Tripla: álomból cél – Moncz Attila publicisztikája

Előfordulhat, valaki lózungnak tartja, hogy egyre jobban koncentrálódnak az erők az európai klubfutballban, de a számok is egyre inkább azt mutatják, szűkül az elit. Kevesebben férnek a trófeák közelébe, így nő az olyan, korábban rendkívülinek hitt bravúrok esélye, mint a triplázás. A Bajnokok Ligája jogelődjének, a Bajnokcsapatok Európa-kupájának első, 1955–1956-os idénye és a 2008–2009-es évad rajtja között mindössze négy csapat volt képes arra, hogy ugyanabban az idényben megnyerje hazája bajnokságát és legfontosabb kupasorozatát, valamint az első számú európai klubserleget. Ötvenkét év alatt mindössze a Celtic (1967), az Ajax (1972), a PSV (1988) és a Manchester United (1999) ért így révbe. 2009-től napjainkig, 16 év alatt további hat, de hetek kérdése, és ez a szám hétre is nőhet, elvégre a BL negyeddöntőjét még négy olyan gárda várta, amely bezsákolta a „treble-t”. Az FC Barcelona (2009, 2015), az Internazionale (2010), a Bayern München (2013, 2020) és a Manchester City (2023) mesterhármasa ugyebár biztos volt, de az áprilisnak még a Barca, az Inter, valamint két, ezen a téren „rutintalan” együttes, a PSG és a Real Madrid is a három trófea reményében vágott neki. Jelzésértékű: a legjobb nyolc között a még álló mezőny fele egykor csodának hitt dologra készült, közülük az elődöntőig csak a Real nem jutott el.

Ennek figyelembevételével utópisztikus újraolvasni Pep Guardiola 2009 elején tett kijelentését, miszerint „…a klub 109 éves története során egyszer sem tripláztunk. Még csak sugallni is abszurd.” Ehhez képest a szakember már abban az évben több mint egymillió embert vitt ki a barcelonai utcákra, triplázó csapatát ünneplendő, majd 2023-ban pedig – első vezetőedzőként – a második együttesével, a Manchester Cityvel is összehozta a néhány évvel korábban még általa is abszurdnak tartott tettet. Közben csak annyi történt, hogy szétnyílt az olló a mezőny elitje és a hátország között, a bajnoki címért zajló versengés belharc lett, a kisebbek ellen pedig elég volt egy-egy visszafogottabb teljesítmény is a győzelemhez. A hazai porond helyett/mellett nagyobb erőkkel lehetett összpontosítani Európára. Jellemző módon a kontinens öt legerősebb bajnoki sorozatában a kétezres években kiosztott 25 elsőségen rendre legfeljebb annyian osztoznak (és az egyenlőség is csak a spanyol Primera Divisiónban figyelhető meg!), mint az előtte nyert 25 aranyon.

Manapság már nem igaz, amit Iván Campo, a Real Madrid hajdani középhátvédje mondott az ezredforduló környékén. „Madridban csak az számít, mit nyersz az idény végén – fejtegette. – Néha sajnos meg kell fizetni annak az árát, amit beleteszel a Bajnokok Ligájába, akár fizikailag, akár mentálisan, akár mindkét fronton. Előfordul, hogy nem nyomod tövig a gázpedált a bajnokin, ha tudod, hogy néhány nap múlva Európában mindent ki kell adnod magadból.” Beleférnek „pihentető” meccsek, igaz, a Real – már ha akarta egyáltalán – még nem találta meg ezen a téren az egyensúlyt, hiszen 15 Bajnokok Ligája-, 20 spanyol Király-kupa-győzelme, valamint 36 bajnoki címe dacára ugyanabban az évben még nem nyerte meg mindhárom sorozatot. Talán ezért is fogalmazott úgy Kylian Mbappé a Le Parisiennek adott március eleji interjújában, hogy neki a történelmi tripla a célja a Reallal, mert azt korábban még senki sem tudta elérni vele. Van még rá ideje…

