Gyász: elhunyt Várkonyi Sándor, lapunk egykori rovatvezetője

„Megállj, te… Te, pernahajder!” – úgy futottam a népligeti kisfüvesen Várkonyi Sanyi bácsi haragja elől, hogy a nyakamig ért a lábam, de az „öreg” valami ravasz testcsellel elkapott, azt hittem, helyben felpofoz, de csak megfogta a fejemet, szeretettel magához húzott, és akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha az apám ölelt volna meg. Persze, valahol a gyereke is voltam.

A nyolcvanas évek vége felé a Népsport labdarúgó-rovatvezetőjeként tanított, nagy türelemmel javította a kézirataimat, küldött ki meccsre, s ha ő – és vele együtt az akkori helyettese, jó barátja, Kiss László – nem simogatja át a tollával azokat a girbegurba, gyerekes sorokat, emlékeim sem lehetnének róla most, ebben a mély, üres, éjfekete fájdalomban.

Ő volt az újságíró, aki ismerte az egész magyar futballt (edzőstül, játékostul, szertárostul, pályástul) és ő volt az Újságíró, akit ismert és elismert a teljes magyar futball – mégpedig a legendás, aranykorszakot jelentő magyar labdarúgás világhírességei! S ami talán mindennél fontosabb: ő nem csupán szerette, hanem egyenesen imádta is a focinkat. Nem is tudott rosszat írni róla, pedig neki aztán tényleg volt stílusa a kritikához, de a jelzőivel soha meg nem sértett senkit, még az is elnevette magát a szakmai fricskáin, akiknek – mondjuk – a pironkodásra okot adó 4-es osztályzatot adta.

És annyira, de annyira szerette a futballt, hogy nyolcvanéves kora után is mindig a pályán volt, nélküle nem kezdődhetett el edzés az újságíró-válogatottnál (visszatérve a kergetőzéshez: azért is „pernahajderezett” le, mert véletlenül bokán rúgtam, márpedig egyedül az lobbantotta talmi haragra, ha valaki csúful, ormótlanul játszott, hiszen ő a finom, pengés, húzogatós cseleket szerette, azt, amikor a lábánál hangszerként duruzsolt a füvön, a parketten a labda). Írnám, hogy a játék volt az élete – de hát az élet nem lehet játék, ha annak örök álom a vége. Várkonyi Sándor öröksége mégis az életünk fontos része marad, hiszen a sárguló újság- és könyvpapírokon gyönyörű szavakat hagyott ránk, s így szinte észrevétlenül átadva nekünk, fiatalabb újságíróknak a futball rajongását – és az atyai szeretetét.

V. A.

SZÁZEZER NÉZŐ ELŐTT FOCIZNI MAGA A CSODA!

Várkonyi Sándor a Népsport munkatársaként, majd rovatvezetőjeként csaknem harminc éven keresztül kísérte közelről a magyar futball minden rezdülését. Később a Mai nap, és a Blikk sportrovatánál dolgozott, 1961 óta volt tagja az újságíró-válogatottnak, eleinte csatárként, majd hátvédként játszott – a SZÚR-on nyolcvan-százezer néző előtt is. Borsi Gergely a legendás színész-újságíró rangadó jubileumára megjelentetett „Száz év SZÚR" című könyvben beszélgetett a Népsport korábbi labdarúgórovat-vezetőjével – ebből olvashatnak most kivonatot.

– Futballistának készültél?
Puskásékon, az Aranycsapaton nőttünk fel, ők motiváltak, természetes, hogy labdarúgó akartam lenni. Gyerekként Kőbányán, a sörgyár csapatában játszottam, de oda sem volt egyszerű bekerülni.

– Miért?
Más világ volt, nem úgy működött mint manapság, hogy apuka kézen fogja a gyerekét, leviszi edzésre, és fizet, hogy játsszon. Toborzóra kellett menni, ahol nyolcvan gyerek próbálkozott rajtam kívül. A Goldberger ellen játszottunk, adtak szerelést. Egyszerre tizenegy kölyök volt a pályán, folyamatosan cserélgettek, közben az edző figyelt. Ha valaki jól játszott, szólt neki, hogy menjen a kapu mögé fényképezkedni.

