Gullit ingyen sem kellett, Maradona inkább katona lett, nem a Juventusé

Ma már a fuballtörténelem díszes lapja az AC Milan holland tulipántriója, pedig véletlenek valóságos láncolata sietett a Ruud Gullit, Frank Rijkaard, Marco van Basten hármas, valamint elnökük segítségére.

MILÁNÓI LETT A MAKARÓNIHAJÚ
Ruud Gullit – Juventus, 1988

Ruud Gullit, a makarónihajú zseni a nyolcvanas évek végére kinőtte a PSV-t, szerződése 1988 nyarán járt le. Silvio Berlusconi szíves invitálásának eleget téve már a télen elugrott Milánóba orvosi vizsgálatra, a PSV pedig mérgében a Philips-gyár minden hájjal megkent ügyvédeit uszította a Milan-elnökre. A Juventus jó érzékkel „rámozdult” Gullitra, hollandiai fizetése háromszorosát ajánlva neki, de Berlusconi a fénykorát élte, és lyukat tárgyalt a PSV hasába, valamint saját bankszámlájába (akkoriban még a lejárt szerződés ellenére is pénzt kérhetett a klub).

„Ekkor értette meg a világ, mit is jelent az a kifejezés, hogy Berlusconizmo” – merengett el az ügy kapcsán később a FourFourTwo.

Vakarhatta a fejét az Ipswich Town (illetékeseinek köre), ahol 18 éves korában hiába járt próbajátékon az akkor még a HFC Haarlemet erősítő Gullit, Sir Bobby Robson nem kért belőle, és elgondolkodott a sportág érdekességein az Arsenal egykori menedzsere, Terry Neill is, aki sokallott a fiatal tehetségért harmincezer fontot bő egy évvel az ipswichi eset után, 1982-ben.

Gullit később maga mesélte el, hogy 1988-ban több estén át is tárgyalt Uli Hoeness Bayern-elnökkel, akit nagyon szimpatikusnak talált, de végül is nem tudta elképzelni magáról, hogy Münchenben éljen és hollandként a Bundesligában futballozzon.Lásd még Ronald Koeman esetét Olaf Thon mezével...

Megvolt némi esélye egy Rudi Völler, Marco van Basten csatársornak is, ugyanis a Milan 1984. május ötödikén bejelentette, fizet egy baráti összeget azért, hogy a német csatár ügyében a Werder Bremen ne tárgyaljon senki mással. Végül június 30-ig csak hitegették az olaszok az északiakat, Völler pedig méregbe gurult, és azt mondta a Milannak, hogy már nem is érdekli őt az átigazolás. A lombardok végül a szintén jeles Bundesliga-frizurával villogó angol Mark Hateleyvel vigasztalódtak.

Apropó, Van Basten! Nem sok kellett volna ám egy Völler, Ian Rush duóhoz sem, mivel Berlusconi 1987-ban először a colos walesit szerette volna megvenni, de aztán adott neki valaki egy videokazettát a holland csatár góljairól – és az elnök a filmnézés harmincadik másodpercére a holland mellett döntött!

Madridba kellett

HA HAGI VAGY, CSAK KERÜLGET A MILAN
Gheorghe és Ianis Hagi – AC Milan

Visszatérve Gullitra: a szabad szájú és nyíltszívű holland első milánói idényét sérülések tették zaklatottá, és sokan egyáltalán nem hittek már abban, hogy valaha visszanyeri korábbi formáját – Berlusconi is lépett, előrelátó üzletemberhez méltó módon, és előszerződést kötött a Steaua csillagára, Gheorghe Hagira. Gullit végül felépült, és szebben „tulipánzott”, mint valaha, míg a Kárpátok Maradonája kicsit később mehetett a Realhoz, valamivel több mint négymillió akkori dollárért. Érdekes, hogy a nagy Hagi kis fia, Ianis is szóba került jóval később a Milannál, de végül a Fiorentina igazolta le őt.

Az idősebb Hagi egy alkalommal kevés híja, hogy nem lett Kevin Keegan Newcastle-jának ékköve, de végül nem írt alá. Pedig micsoda középpályástriót alkotott volna David Ginolával és Peter Beardsleyvel! Ráadásul ha kimozdult volna az angol kemény maggal és Faustino Asprillával együtt a bájos newcastle-i éjszakába...

