Ettől volt csodálatos a világfutball 2012-ben (1. rész)

A SPANYOL VÁLOGATOTT EURÓPA-BAJNOKI DIADALA

A spanyol válogatott 2012-es Európa-bajnoki diadalával kikerekedő történet nagyszerűségét jellemezhetjük először is a statisztikákkal. Tehát. Most történt meg először, hogy egy válogatott megvédte a négy évvel korábban megszerzett Európa-bajnoki címét.

Most történt meg először, hogy egy válogatott hármas aranyláncot sző az egymást követő két Eb és a közéjük ékelődő vb megnyerésével. Vicente del Bosque lett az első futballszakember, aki kapitányként vb-t és Eb-t, valamint vezetőedzőként Bajnokok Ligáját nyert. (Nyugat-)Németország után Spanyolország lett a második háromszoros Európa-bajnok.

De közelíthetünk onnan is, hogy az a jól szervezett, sokpasszos, ellenfélszédítő, cizellált futball, amit a spanyol válogatott nyújt, olyan hatékonyan egyesíti az eredményességet és az esztétikát, ahogyan talán egyetlen „előzménye” sem. (Rendben, a hatvanas-hetvenes évek Pelé fémjelezte brazil válogatottja, az ötvenes évek végi, Puskás Ferencet is a soraiban tudó Real Madrid azért jelentős vetélytárs.)

A július elsejei kijevi este mindenesetre minden idők legegyoldalúbb Eb-döntőjét hozta (4–0), és bár nyilván van, aki vitatja az állításunkat, miszerint a kilencven perc során a bátran játszó olaszokat sújtó sérüléshullám legfeljebb dramaturgiai mellékkörülmény, azért nem félünk leírni. Az Eb addigi mérkőzésein nem villogó, a finálé legjobbjának megválasztott Xavi gyönyörű szimfóniát komponált, méltót a futballtörténelem egyik legjobb válogatottjáéhoz.

AZ ÉVSZÁZAD GÓLPÁRBAJA, AVAGY MESSI VS. CRISTIANO RONALDO

Lehet őket imádni vagy gyűlölni, isteníteni avagy szándékosan lebecsülni, a statisztikák ezúttal nem vezetnek félre: Lionel Messi és Cristiano Ronaldo, no meg az atléticós Radamel Falcao olyan gólpárbajba keveredett, amely a negyvenes-ötvenes évek gólözönét idézte fel. Tegye fel a kezét, aki akár néhány (mondjuk négy-öt) esztendeje gondolt arra, hogy egy naptári éven belül, topkategóriás ellenfelekkel szemben valaki eljuthat kilencven találatig, vagy hogy egy évadon belül két játékos is lesz, aki megközelíti (avagy el is éri) az ötvengólos határt egy kontinentális topbajnokságban. Hogy kontextusba is helyezzük: Ronaldo 46 bajnoki gólos teljesítménye a 2011–2012-es idényben óriási spanyol rekord lenne... ha nem lenne előtte Messi az ötvennel.

Messi jobb csapatjátékos és könnyedebb futballista, míg Cristiano Ronaldo a 21. század elejének támadó-prototípusa lehetne, fizikai téren az argentin nem tudja mindenben felvenni vele a versenyt. Ronaldo többet lő, Messi pontosabban (és – tegyük hozzá – Falcao még pontosabban dolgozik a gólvadászok közül!). 2012-ben Ronaldo szerzett több trófeát, a naptári éves góltermés viszont óriási Messi-fölényt mutat. A két játékos által szerzett összesen 154 találat eszelős voltát illusztráljuk csupán annyival, hogy ez több mint negyvennel múlja felül az angol bajnoki listavezető Manchester United éves termését... A két adatsort a végtelenségig lehet nyűni – ezzel lehetőséget adva, hogy a két játékos mögött álló óriási tábor pro vagy kontra a másik fejéhez vágja ezeket –, de alighanem Sir Alex Fergusonnak van igaza, aki megpróbálta elvenni a „ki a jobb?" kérdés élét.

