Eltűnt ígéretek: új Maradonák, Ronaldók, Pelék

Vágólapra másolva!
2009.12.21. 15:34
null
Diego Latorre (jobbra) is csak nagy ígéret maradt
Címkék
Sportlegek-sorozatunk mai részében olyan labdarúgókat veszünk sorra, akik váratlanul robbantak be a futball élvonalába, majd hirtelen vagy éppen kínos lassúsággal, de eltűntek a közvélemény szeme elől. Az eltűnésen nem is mindig a teljes visszavonulást értjük, hiszen ha valaki hazája leendő futballcsillagaként tartatik számon, annak a másodosztály is maga a süllyesztő.

A készülő vb-adatbankba és a hosszúra nyúlt őszbe csavarodó szerző ezúttal a talán sosemvolt ifjúságából merít egy maréknyi ismerősen csengő nevet, olyan labdarúgókét, akiket egykoron igen sokra taksáltak. Hogy némi irodalmi párhuzammal éljünk: olyanokét, akik a futballsikerek új rablóiként indultak, de ködlovagokká váltak.

NII ODARTEY LAMPTEY

A ghánai csodagyerek elmondhatja magáról, amit a modern kori női tornászok és az agyzsibbasztó médiakreatúrák: tizenévesen a csúcsra jutott. Az 1974. december 10-én napvilágot látott Lamptey az 1989-es skóciai U16-os világbajnokságon tűnt fel sihedernyi korához képest zseniális tudásával, ez pedig szerződéskötésre és egy gyermekrabláshoz igen közel álló manőverre ihlette az Anderlecht edzőjét, Aad de Most.

A ghánai szövetség ugyanis a biztonság kedvéért magánál tartotta a legnagyobb tehetségek útlevelét, ám Lamptey és mentora, Stephen Keshi bizonyította, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Az odahaza a labdarúgás alapjait narancsokkal (Rongylabda? Ugyan már!) elsajátító, egy rémálomszerű gyermekkorral megkarcolt legényke Beneluxia csodájára húzóembere lett az akkoriban igen acélos Anderlechtnek, arra pedig az egész világ felkapta a fejét, amikor a támadó középpályás két aranyat (tornagyőzelem és a legjobb játékosnak járó díj) zsebelt be az U17-es világbajnokságon. Csak viszonyításképpen: olyan palánták léptek azon a versengésen gyepre, mint Juan Sebastián Verón, Marcelo Gallardo, Claudio Husaín, Eddy Baggio, Wamberto, a spanyol Dani vagy bizonyos Alessandro Del Piero…

Abban az évben Lampteyt az Afrique Football nevű lap Afrika harmadik legjobb játékosának választotta. A rövid lábú géniusz 17 évesen Afrikai Nemzetek Kupája-résztvevő, egy év múlva az U20-as Afrika-bajnok és korosztályos világbajnoki ezüstös csapat kapitánya. 1993 nyarán a PSV-be igazolt, amelyben 22 bajnokin tízszer volt eredményes, majd az Aston Villa happolta el. Ezzel gyakorlatilag véget is ért hősünk karrierjének érdemi része: családi tragédiáktól lelkileg egyre sérültebben váltotta egyre kisebbre klubjait (Coventry, Venezia, Boca Juniors, Union Santa Fé, Ankaragücü, Uniao Leiria, Greuther Fürth, Santung Luneng, al-Naszr, Asante Kotoko, Jomo Cosmos), egészen 2008-as visszavonulásáig.

Napjainkban az egykori kemény középpályás, Charles Akonnor asszisztense a hazájabeli Sekondi Eleven Wise-nál, emellett oktatási intézményt is működtet. „Könnyű sztárrá válni, de nehéz sztárnak maradni" – nyilatkozta egy alkalommal. Annak idején maga Pelé nevezte őt az új Pelének, manapság az a kérdés, hogy felbukkan, pontosabban eltűnik-e egy új Lamptey? 