BORGHINAK INDULT, HARMADIK TULIPÁN LETT
Claudio Borghi – AC Milan, 1988

Rijkaard sem magától értetődő módon került Milánóba: amikor kiebrudalták az Ajaxtól, a Sporting CP-hez igazolt, de ott nem regisztrálták időben, így a portugál egylet kölcsönadta őt a Real Zaragozának – a Milannal pedig csak azt követően köthetett szerződést, hogy a válogatottból őt jól ismerő Gullit minőségi garanciát vállalt rá. Kellett is a pártfogás, ugyanis hiába akarta Rijkaardot a vezetőedző, Arrigo Sacchi is, a nagy Berlusconi foggal-körömmel ragaszkodott az argentin Claudio Borghihoz, akit egy évvel korábban, azaz 1987-ben már meg is szerzett 2.5 millió akkori dollárért, csak éppen a karmestert kölcsönadta a Comóhoz, mert akkor még csupán két idegenlégiósa lehetett egy (olasz) csapatnak.

Az érzékeny lelkű (a mexikói világbajnokság előtt majdnem visszavonult édesanyja súlyos betegsége miatt) Borghi pechjére Berlusconi ebben a vitában alulmaradt, később a River Plate, Flamengo, Independiente, Colo-Colo négyessel vigasztalódott, ma neves edző, volt chilei szövetségi kapitány is. Mi pedig tegyük gyorsan hozzá Berlusconi védelmére és a fiatalabbak kedvéért: Borghi nem akárki volt, 1986-ban Diego Maradona oldalán lett világbajnok!

Apropó, Maradona! Berlusconi természetesen ott sertepertélt a nápolyi örömgombóc körül is a nyolcvanas évek derekán és végén, egy alkalommal százmilliárd lírát kínált érte, és öt óra hosszát tárgyalt nápolyi kollégájával. Az összeg mai értékben körülbelül kétszázhúszmillió euró! A végén persze úgy járt, mint marseille-i kollégája, Bernard Tapie: hosszas alkudozások végén kosarat kapott az isteni Diegótól, Nápoly kanos kis vőlegényétől.

Természetesen a Juventus is vitte volna Maradonát, mégpedig elég hamar: a zseni még Argentínában játszott, de hiába a 2.3 millió dolláros ajánlat, amely szerint az 1982-es világbajnokság után költözött volna Olaszországba a karmester, hiába az aranylabdás Omar Sivori közbenjárása, hiába repült el Dél-Amerikába a Juve-elnök Giampiero Boniperti, Maradona maradt: egyrészt még nem töltötte le sorkatonai szolgálatát, másrészt az ajánlat idején még nem lehetett légióst igazolniuk az olasz kluboknak.

Hasonlóképpen járt a nagy Michel Platinivel az Inter: a hetvenes évek derekán a milánóiaknak már konkrét előszerződésük volt az egyébként a Valenciával is nagyban tárgyaló fekete üstökű üstökössel, az olasz légiósszabályok miatt ezt érvénytelenítette a szövetség.

Ha már sztorizgatunk, Maradona egy alkalommal nem is a börtönválogatottba,hanem egyenesen a börtön-világválogatottba igazolt, például René Higuita oldalán: 1991-ben beugrottak egy kolumbiai fegyintézménybe szórakoztatni egy bizonyos Pablo Escobart.

„Azt kérdezgettem magamtól, mi a f... történik itt, talán letartóztattak? Megismerkedtem El Patrónnal, fogalmam sem volt róla, kicsoda ő. Lejátszottuk a meccset, majd jött egy buli a legszebb nőkkel, akiket valaha csak láttam. Mindez egy börtönben! Másnap kifizetett” –mesélt a villámigazolásról maga Maradona,az escobari termékek nagy barátja.

SOROZATUNKAT FOLYTATJUK!

A SOROZAT ELSŐ RÉSZE:

AJÁNLÓ:A magyar és a nemzetközi futballtörténelem legnagyobb cseréi