„A futballban az a szép, hogy mindig voltak korszakos játékosok. Ott volt Di Stéfano, Puskás és Eusébio. Aztán ott volt Cruyff és Beckenbauer. Ott volt Van Basten. A mostani évtized kivételes játékosa Messi, Cristiano Ronaldóval együtt. Nincs különbség köztük. Egyszerűen ők a világ legjobbjai” – így a Manchester United mestere, akit persze az okfejtéssel kapcsolatban akár elfogultsággal is lehet vádolni, hisz Ronaldónak volt edzője, Messinek nem.

De hát alapigazság, hogy ha ez a két játékos kerül szóba, minden adatba, szóba és jelzőbe bele lehet kötni. Ilyen érzelmek kiváltására pedig tényleg a világ legnagyobbjai képesek. Hogy melyikük kinek tetszik jobban – az már egyéni ízlés kérdése.

ABRAMOVICS ÁLMA BETELJESÜL, AVAGY BL-GYŐZTES A CHELSEA

Nem akkor nyerték meg, amikor a legerősebbek voltak. Akkor nyerték meg, amikor nem igazán számoltak velük. És ha már számolás: a Chelsea-re a 2012. tavaszi Bajnokok Ligája-menetelés során többször rászámoltak. Nápolyban, amikor nagyon közelről csapta meg a kiesés szele a londoniakat. A visszavágón, a Stamford Bridge-en, ahol hosszabbításban verték meg a dél-olaszokat. A Barcelona ellen, amikor „leparkolták a buszt” korunk legjobb támadógépezete ellen, és hazai pályán kihasználták az előttük adódó lehetőséget, majd a visszavágón, ahol (két) gól- és emberhátrányból álltak fel.

„Ennek vége” – közölte lehangoltan a Guardian tudósítója 2–0-s Barcelona-vezetésnél, és a nagy többség alighanem egyetértett vele. Aztán jött Ramires, egy lécre lőtt Messi-tizenegyes, önfeláldozó és eltökélt védekezés, a végén pedig az ötvenmillió fontért hozott (addig és azóta lehet, ötvenmilliószor elátkozott) Fernando Torrestől egy gól. Aztán jött München, a finálé, amelyen a Bayern München rojtosra lőtte a kapu környékét, két percre volt a győzelemtől, hogy aztán Didier Drogba egyenlítsen, a Chelsea pedig a végén tizenegyesekkel megnyerje a Roman Abramovics által annyira áhított trófeát, amelyre a tulajdonos oly sokat költött. A búcsúzó Drogba főhősként ment el Kínába, míg a váratlan sikerben kulcsszerepet játszó megbízott menedzser, Roberto Di Matteo kvázi megistenült a drukkerek előtt, hogy aztán az ősszel Abramovics egy kézmozdulattal elsöpörje.

A hála sosem volt az önkényurak sajátja...

Ha már itt tartunk: teljesen önkényesen egy embert emelnénk ki (Drogba ide, Di Matteo oda) a Chelsea-ből, mert az ő mozdulatai megtestesítették azt a végsőkig folytatott harcot, amelyet a londoniak bemutattak: Ashley Cole-t, akinek a gólvonalas mentései nélkül sosem jött volna össze a siker. Ebben benne volt a kétségbeesett hajtás, az akarat, valamint – nyugodtan írjuk le ezt is – a szerencse ugyancsak. Mindegyik kellett (és kell) a futballhoz. Meg Abramovics álmának beteljesítéséhez.

A VÉGÉN CSATTAN, AVAGY ÉSZVESZTŐ FINISSEL ANGOL BAJNOK A MANCHESTER CITY

Pénzért sok mindent nem lehet megvenni, ám sok kiváló futballistát igen – hogy aztán sikerül-e belőlük meghatározó csapatot összekovácsolni, az megint más kérdés. Ha nem, akkor lehet kárörvendően röhögcsélni – a pénz és a sikertelenség kombinációja igen kaján ösztönöket szabadít el –, de ha igen, akkor meg lehet (vérmérséklet szerint) megsüvegelni és megtapsolni a teljesítményt, elhúzott szájjal, összeszorított fogakkal kipréselni néhány gratuláló szót, vagy vehemensen bosszankodni.