 VIDEOÖSSZEÁLLÍTÁS LAMPTEYRŐL

 

 

 

Lamptey tehetsége alapján a legnagyobbak közé emelkedhetett volna

PERICA OGNJENOVICS

Az 1998-as világbajnokság előtt hívták fel figyelmünket a szakértők a(z akkor még létező) jugoszlávok legújabb csodagyerekére, akit Dejan Sztankovics előtt a „plávik" első számú reménységének tartanak. Hogy miért? Az ifjú csatár alig múlt 17 éves, amikor az 1993–94-es idényben kilenc gólt lőtt a harmadosztályú Mladost Gosa színeiben, majd a Crvena zvezdához került, amelynél minden idők legfiatalabb csapatkapitánya lett.

Gólerősen és kiismerhetetlenül játszott, ennek köszönhetően alig 18 évesen bemutatkozhatott a válogatottban. Némi gödör után az 1998-as világbajnokság előtt újfent drukkervadító formába lendült, emígyen a tornán háromszor is pályára lépett.

Azon a nyáron a Real Madridba igazolt, alig ötmillió márkáért (később élénken érdeklődött is eme a gyanús transzfer iránt az ottani ügyészség), ám a királyi klubnál hatalmas csalódást okozott játéka, sérüléseiből is csak igen nehezen épült fel, ezért – 12 bajnoki után – 2001 nyarán felbontották szerződését. Fél évig nem talált magának új kenyéradót, majd a Kaiserslauternben, a kínai Dalian Sidében és a Dinamo Kijevben is megfordult, összesen hét bajnokin szerepelve.

Nem sokat javított renoméján, hogy a francia másodosztályban az Angers-ban egy idény alatt jutott neki ennyi fellépés…

A Szelangor, az Ergotelisz és a Kallitea után jelenleg a szerb FK Jagodinát erősíti a még mindig csak 32 éves Ognjenovics, a kilencvenes évek talán legígéretesebben indult szláv futballüstököse.

OGNJENOVICS LEGJOBB MEGMOZDULÁSAI 
 

SAMUEL OKUNOWO

Samuel Gbenga Okunowo, a kiváló felépítésű (Gbenga nagy darab védő, ugyebár…) nigériai jobbhátvéd 1997-ben, 18 esztendősen került a Barcelona B-hez a Shooting Starstól, az 1998–99-es idényben pedig 14 bajnokin a katalán proficsapatban is pályára lépett, Michael Reiziger vetély- és váltótársaként.

A jövő egyik ígéreteként a felnőttválogatottban is bemutatkozott, ám nemsokára kiesett felfedezője, Louis van Gaal kegyeiből, és csakhamar a Benficához került kölcsönbe.

Visszatérte után sem fért be a „nagyok" közé, és innentől csakis lefelé vezetett „Oku" útja: a Badajoz, az Ionikosz, a Dinamo Bucuresti, az SK Tirana, a Metalurg Doneck, a Sztal Alcsevszk, némi visszavonulás, az iráni Abu Moszlem és a maldív-szigeteki VB Sports után napjainkban az angol nyolcadosztályban, a Waltham Forestben keresi a toastra valót és egykori önmagát.

Még mindig csak 30 éves, a válogatottban legutóbb 2000-ben lépett pályára: azon a nyáron az Afrikai Nemzetek Kupájáról ezüsttel térhetett haza, a nyári olimpiáról pedig repülővel…

NÉHÁNY KEVÉSBÉ HÍZELGŐ PILLANAT OKUNOWÓRÓL

CHRISTOPHER WREH

Az 1975 tavaszán született libériai legényke mint a később Aranylabdát szerző George Weah unokatestvére került 1989-ben a Monaco aktuális utánpótláscsapatába. Az 1993–94-es idényben az „egyben” is bemutatkozhatott a hercegségbelieknél, majd a válogatottban is átesett a tűzkeresztségen Togo ellen.

A Guingamp-ban letöltött igen sikeres kölcsönszereplés után az Arsenal 300 ezer fontért megvásárolta őt, azaz a középcsatár követte egykori mesterét, Arsene Wengert Londonba. Az afrikai játékos első angliai idénye meseszépre sikerült, hiszen Ian Wright és Dennis Bergkamp sérüléseit kihasználva kiváló játékkal járult hozzá a duplázáshoz, majd a nyári Charity Shielden is betalált. Számára itt ért véget a nagybetűs futballkarrier: kölcsönben megjárta az AEK Athént, a Birmingham Cityt és a holland Den Boscht, majd az el-Hilalban, a Bournemouthban, a St. Mirrenben, az iráni Perszepolisz FC-ben, a Bishop's Stortfordban és a Buckingham Townban növelte nyugdíjalapját 2006-os visszavonulása előtt. A 36-szoros válogatott játékos alighanem elégedetlen lehetett az apanázzsal, mert 2007-ben reaktiválta magát az indonéziai Perszeman Manokvari színeiben.

