól kezdve kimondtuk: most már úgyis mindegy, tisztelgünk minden tányérsapkásnak! Ebből semmi esetre sem lehet baj...”

Ezzel együtt végigjátszotta 1965-ben az angliai világbajnokság selejtezőit. Az itthoni Ausztria elleni mérkőzés előtt Baróti habozott, hogy betegye-e a csapatba – Mészölynek súlyfeleslege volt. Gyorsan leadta („Azonnal elkezdtem fogyasztani...”), ott volt a győztes csapatban, sőt: „Jól helyezkedett, ügyesen és határozottan szerelt.”

A Képes Sportban akkor megjelent fotón éppen a mezét vette le. A képaláírás így szólt: „Mészöly lehúzza a trikóját. A magyar középhátvéd mindvégig halálbiztosan, kitűnően játszott. Vagyis semmiképpen sem ez volt a legjobb húzása.”

(A következő részben: „A mi időnk lejárt...”)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 14-i lapszámában jelent meg.)