A 2012-es angol bajnoki hajrában minden volt, ami egy futball-thrillerhez kell. A két csapat már a szezon elején bejelentkezett a bajnoki címre – a City a gyengének nem nevezhető Tottenhamet csapta agyon, míg a United megsemmisítette a hosszú ideig első számú rivális Arsenalt. A „kékek" meghökkentő és sokkoló 6–1-es diadalt arattak az Old Traffordon, majd kis híján összeomlottak a tavaszi versenyfutásban – amelyben a Unitednek jóval nagyobb rutinja volt. Az utolsó fordulóban a Citynek hazai pályán „csak” el kellett volna intéznie a QPR-t a bajnoki címhez – ehhez képest a 91. percben még a Sunderlandben nyerő MU volt a virtuális bajnok, mert az addig 42 lövésből csak egyszer betaláló City 2–1-re égett. Aztán jött Edin Dzeko és fejjel egyenlített, majd a 93. percben Sergio Agüero elé került a labda.

„Azt hittem, Mario [Balotelli] ellövi, de a labda hozzám került, és ott volt a kapu előttem. Csak arra gondoltam, lőjem meg olyan keményen, ahogy tudom, és találjam el a kaput. Csak találjam el a kaput!”

Eltalálta, és a City of Manchester Stadion közönsége eksztatikus embertömeggé vált. Megkapták a bajnoki címet az újonnan felbukkant, sikeréhes drukkerek, és megkapták azok, akik a harmadosztályban is a csapat mellett voltak, no meg azok, akik már átélhették az eladdig utolsó bajnoki címet, és 1968 óta vártak. Hogy egy ismert törzsszurkoló szemszögéből is lássuk a 3–2-t, vegyük a manchesteri énekes-gitáros Noel Gallaghert, aki kisgyerekkora óta óriási City-drukker – és a sorsdöntő erőpróbát Chilében, több ezer kilométerre a stadiontól kísérte figyelemmel, mert éppen turnén volt.

„Először nagyon feszült meccs volt. A gólunk után jött a megkönnyebbülés. Aztán a kétségbeesés. Vezetett a QPR, úgy tűnt, egy örökkévalóságig, és nagyon sötétnek éreztem a helyzetet. Dzeko gólja után filmszakadás, nem tudom, mi történt. Annyit tudok, hogy sokat szitkozódtam, ordítottam, aztán amikor lefújták, elsírtam magam. Sírtam, mint egy gyerek. Még sohasem láttam ilyet. Tényleg az ész megállt.”

FORRADALOM A FIFA-BAN, FORRADALOM AZ UEFA-BAN

Két jelentős újításról is határoztak a futball nemzetközi irányítói 2012-ben, és noha majd az idő dönti el, hogy a „forradalmi” vagy az „ellenforradalmi” jelző-e a helyénvaló eléjük, a jobbító szándék kétségbevonhatatlan.

Az egyik az úgynevezett „gólvonal-technológiáról” hozott, sokak által régóta szorgalmazott, a hagyománytisztelők által támadott FIFA-határozat – amelyet azonban egyértelmű televíziós bizonyítékok támasztanak alá. Elég csak Lampard, Muntari, Devics és persze Vad II István nevét szóba hoznunk, hogy felderengjen néhány „fantomgól” emléke a közelmúltból...

Sepp Blatter FIFA-elnök a 2010-es vb-n meg nem adott Lampard-gól láttán táncolt át az újítást ellenzők táborából a támogatók közé. A nemzetközi szabályalkotó-testület, az IFAB beleegyezésével az idei klubvilágbajnokságon már teszteltek két rendszert (Hawk-Eye, GoalRef), és januárban kiderül, melyikkel folytatják a kísérletezést a Konföderációs Kupán. Arról egyelőre nincs döntés, hogy a 2014-es vb-n is igénybe veszik a technika segítségét a „Bent volt? Nem volt bent?” dilemmák eldöntésekor, de Blatter sejteni engedte: ha rajta múlik, bizony igénybe veszik.