Dupla szaltós gólörömeit egyébként még most is emlegetik Premiership-szerte, ennek dacára manapság a Soul Rebels nevű zenekar énekeseként készül a futball utáni életre. A hallgatóság szerencséjére aligha metálban utaznak, különben igencsak feladná a leckét egy közönség közé ugrásnál a hátsó soroknak…

A HÍRES SZALTÓ 2.50-NÉL LÁTHATÓ A VIDEÓN

 

 

 

Egy nem hétköznapi Arsenalhoz is hozzá tudott tenni fény- és fiatalabb korában Wreh.

GORAN SZLAVKOVSZKI

A macedón-svéd Szlavkovszki is a lehető legrosszabb úton jár afelé, hogy úgy járjon, mint a fentebb említettek, bár 1989-es születésű lévén még bőven van ideje a befutásra.

Az mindenesetre tény, hogy amikor 2006-ban bemutatkozott az olasz első osztályú bajnokságban, a Serie A-ban az Inter színeiben, legfiatalabbként a klub történetében, az akkor 191 centiméteres támadót kikiáltották az új Ibrahimovicnak (ráadásul mindketten megfordultak zsenge éveikben az FBK Balkan és a Malmö FF mezében).

Erre még aludni kellett volna egyet-kettőt, lévén az igen sérülékeny csatár karrierje dadaista fordulatot vett: kölcsönbe került a Sheffield Unitedhez, amelynél csak a tartalékok között szerepelt, hatszor. Később a Middlesbrough és a Hajduk Split is kis híján megvette az Intertől, ám az orvosi vizsgálatokon elbukott. Jelenleg klub nélküli, svéd beépített emberünk is csak annyit tud róla, hogy nemrégiben a Bochumnál járt próbajátékon, amelyben a Charleroi elleni felkészülési mérkőzésen pályára is lépett.

BOJAN DJORDJIC

Szlavkovszkihoz hasonlóan egyetlen „nagy" bajnoki jutott a svéd-szerb Djordjicnek, aki 17 esztendősen került 1999 elején 1.5 millió euróért a Brommapojkarnától a Manchester Unitedhez, amelynél egy év múltán kiérdemelte az év ifjúsági játékosa címet.

A 2000–2001-es idényben a profik között is bemutatkozhatott, csakhogy a nagy reménységnek kikiáltott fiú az ilyenkor evidens kölcsönkörök (Sheffield Wednesday, Aarhus, Crvena zvezda, Rangers) alkalmával sem tudta áttörni a maga falait, már csak gyakori sérülései miatt sem. 2005 nyarán a skót gigásztól került a Plymouthhoz, amelytől 2007 végén az AIK szerezte meg a bal oldali támadó középpályást, aki azóta sem tudott stabil csapattaggá válni új kenyéradójánál.

DJORDJIC NYILATKOZATA

 

 

 

Nem sokkal azután, hogy első lett a helyi „Ki hasonlít legjobban Rino Gattusóra?" versenyen.

DARIO SMOJE

Az 1978-ban született horvát középhátvéd 18 éves fejjel már az NK Rijeka alapembere volt Mario Tokic párjaként, 1997-ben a Milan vetette ki rá 400 ezer euróval kibélelt hálóját. Hat alkalommal pályára is lépett a következő bajnoki idényben az olaszoknál, ennek ellenére az idény végeztével eladták a Monzának, amelytől pontvadászat-fordultával a Ternanába került. Utóbbi klubnál nem találta meg számításait és ünnepi formáját, nem úgy a Dinamo Zagrebben, amelytől a válogatottba is bekerült, ezzel pedig „eladta magát" a Gentnek.