Hogy ment a játék?
Nagyjából nyolc perce lehettem a pályán, amikor hozzám passzoltak. Elmentem a balszélen, kicseleztem három játékost, és gólt rúgtam. Az edző meg szólt, hogy mehetek a kapu mögé. Később a Fradinál is voltam toborzón, ahol az összes Kinizsi-csapatból kiválasztották a legjobbakat.

Emlékszel az első publikációdra?
A nyolcvanadik születésnapomra Borsi Laci kikereste, egyből előttem volt minden. Elküldtek egy gyárba, ahol a helyi sportkör tartott volna évi közgyűlést, csakhogy érdeklődés hiányában végül is elmaradt. Bosszankodtam is, hogy itt lenne a nagy lehetőség, de nincs miről írni. Erre mondta Orbán Miska bácsi az olvasószerkesztő, hogy „Apukám, újságíró vagy, neked bármiről kell tudni írni. Még egy elmaradt közgyűlésről is. Írj egy riportot, vagy glosszát, jegyzetet, annyi műfaj van, hogy válogathatsz közöttük. Ülj neki s lehetőleg olyan anyagot írjál, hogy az nekem is tetsszen.” Megírtam, és Miska bácsi rábólintott. „Elmegy”. S nála ez azt jelentette, hogy meg lettem dicsérve. Két évig voltam gyakornok, majd Németh Gyula rovatvezető-helyettes ajánlatára átigazoltak a labdarúgó rovatba, ami házon belül nagy megtiszteltetésnek számított.

– Gondolom, ott is végig kellett járnod a ranglétrát.
De mennyire. Nem lehetett egyik napról a másikra NB I-es meccseket tudósítani. Eleinte segítőként jártam a pályákat, mentem a játékosokhoz nyilatkozatért, később aztán már kaptam részfeladatokat, rám bízták az egyéni vagy az általános bírálatot, mígnem végre megkaptam az első meccstudósítást.

– Adtál valaha tízest?
Igen, többek között a Pécs kapusának, Rapp Imrének. A Fradi ellen játszott Népstadionban, és megfogott mindent, amit lehetett. Sőt még a lehetetlent is. Ott, akkor úgy éreztem, ennél jobban nem lehet védeni.

– Milyen volt a viszonyod a profi futballistákkal?
Kifejezetten jó. Azokkal is, akiket egy-egy karcolattal megcsipkedtem időnként. Sohasem kaptam szemrehányást keményebb kritikáért, vagy gyengébb osztályzatért. A legnagyobb sztárok is mindig készségesek voltak, akkor is rendelkezésre álltak, ha tudták, kényes kérdésekre is válaszolniuk kell. A nyűgösebb futballelőkelőségekkel is mindig megtaláltam a hangot. A Császárral, Albert Flórival akkor is mindig szót értettem, amikor hosszabb ideig kifejezetten neheztelt a Népsportra. Sőt egy svájci lapban elmondta, hogy abban az időben én voltam az egyetlen, aki mindig tárgyilagos volt vele szemben. Persze ebben azért volt némi túlzás.

– Aki a hősidőkben írta a sportot, szemlátomást nem csak a sajtópáholyig jutott…
Nemcsak az újságíró, hanem még annak a segítője is annál tovább. Egyesek még a pályára is. Akár meccs közben. Ungi Sanyi bácsi, a Terefereként elhíresült jégkárbecslő, aki fél évszázadon át szolgálta külsős tudósítóként a lapot, Csepelen egy izgalmas akció közepette besétált a lelátóról a játéktérre, elment a csepeliek kapuja mögé, s rövid útun kiszólította Wébert, a hazaiak védőjét, mondván: „Komám, a sajtópáholyban vita van arról, hogy kiről pattant be a labda a hálóba.” Wéber fél szemmel ugyan a játékot nézte, de első kézből informálta emberünket. Ez alighanem egyedülálló gyorsinterjú volt a szakmában. Hát így írtuk mi a lapot hajdanán. Na, szép szakma volt ez mindenképpen, de talán még ma is az. Csak éppen más szépségei vannak.