Az ellenzők táborának legbefolyásosabb személyisége Michel Platini, az európai szövetség elnöke, aki más témában viszont maga is jelét adta újítási hajlamának. A francia sportvezető már a nyáron megszellőztette a tervét, amelyet decemberben az UEFA törvényerőre is emelt: 2020-ban már nem egy (vagy két) ország, hanem 12-13 nagyváros rendezi meg az Európa-bajnokságot.

Az indoklás szerint az Eb egy szeletének felszolgálása kisebb pénzügyi ráfordítást igényel, következésképp több ország játszhat el a rendezés gondolatával – ez harmonizál a Platini-féle elnökség vezetési filozófiájával –, bár kétségkívül felvetődnek majd logisztikai problémák. Vajon átkozzuk-e majd a 2012-es döntést?

IBRAHIMOVIC, AVAGY PÁRIZSBAN NAGYCSAPAT ÉPÜL

Lehet a Paris Saint-Germaint gyűlölni, a valószínűtlenül nagy tőkeinjekcióból megújuló klubokat nosztalgikus töltetű megvetéssel sújtani, de hogy próbálkozásaik általában pozitívan befolyásolják egy-egy bajnokság működését, az aligha vitatható.

Kiváló példa erre Zlatan Ibrahimovic esete: néhány órával azt követően, hogy a PSG nagy nyári fogása ellenfelet nem kímélő mozdulatainak egyikével kiadós nyilatkozatháborút kavart francia futballberkekben, a liga honlapján megjelent hírben Lilian Thuram, a francia futball legendás alakja „fantasztikus” játékosként méltatta Ibrát, akinek jelenléte rengeteget jelent a Ligue 1-nek. Régóta tudjuk, nincsen rózsa tövis nélkül…

Ami azt illeti, Ibra nyári szerződtetése bejönni látszik, bár természetesen a 21 millió eurós vételár nettó kitermeléséről egyelőre felesleges beszélni. Pillanatnyilag annyi látszik, hogy a PSG versenyben van a bajnoki címért, csoportelsőként jutott a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjébe – és mindezt Zlatan 20 góllal „támasztotta” alá.

Bár kétségkívül a svéd csatárcsillag Párizsba igazolása szimbolizálja a PSG-nél katari pénzen kezdődött grandiózus építkezést, nem elhanyagolható a többi tétel sem: Thiago Silva 42, Ezequiel Lavezzi 26, Marco Verratti 12, Gregory van der Wiel 6 millió euróért került a klubhoz az idén, míg a télen csatlakozó fiatal brazil csillagért, a 19 éves Lucas Mouráért állítólag mindnyájuknál többet, 42 milliót fizettek.

Szóval, a bevásárlás mértékével a Paris SG elérte a 2012-es ingerküszöbünket. Az eredmények is alakulnak, a szakmai egyenleg megvonására pedig egy esztendő múlva visszatérünk.

RADAMEL FALCAO ÉS AZ ATLÉTICO MADRID SZÁRNYALÁSA

Számolatlanul szerezte a gólokat, klubját jelentős trófeákhoz segítette, csapata játéka nagymértékben tőle függ. Ki ő? Ha nem Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo, akkor e definíciónak 2012-ben csak egyvalaki felel meg: Radamel Falcao.

A 26 esztendős kolumbiai támadó madridi karrierje nem úgy indult, hogy megtérül az érte a Portónak 2011-ben kifizetett 47 millió euró. Kezdetben nemcsak ő, hanem az Atlético is kínlódott, majd tavaly decemberben jött az edzőcsere és vele Diego Simeone, s láss csodát: Falcao kivirágzott az őt már a River Plate-ben is edző argentin tréner keze alatt.

Falcao nemcsak azt bizonyította be, hogy technikás, erős, harcos, minden lehetőségre lecsapó csatár, hanem azt is, hogy a tét nem bénítja – ellenkezőleg: nagyon is feldobja! Mindkét „kirakatmeccsen” oroszlánrészt vállalt az Atlético diadalából: az Európa-liga döntőjében két gólt vágott a Bilbaónak, míg az európai Szuperkupa-mérkőzésen hármat a Chelsea-nek – mindkétszer őt választották meg a meccs emberének.