Itt sem kezdett rosszul, ám szép lassan kiszorult a kezdőből, így 2009 nyarán médiafelhajtás és átigazolási díj mellőzésével a görög Panionioszhoz távozott. Hellászban sem körötte forog a világ: december elejéig egy bajnokin jutott szóhoz.

SLAWOMIR WOJCIECHOWSKI

Amikor a lengyel középpályás bemutatkozott a Bayern Münchenben, minden bizonnyal világszerte kitörte a frász a nem lengyel újságírókat, és minden firkász a Ctrl C-ért nyúlt. Magunk sem tettünk másképpen az 1973-ban, Gdanskban született középpályás esetében, aki 2000-ben tette át székhelyét 700 ezer euró ellenében az FC Aarauból a Bayern Münchenhez. Hamar kitelt viszont a bajoroknál a mesebeli három esztendő Ottmar Hitzfeld felfedezettje számára, pedig az Ulm ellen még egy gólt is vágott (mármint Wojciechowski).

A következő nyáron 600 ezerért visszakerült a feladóhoz, majd lengyel együttesekben, valamint a Viktoria Kölnben vezetett le. A futballal természetesen nem hagyott fel: a Lechia öregfiúi (ezt tessék figyelni: lengyelül oldboje) között kergeti a labdát és az ellent.

EGY IGAZI WOJCIECHOWSKI-GÓL

 

 

 

Egyben kiváló „Keresd a labdát!"-játék.


GABRIELE AMBROSETTI

„A Chelsea válasza Giggsre" – mutatta be a Chelsea menedzsere, Gianluca Vialli honfitársát, Gabriele Ambrosettit a sajtónak, miután a tar zseni 4.8 millió euróért megvásárolta a szélsőt 1999 nyarán a Vicenzától. Az akkor 26 éves játékos 16 bajnokit kapott, de nem váltotta be Vialli reményeit, így hamar a Vicenzában, majd a Piacenzában találta magát mint kölcsönjátékos. 2003 nyarán éppen az utóbbi klub vette meg, innen került 2005 januárjában a Pro Patriához. Jelenleg a Fulgorcardanót erősíti, veteráni minőségben.

CHELSEA–VICENZA KEK-MÉRŐZÉS

 

 


Talán éppen ezen a Chelsea–Vicenza KEK-mérkőzésen figyelt fel Vialli Ambrosettire?


MAURICIO PINILLA

Az 1984-ben született chilei-olasz támadót annak idején olyannyira sokra taksálták, hogy 19 éves korában 2.8 millió eurót fizetett érte az Inter nevelőegyesületének, az Universidad Chilének.

A válogatottban már korábban bemutatkozott ék azon nyomban kölcsönbe került a Chievóhoz, majd visszatérte után a Celta Vigónál próbált szerencsét, kevés sikerrel. 2004 nyarán játékjogának felét a portugál Sporting szerezte meg, ám a kezdeti sikerek ellenére itt sem vetette meg a jól megtermett Pinilla a lábát a kezdőben. 2006 elején nem hétköznapi keringőbe kezdett: a Racing Santander, a Hearts és az Universidad Chile gárdáiban töltött kölcsönjáték után a Hearts tett szert játékjoga addig a portugálokat illető felére, majd az egészre, ám ettől sem virradt fel Pinilla napja: a gyakorlatilag folyamatosan sérültlistás támadó sem Skóciában, sem később a Vasco da Gama és az Apollon Limasszol színeiben nem parádézott.

Miután az előző három év során összességében kevesebb mint 30 bajnokin szerepelt öt klubban, 2009 nyarától a Serie B-s Grosseto alkalmazottja, és bár szeptember végére itt is kidőlt a sorból, visszatérte után ötször is eredményes volt. A tavasz talán Pinilla számára is meghozza a feltámadást – megszenvedte már.          

MAURICIO PINILLA KOMPILÁCIÓ

 

 

 

Amikor még porc vala a porc, ín vala az ín.


DIEGO LATORRE

A futball lostjaival (lost – eltűnt) foglalkozó sportlegünk első részének végén öt olyan dél-amerikai labdarúgóval foglalkozunk, akik a kilencvenes évek változatos részeiben kifejezetten nagy jövő előtt álltak, és bár soha nem tűntek el „végleg", a nagy áttörés esetükben is elmaradt. A kvartett első embere az 1969-ben született argentin Diego Fernando Latorre, az első, akit hazájában mint „Új Maradona" aposztrofáltak.