Másutt viszont lassan már ez a fő motivációs erő. Luis Enrique, a PSG immár elődöntős vezetőedzője nem is fél kimondani ezt: „Hogy mindent megnyerhetünk? Igen, így van. És igen, beszélünk róla. Ez ösztönző. Így lehet meg- és újraírni egy csapat, illetve egy város történelmét.” Neki ugye a Barca edzőjeként egyszer már összejött a nagy hármas, igaz, az 2015-ben borotvaélen táncolt. A keret adva volt hozzá, hiszen a Lionel Messivel, Luis Suárezzel és Neymarral felálló társaság esetében ez nem tűnt ördögtől való tettnek, csakhogy személyi fronton nem volt minden kristálytiszta. Annyira nem, hogy az év elején több sztár (így Messi is) összeveszett a vezetőedzővel, néhányan kimaradtak a Real Sociedad elleni meccskeretből, amit a csapat annak rendje és módja szerint el is bukott 1–0-ra. Másnap Andoni Zubizarreta sportigazgatót kirúgták, a segédje, Carles Puyol lemondott, a népharag kis híján Josep Maria Bartomeu klubelnököt is elsöpörte. Aztán rend lett, a csapat a hátralévő időszakban megszerezhető 63 pontból 56-ot begyűjtve bajnok lett, valamint megkaparintotta a másik két trófeát is. „Történelmi, egyben nehéz évet zártunk. Hálás vagyok mindenkinek, aki bízott bennem. Sohasem éreztük, hogy megnyerhetjük mindhárom sorozatot. De ezek a srácok nem fáradnak el a győzelmekben” – vont mérleget Luis Enrique, úriemberként túllépve a nehézségeken. Az egyik kulcsember, Gerard Piqué azért ennél bátrabb volt, rámutatva a rendrakás fontosságára: „Sem januárban, sem pedig korábban, az évad elején senki sem várta a triplát. Benned lehet a világ összes tehetsége, ha fejben nem érzed jól magad, lehetetlen, hogy összejöjjenek a dolgaid.”

A megfelelő „fej” talán a leginkább a 2010-es Internél volt megfigyelhető. José Mourinho talán akkor volt edzői karrierje csúcsán, Massimo Moratti klubelnök hihetetlen érzékkel és érzékenységgel terelgette a játékosait, Javier Zanetti meg bizonyította, bármilyen filmben méltó lenne a csodálatos kapitány szerepére. Moratti a vidéki kúriáján karácsonyi partit tartott a csapatnak, míg az argentin légiós rendszeresen kerti sütögetést szervezett – nemegyszer valamelyik edzőpályán. „Különleges volt érezni az energiát, a bizalmat és önbizalmat, azt, hogy egy család vagyunk. Minden meccs előtt azt éreztem, hogy nyerünk. Aztán mágikus pillanat volt megnyerni a triplát” – idézte fel az időszakot José Morais, az akkor még tényleg nagy José pályaedzője. Igaz, az Inter (meg az eggyel korábban nyerő, de a Chelsea ellen csak 92. perces Iniesta-góllal továbblépő Barca) esetében azt is lehetett látni, mekkora szerepe van a szerencsének. Ha nem tör ki az izlandi Eyjafjallajökull vulkán, a Barcának aligha kell busszal utaznia az elődöntő első meccsére, és akkor talán nem kap ki 3–1-re Milánóban. A visszavágón meg Mourinho leparkolta a buszt, a Barca nem bírt mit kezdeni a 86.4 százalékos labdabirtoklásával, az 1–0-s katalán siker kevésnek bizonyult az üdvösséghez. Így pedig nem csupán a tripla, de a Diego Milito Ünnepi Játékok felé is megnyílt az út. Az argentin csatár szerezte a győztes gólt az Olasz Kupa döntőjében, a Siena elleni meccsen a bajnoki címet érő gólt, a Bayern elleni 2–0-s BL-döntőt pedig egy laza duplával tette egyértelművé. Simone Inzaghi személyében a karakteres edző, valamint az elképesztő csapatmorál az idén is adva volt a fekete-kékeknél…

De ha ilyen jellegű analógiát keresünk, a Barcelonánál meg ott van egy újabb mágikus hármas, igaz, az MSN marketingértékét a Robert Lewandowski, Lamine Yamal, Raphinha trió érthető okokból nem tudja hozni, a „számait” viszont igen. Ettől még az edzőként ugyancsak dupla triplára törő (ő vitte sikerre 2020-ban a Bayernt) Hansi Flick csak óvatosan mer a tarolással foglalkozni: „Nagyon jó a triplára gondolni, de nem szabad az álmainkra összpontosítani.”

Bár az is igaz, a tripla a jelenben sok helyen már nem álom, hanem reális cél.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!