Akárcsak a 2010–2011-es szezonban, a 2011–2012-esben is ő lett az Európa-liga gólkirálya (előbb 17, az idén 12 góllal), a spanyol bajnokságban pedig ő jutott a legközelebb Messihez és CR7-hez. Ősszel volt olyan időszak, hogy egymást követő 11 mérkőzésen is a kapuba talált (17 gól volt e résztermése).

Nem kis része van abban, hogy Kolumbia jó ütemben halad a 2014-es világbajnokság selejtezőin, nem mellesleg az előkelő 5. helyen áll a világranglistán. Egy játékos értékét sokak szemében az teszi érzékelhetővé, hogy mely klubok szeretnék szerződtetni; nos, Falcaóval többek között a Real Madridot, a Chelsea-t és a Manchester Cityt emlegetik egy mondatban. A mi éves listánkon is ott a helye.

MEXIKÓ OLIMPIAI BAJNOKI CÍME

Európában eddig nagy képzelőerő szükségeltetett ahhoz, hogy a mexikói labdarúgás és a szisztematikus, tudományosan megalapozott, jól szervezett utánpótlás-nevelés közé egyenlőségjelet tegyünk. Közép-Amerika zöld mezesei rendszeres vb-résztvevők, amit azonban – az eredményeik láttán nem alaptalanul – hajlamosak voltunk az őket delegáló konföderáció gyengeségének tulajdonítani, és a csapatot a „futottak még” kategóriába temetni.

Az elmúlt évek utánpótlásszinten elért mexikói sikerei után repedezni kezdett e közhelyfelépítmény, és a londoni olimpiával, úgy tűnik, össze is rogyott. Luis Fernando Tena csapata – amelynek tagjai közül többen egy 2011-es prostibotrány miatti súlyos eltiltás révén „tettek szert” kétes hírnévre – az esélyesek egyikeként érkezett Londonba, és ehhez méltón is teljesített. Szemben két másik aranyvárományossal, a végül szerzett gól nélkül hazakullogó spanyolokkal és a Neymart, Alexandre Patót és Hulkot is bevető, ám az első olimpiai bajnoki címükről megint lemaradó brazilokkal.

Az egyik túlkoros, Oribe Peralta már az 1. percben megszerezte a vezetést a selecao elleni fináléban, és ha voltak is meleg pillanatok, a taktikusan és szépen futballozó Mexikó megérdemelten nyerte meg a meccset. Odaát az utóbbi évek futballreformja (kiválasztás, tehetséggondozás, kamaszként megszerzett nemzetközi rutin) megkoronázásaként értékelték a történteket, és aligha állnak le. Hogy az aranyérem egy sikerkorszak kezdete-e, majd elválik, egyvalami azonban biztos: az eddig is nagy képzelőerejű mexikói drukkerek valami ilyesmiben reménykednek.

A LEGYŐZHETETLEN ZEBRÁK, AVAGY VERETLENÜL BAJNOK A JUVENTUS

Kellett először egy calciopoli. Ne vitatkozzunk arról, hogy jogos büntetés volt, avagy koncepciós per, mindenesetre a torinóiak 2011–2012-es, veretlen bajnoki címéhez kellett a dac is. A dac, hogy egyszer úgyis visszahódítják a domináns milánóiaktól a Serie A bajnoki címét, a dac, hogy két középszerű, teljesen szürke idény után megmutatják. Persze ez nem elég. Kellett egy erős (de nem szupererős) játékoskeret, egy saját, új, és hamar „belakott” stadion, és kellett egy generális: Antonio Conte. Conte mindig a csapatot dicsérte, a csapat pedig az öltözőt uraló, győztes közösséget formáló edzőt. Egy edzőt, aki elkötelezett, kemény és tehetséges.

„Mindig vissza akartam jönni a Juvéhoz. Itt vagyok itthon. A célom pedig az, hogy a Juventus ismét trófeákért küzdjön” – mutatkozott be 2011 májusában Conte.