A „Gambeta"-ként becézgetett (ez a terminus technikus a hirtelen keresztlépéseken és irányváltásokon alapuló cselt takarja) támadó a Boca Juniorsban lett profi labdarúgó, és nem is akármilyen, lévén a kilencvenes évek elején kétszer is tíz gól fölött termelt a pontvadászat Apertura és Clausura nevű szakaszaiban.

Ennek köszönhetően „Kiscseles" a válogatottban is bemutatkozhatott, és a nemzeti csapat színeiben a braziloknak is beköszöntött. 1992 nyarán nagy reményekkel és több millió dollárért igazolt a Fiorentinához, amelynél bizonyos Gabriel Omar Batistutával alkotott volna támadó duót, ha nem csak két bajnokin lép pályára, mindössze 18 perc erejéig.

Következő állomáshelye Tenerife volt, majd a Salamancában is felbukkant, mielőtt hazatért a Bocához. Itt úgy tűnt, ismét elindul a nagyság felé vezető úton, ám mégsem. Később azért fel-felvillantotta régi önmagát a Racing, a Cruz Azul, a Chacarita Juniors, a Rosario, az Atlético Celaya, a Comunicaciones, a Dorados de Sinaloa és az Alacranes de Durango színeiben. Ez utóbbi egyletből vonult vissza 2005-ben.

LATTORE, AZ ELSŐ AZ ÚJ MARADONÁK KÖZÖTT

 

 

 

Ugyanaz a mezszám, ugyanaz a poszt, de micsoda különbség…

SEBASTIÁN RAMBERT

Az 1974-ben a világra tévedett Sebastián Pascual Rambert nem nézhetett vissza 2002-es visszavonulásakor szégyellnivaló karrierre, lévén a három klasszikus argentin gigásznál (Independiente, Boca Juniors, River Plate) is megfordult, nyolc válogatottbeli fellépésén pedig négy gólt vágott, ám a kilencvenes évek elején leendő világklasszisként indult. Sebastián édesapja, Ángel Rambert maga is remek futballista volt, aki megfordult a Lyonban és a gall válogatottban, utóbbi minőségében a Népstadionban is fellépett.

A fiú az Independientében bukkant fel a Clausura 1994-es megnyerésekor, a nemzeti csapat színeiben az 1995-ös Konföderációs Kupán gólt szerzett, majd azon a nyáron megvette játékjogát az Inter, akkoriban elképesztőnek számító 6.55 millió dollárért! Milánóban azonban októberig egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, így azt az idényt a Real Zaragozánál folytatta, amelynél húsz mérkőzésen ötször mutatta meg jellegzetes, széttárt karokkal végrehajtott, repülést imitáló gólörömét (amelyet egy Boeing 747-es inspirált). Mégis visszatért Argentínába, de a Bocához, majd a River vette meg 3.6 millió dollárért, csakhogy itt már nem ment neki annyira jól.

A következő két évben az Independientében és az Iraklisznál is próbálkozott, ám egy-egy találatot jegyzett klubjaiban a pontvadászatokon, 2002-ben pedig az Arsenal de Sarandíhoz írt alá. Innen vonult vissza sérülései miatt mindössze 18 percnyi játék után, még harmincéves kora előtt. Jelenleg az edzői pályán próbál érvényesülni.

RAMBERT A REAL MADRIDOT IS MEGKÍNÁLTA EGY FINOM GÓLLAL
 

CAIO

Anno Rambert az Internél többek között a brazil tinizseni, Caio Ribeiro Decoussau miatt sem fért be a csapatba, aki akkor nyáron tette át székhelyét Sao Paulóból Milánóba, mint az áprilisban rendezett U20-as világbajnokság aranylabdása. A támadó azonban nem tudott egyetlen gólt sem lőni új egyesülete színeiben, sőt egy idénnyel később a Napolit erősítve sem talált hálóba.

