Valahol otthon lenni – Ballai Attila publicisztikája

Ez már nem edzőkeringő, ami Magyarország és a világ labdarúgásában jó ideje zajlik. Azon már régen túllépett a változások üteme. Ez inkább edzőcsárdás vagy edzőrock. Hajdan, amikor a „tánc” – azaz az idény – végeztével udvariasan meghajoltak egymás felé a partnerek, és eldöntötték, maradnak-e együtt vagy társat cserélnek, azt az időszakot és módit még találó és szemléletes volt keringőhöz hasonlítani. Megesett, a tréner érezte meg, hogy – manapság divatos, anglicizmusba hajló kifejezéssel – „elvesztette az öltözőt”, és nem várta meg, amíg kirúgják, csak hogy megkaphassa az amúgy nem kenyérre kellő végkielégítését, de az évadot még becsülettel végigvitte; egyrészt mert így tartotta korrektnek, illendőnek, szakmailag vállalhatónak, másrészt mert hagyták, hogy ezt tegye, a másik fél is hasonlóan gondolkodott. Aztán jött a „közös megegyezések” időszaka – a legálságosabb terminológia, hiszen milyen megegyezés az, amelyik nem közös?! Hát olyan, amilyen ezekben a helyzetekben valójában köttetik: szedd a cókmókodat most azonnal, és kifizetünk három hónapot, fél évet, egy évet, ha befogod a szádat.

Ez a mostani már nem keringő. Itt a tánc kellős közepén le lehet lépni, le lehet léptetni, le lehet kérni. Kezdjük csak az elmúlt két hét magyar futballkavalkádjával, de tegyük hozzá, hogy ez egyáltalán nem nemzeti vagy sportági, hanem korunkhoz köthető sajátosság.

Április 7-én, hétfőn a Nyíregyháza bejelentette, hogy – természetesen közös megegyezéssel, hogyan máshogy? – szerződést bontott Tímár Krisztiánnal. A csapat sorozatban ötször kikapott, hatszor gólt sem lőtt, visszacsúszott kieső pozícióba. Ennyi volt. Tímár ugyan azt megelőzőleg másfél éven át a másodosztály alsó fertályából előbb az NB I-be juttatta, ott középcsapattá szilárdította a gárdát, és miután télen eladták „alóla” kis túlzással a fél keretet, köztük számos kulcs­emberét, végül őt is taccsra tették.

Április 8-án, kedden aztán napvilágra került, hogy Szabó István a Nyíregyháza új mestere, aki korábban a Kecskeméttel hasonló utat járt be, mint Tímár a „Szparival”, csak még jóval magasabbra emelte, az NB I második helyéig, de aztán ő is elveszítette több alapjátékosát és az eredménytelenség miatt a kispadot is. Kecskeméten maradt, majd egyszer csak – hat fordulóval a zárás előtt – átköltözött a keleti végekre. Ha ne adja Isten, a Nyíregyháza vele is búcsúzni kényszerül, akkor az a kétes különlegesség fűződik a nevéhez, hogy egy bajnoki kiírásban két kiesés aktív részesévé vált.

De jól nyitott, új együttese április 13-án, vasárnap 1–0-ra legyűrte a Fehérvár FC-t, ahonnan ezért másnap, április 14-én, hétfőn elküldték Pető Tamás trénert. Igaz, tavaly nyár óta alóla is kicsúszott egy kezdő tizenegyre való futballista, köztük magyar válogatottak, akiket persze a vezetők adtak el – azok, akik most Petőben fellelték az egyszemélyi felelőst.

Április 15-én, kedden Tímár Krisztiánt kinevezték a Fehérvár vezetőedzőjévé. Ördögi kör: miután elküldték Nyíregyházáról, a szabolcsiak már új mesterükkel legyőzték a Fehérvárt, így megpecsételve Pető Tamás sorsát, akinek a még ki sem hűlt helyére már le is ülhetett Tímár.

A három szakembert sokkal inkább tartom áldozatnak, mint vétkesnek, megnyilatkozásaik, munkájuk és eredményeik alapján karakteres, tartalmas, hivatásukat értő, azt a kellő alázattal művelő személyiségek. A róluk megfellebbezhetetlenül ítélő vezetők többségét ellenben nem ismerem. Annyi viszont leszögezhető, hogy az ő hibás döntéseiknek saját magukra nézve semmiféle konzekvenciája nincsen, szilárdan tartják pozícióikat Nyíregyházán, Kecskeméten, Székesfehérváron. Mindenütt. Hiszen fölöttük nincs senki, aki velük „közösen megegyezzen”. Ez sem meglepő, miként az sem, hogy még csak tönkrement klubot láttunk, nem is keveset, de csődbe jutott, személyes vagyonát vesztett klubelnököt soha.

Visszatérve a nemcsak főnökeiknek, hanem a beosztottjaiknak, azaz kétszeresen is kiszolgáltatott edzőkhöz – hiszen a játékos megítélése saját teljesítményétől függ, a tréneré bezzeg a játékosaiétól –, azt látjuk, hogy az NB I három dobogósa közül kettőnél „be vannak betonozva”: Hornyák Zsolt 2019 júniusa óta dolgozik a Puskásnál, Bognár György – rövid MTK-s kiruccanástól eltekintve – 2020 óta Pakson. Persze az ok-okozati összefüggést meg is lehet fordítani: nem azért sikeresek, mert hosszú távú bizalmat kapnak, hanem azért kapnak hosszú távú bizalmat, mert sikeresek – de a kettő nyilvánvalóan összefügg, ugyanannak a történetnek a két olvasata.

Akárhogy is, Hornyáknak és Bognárnak az idei, garantálható érem és az egyéb, számszerűsíthető eredmények mellett, sőt nálam mindezek előtt azért és attól teljes már most az edzői pályafutása, mert egy stadion biztosan lesz, ahová mindig hazamehetnek (Bognárnak kettő is). Ahová, ha betoppannak, felpezs­dül a lelátó – nézd, itt van! –, hosszú évek múltán is ugyanazok a legfeljebb kissé barázdáltabb arcok köszöntik és kérdezgetik őket, és nem kell hosszasan bizonygatniuk a beengedő embereknek, hogy egyszer itt is voltak edzők kedd délutántól csütörtök estig.

Szerencsére nem kell sokat töprengenem azon, hogyan sűrítsem egyetlen gondolatba a fentieket, megtette ezt Tamási Áron az Ábel Amerikában utolsó fejezetében: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Erősen hiszem, azok a sportemberek tudnak maradandót alkotni, akiknek világlátásuknak, külső környezetüknek és tagadhatatlanul a szerencsének is köszönhetően megadatik, hogy egy klubban, városban, országban igazi otthonra leljenek. Akiknek nem kötnek néhány vereség után máris útilaput a talpuk alá. Másrészt, akik nem fognak az első hívó szóra vándorbotot. Ennek igazolásául álljon itt három sportág három, világot járt magyar idoljának példája.

Az 1984 és 2012 közötti majdnem négy évtized nyolc olimpiáján férfi vízilabdában egy kivétellel (1996, Atlanta) két szövetségi kapitány osztozott az összes aranyérmen, Ratko Rudic négy, Kemény Dénes három arányban. Csakhogy míg Kemény mindháromszor, 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban is a magyar nemzeti csapatot vezette, addig Rudic 1984-ben és ’88-ban a jugoszlávot, 1992-ben az olaszt, 2012-ben a horvátot, és mindeközben még arra is jutott ideje, hogy az Egyesült Államok, majd Brazília fiait is gardírozza. Mondani sem kell, sikerei csúcsán „Denihez” is özönlöttek az ajánlatok a szélrózsa minden irányából, gyanítom, biankó csekkek formájában is, ő azonban sohasem csábult el, itthon maradt. Amikor Sydney után megkérdeztem tőle, legalább kísértésbe esett-e olykor, azt felelte: nem, mert túl kevés idő telt el az olimpia óta ahhoz, hogy bárkit is képes legyen Kósz Zoli gyengéire oktatni. Hogy mit kapott cserébe? Például azt, hogy amikor múlt hónapban, több mint tizenhat esztendővel kapitányi pályafutása után kettesben ebédeltünk egy Duna-parti, „kockás abroszos” étteremben, nemcsak a pincérek ismerték meg, de a szomszéd asztalnál ülő férfi is döbbenten kérdezte tőle: hát maga az?

Mocsai Lajos még „játékosi korban” aratta első edzői diadalait, nem is csoda, hogy szemet vetett rá a német Bundesliga, ahol majdnem egy évtizeden át öregbítette a magyar kézilabda hírnevét. 1998 első hónapjaiban, újabb váltása alkalmából készítettem vele azt az interjút, amelyben felvetettem neki, a honvágy érzése az erősebb-e, vagy sajnálja ott hagyni megszokott, nem kis részben általa formált és felemelt német közegét, mire kapásból felelte: „Ez volt a legkönnyebb kérdése. Óriási örömmel és lendülettel készülünk haza. Mindig is úgy neveltük a gyermekeinket, hogy magyar család vagyunk, előbb-utóbb visszatérünk Magyarországra. Most eljött az idő.” Azt e helyütt nem szükséges részletezni, az azóta eltelt több mint negyedszázadban hol és mit tett a magyar kézilabdáért.

Rátgéber László annak idején nekem ismeretlen, számomra kissé túlmozgásos, öntörvényű fiatalemberként toppant be a Délvidékről a hazai kosárlabdába. Április 17-én múlt harminc esztendeje, hogy első bajnoki címét nyerte a pécsi lányokkal – kizárólag miatta és csapata miatt ismételgethette a média hosszú éveken át a „Baranya aranya” viccesnek szánt fordulatot –, és ugyan később Moszkvától Isztambulig sztár­alakulatokat dirigálhatott, most, amikor a kollégák a kerek évforduló alkalmából keresték, már nem a fényben, de megítélésem szerint a csúcson, minden tekintetben „megérkezve” találták meg. Természetesen Pécsen. Otthon.

Mint Tamásit, Keményt, Mocsait. Mint egyszer talán Szabót, Tímárt, Petőt és a többieket. Hiszen ezért vagyunk a világon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!