Teljesítette a célkitűzést, szó szerint verhetetlen csapatot állított össze. A Juve vereség nélkül menetelte végig a bajnokságot – a nagy topligákban a hetvenes évek óta csak négy ilyen eset volt –, amivel megdöntötte az olasz veretlenségi csúcsot, és csak 49 meccs után hajolt meg később az Inter előtt. Igaz, Conte eltiltása alatt... A Juve a naptári évben 94 pontot gyűjtött be, a legtöbb gólt szerezte, a legkevesebbet kapta, ráadásul mindezt egy igazán domináns csatár nélkül. Hogy aztán a hazai dominanciát – a 2012–2013-as idény is biztatóan alakul – sikerül-e európai sikerekre is váltani? Ez lesz (lehet) Conte valódi mestermunkája. De a névjegyét már letette. Micsoda névjegyet!

CSODÁS MEGEMLÉKEZÉS, AVAGY ZAMBIA AZ AFRIKA-BAJNOK

Hollywood bejelentkezik Afrikából egy történettel: a zambiai labdarúgó-válogatott 2012-es kontinensbajnoki címe megható is, mesés is. A miértért 1993-ba kell visszalapozni, amikor Zambia történetének legjobb nemzeti csapata a légierő Buffalo gépével lezuhant egy dakari vb-selejtezőre tartva. A tragédia hatása a Torino, az Alianza Lima vagy a Manchester United katasztrófájáéhoz mérhető: egy csapatnyi meghatározó futballista veszett oda, a zambiaiak esetében Gabon mellett az Atlanti-óceán hullámsírjába.

Válogatottjuk akkori játékerejére jellemző, hogy a katasztrófából kimaradó játékosaik (elsősorban az ország minden idők legprímább focistája, Kalusha Bwalya) vezérletével 1994-ben ezüstérmesek lettek az Afrikai Nemzetek Kupáján, és csak a szupererős nigériaiak előtt hajoltak meg. 2012-ben a Gabonban és Egyenlítői-Guineában megrendezett tornán Zambia végrehajtotta azt, amit akkor nem: az 1993-as tragédia helyszínén csoportelsőként ment tovább, lendületből „lecsapta” a negyeddöntőben Szudánt, majd önfeláldozó játékkal Afrika két legnagyobb játékerejű válogatottját – Ghána, Elefántcsontpart – is megadásra késztette az aranyig vezető úton.

A döntő előtt együttesük meglátogatta azt a tengerparti szakaszt, amelyen ott vesztek futball-elődeik.

„Az ő álmaik a mi álmaink is” – mondta Kalusha Bwalya, aki a csapás túlélőjeként vezette a megemlékezést.

Beteljesítették őket.

DAVID BECKHAM BAJNOKKÉNT BÚCSÚZIK AMERIKÁTÓL

Egy régóta dédelgetett álma nem valósult meg az idén: nem lehetett tagja a brit válogatottnak a hazájában rendezett olimpián. Hogy duplán fájjon, Stuart Pearce szövetségi kapitány döntését a szakma csendes helyeslése kísérte. Vajon kárpótolta-e, hogy az ötkarikás lánggal a Temzén az Olimpiai Stadion felé száguldó luxus motorcsónak kormányosaként szereplője lehetett a grandiózus londoni megnyitóünnepségnek? Nem hisszük.

Mindenesetre életre szóló élmény volt. Akárcsak az utolsó amerikai bajnoki mérkőzése a Los Angeles Galaxyben. A Major League Soccer (MLS) december 1-jei fináléjában a Galaxy vert helyzetből 3–1-re legyőzte a Houston Dynamót, és bár Becks nem szerzett gólt, amikor a 89. percben lecserélték, dobhártyaszaggató tapsvihar kísérte a partvonal felé.

Az ünneplés nyilvánvalóan nem csupán a bajnoki címvédés egyik hősének, az amerikai kaland hollywoodi típusú végkifejletének szólt, hanem annak a sportembernek, aki a Los Angeles-iek soraiban eltöltött öt esztendeje alatt pénzt, paripát, fegyvert hozott, és persze kiemelt figyelmet vonzott az észak-amerikai ligára.

Az utóbbi másfél évtized világfutballjának egyik meghatározó alakja már 37 esztendős, és bár nem áll szándékában leállni, egy korszak bizonyosan lezárult az életében. Úgy véljük, krónikánk nem lenne teljes ennek rögzítése nélkül.