Az Inter egyébként akkortájt nem hétköznapinak számító összeget, 7.5 millió mai eurót fizetett érte, de a délieknek már csak ötért adta tovább… Az olasz állampolgársággal is bíró Caio 1996-ban tizenegy válogatott mérkőzésen nyolcszor is megrezgette az ellen hálóit, de egy év múlva visszaigazolt hazájába, ahol sem a Santos, sem a Flamengo, sem a Fluminense, sem a Gremio berkein belül nem ment neki igazán.

Ezt jelzi az a tény is, hogy rendre „csak" dollár százezrekért cserélt klubot. 2004 januárjától egy fél idényre a Rot-Weiss Oberhausenben is szerencsét próbált, és a Bundesliga 2.-ben 15/1-es mérleggel zárt. A nyáron hazatért a Botafogóhoz, amelynél utoljára még megrázta magát, de alig 29 évesen visszavonult. Jelenleg modellként és sportriporterként dolgozik.

FÁBIO JÚNIOR

Az 1977 novemberében született Fábio Júnior Pereira húszesztendős korában robbant be a brazil futball elképesztően színes világába a Cruzeiro együttesében, a világbajnok Müller oldalán. A bajnokság bronzcipőseként került az AS Romához, több mint tízmillió dollárért (a transfermarkt.de szerint 13.8 millió eurónyi összegért) cserébe.

A jól megtermett, olasz útlevéllel is bíró ék nemsokára a válogatottban is mezt kapott, de Olaszországban két idény alatt mindössze négy bajnoki gólig jutott, így visszaadták kölcsönbe egykori klubjának. Hamar megtalálta elveszített formáját, ahogyan a közhely mondja, de később a Palmeirasban és a Vitória Setúbalban is megfordult, mielőtt el nem adták a „farkasok" az Atlético Mineirónak.

Itt egy jól sikerült szezon után úgy tűnt, mégsem „süllyed el", emígyen felkerekedett, hogy a Kasima Antlersben, az al-Vahdában, a Bochumban és a Hapoel Tel-Avivban is idegenlégióskodjon. A fentebb felsorolt ígéretekkel ellentétben még mindig aktív: félévente kenyéradót váltva a brazil másodosztályban rúgja a labdát és a gólokat. Ahhoz képest, hogy annak idején a Roma mestere, Zdenek Zeman őt választotta bizonyos Andrij Sevcsenko helyett, mondván, megtalálta az „új Ronaldót”…

FÁBIO JUNIOR NEM CSAK FIZIMISKÁJÁBAN IDÉZTE A NAGY RONALDÓT
 

ADRIANO

Az 1974 szeptemberében született Adriano Gerlin da Silva a kilencvenes évek elején a brazil és az egyetemes futball zicói reménységeként tartatott számon, hiszen azt az egyedülálló bravúrt hajtotta végre, hogy az 1991-es U20-as világbajnokságon gólkirály lett, az 1993-as hasonszőrű viadalon pedig a torna legjobb játékosának választották!

A Guaraníból a két siker között igazolt a svájci Neuchatel Xamaxhoz, de az európai futball eme lépcsőfokán máris orra bukott. A támadó középpályásként és csatárként is bevetett Adriano 1995-ben visszatért hazájába, és megragadta a lehetőséget, hogy a fél professzionális mezőnnyel testközelből megismerkedjen: a Botafogo, Juventude, Sao Paulo, Náutico, Atlético Mineiro, Sport Recife, Bahia, Portuguesa, Bragantino, CRB, CA Juventus útvonalon járta be a brazíliai Kék-túrát.

Három alkalommal idegenlégiósnak is felcsapott: Kolumbiában az Atlético Nacional, Japánban az Urawa Red Diamonds, Lengyelországban a Pogon Szczecin híveit boldogította. Mi tagadás, nem túl gyakran. 2007-ben az ifjú vándor megpihent: az Oeste szerezte meg játékjogát, és játékos-elnökként azóta is őket erősíti az egykori aranygyermek.

A szerzőnek most ennyire futotta emlékezetéből, de ha kellő számú ötletet kap a kedves olvasóktól, akkor nem zárható ki, hogy a jövőben a „Sportlegek” keretében még foglalkozik az eltűnt tehetségekkel, ha csak közben ő maga el nem tűnik...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik