Ilyen volt Diego Maradona, az „Isteni” csirkefogó

Diego Maradona haláláig a Club de Gimnasia y Esgrima La Plata együttesét irányította az argentin élvonalban. Ennél nívósabb edzői megbízatása mindössze egyszer volt: 2010-ben a dél-afrikai világbajnokságon a németek elleni dicstelen 0–4-gyel zárult kétéves vesszőfutása az argentin válogatott élén.

Játékosként persze merőben más volt a helyzet.

Diego Armando Maradona Buenos Aires egyik szegénynegyedében, Villa Fioritóban nőtt fel. Családjában három lánytestvére után ő volt az első fiú, később még két öccse született, Raúl és Hugo, az elsőrangú vezetéknév ellenére mindkettőből közepes labdarúgó lett. Diego eleinte az Argentinos Juniors utánpótláscsapatában, a Cebollitasban varázsolta el az ellenfeleket és a nézőket, a felnőttmeccsek szüneteiben pedig már 12 évesen labdazsonglőrködéssel szórakoztatta a lelátót.

A Pelusa (Hajas, valóban az volt) becenévre hallgató Maradona 1976. október huszadikán, még a 16. születésnapja előtt mutatkozott be az Argentinos felnőttcsapatában a Talleres Córdoba ellen. A San Lorenzo ellen belőtte első bajnoki gólját, és még nem volt 17, amikor későbbi nagy Boca-sikerei színhelyén, a La Bombonerában a nagyválogatottban is bemutatkozott – 1977. február 27-én Magyarország ellen… (Ahogyan a világfutball legnagyobbjai közül 1966-ban Johan Cruyff és 2005-ben Lionel Messi is.) Maradona a 62. percben 5–1-es argentin vezetésnél, Zombori Sándor szépítő gólja után Leopoldo Luque helyére lépett pályára csereként, az eredmény a hátralévő fél órában már nem változott.

César Luis Menotti szövetségi kapitány ekkor már a hazai világbajnokságra építette a csapatát, amelybe Maradona annak ellenére sem került be, hogy mindenki tudta, mekkora játékos formálódik az Argentinos piros-fehér mezében. Menotti inkább Bertoniban, Luquéban és mindenekelőtt Mario Kempesben bízott – igaza lett, Argentína velük is megnyerte az 1978-as vb-t. Így aztán Maradona legközelebb csak 1979 májusában lépett pályára hazája színeiben, és még ugyanabban az évben vezére volt az U20-as világbajnokságot megnyerő együttesnek, sőt őt választották meg a Japánban rendezett torna (amelyen Magyarország is jelen volt, soraiban egyebek mellett Disztl Péterrel, Sallaival, Kardossal, Róthtal vagy Pölöskeivel; Rákosi Gyula csapata nem jutott tovább a csoportjából) legjobb játékosának.

– Volt valaha valaki, aki azt jósolta, hogy sohasem lesz profi játékos, mert ennyire alacsony? Mit üzenne a mai gyerekeknek, akik úgy érzik, nem elég jók, mert túl kicsik?
– Nem, mert minden olyan gyorsan történt – mesélte 2010-ben a FourFourTwo-nak Diego Maradona. – De akár alacsony vagy, akár magas, nagyon keményen kell dolgoznod, ha bizonyítani akarsz. Apám mindig elkísért az edzésekre, amikor gyerek voltam, és ő értette meg velem a felelősségvállalás és a kemény munka fontosságát. Néha nem volt kedvem az edzésekhez, ő azonban mindig emlékeztetett arra, hogy a sikerért áldozatokat kell hozni. Úgy vélem, nekünk, alacsonyaknak előnyünk van, mert ravaszabbak vagyunk, és jobb az egyensúlyérzékünk. Amikor Olaszországban játszottam, a világ legjobb emberfogóival találtam magam szemben. Meg kellett tanulnom ezzel együtt élni, és megbirkózni a folyamatos emberfogással. Ha nem dolgoztam volna keményen, sohasem tudtam volna legyőzni őket. Az egész élet ilyen. Új kihívásokkal találod magad szemben, mindig találsz hozzá kétkedőket is, és rajtad múlik, hogy át tudod-e hidalni a nehézségeket. Mint mondtam, az olasz védők voltak a legjobb emberfogók a világon, de az már elmúlt, a védekezés egész szerkezete átalakult, de ők sem tudták, hogy mit kezdjenek velem. A futballban nem a magasság vagy a testalkat számít, hanem a belső erő, a szenvedély. És a technika. Ha egy futballista magától nem érzi, hogyan kell rúgni a labdát, megtanulni sohasem fogja tudni, és a lövései mind a lelátón landolnak majd. És vannak azok, akik tökéletesen érzik, hogyan kell becsavarni egy szabadrúgást vagy beívelni egy szögletet, továbbá negyvenméteres passzokat tudnak adni. Belőlük lesznek a vezéregyéniségek. Bennünk, alacsony játékosokban megvan ehhez a képesség, de persze nem szükségszerűen csak bennünk. Zidane például magas, mégis hihetetlenül jó volt. Valójában a minőség tesz különbséget a játékosok között, nem a testméret. Ezt senki se felejtse el!

– Csak tizenhét éves volt, de nem gondolja úgy, hogy ott lett volna a helye az 1978-as világbajnoki keretben?
– A világbajnoki döntő után másnap játszottunk egy meccset az Argentinos Juniorsszal, öt-háromra megvertük a Chacaritát, én hármat vágtam. A vébén jó néhány meccset láttam a helyszínen: meghívtak nézőnek az Olaszország elleni találkozóra, ahová a bátyámmal mentem. És ott voltam a Hollandia elleni döntőn is. Örültem a srácok és az egész argentin futball sikerének, ünnepeltem az Obeliszk előtti téren, mint mindenki más, de meg voltam róla győződve, hogy ott lett volna a helyem abban a csapatban.

– Tizenhat évesen elment otthonról szerencsét próbálni. Tényleg ajánlatot kapott a Sheffield Unitedtól, amit az Argentinos Juniors elutasított?
– Így volt, és nemcsak én érdekeltem őket, hanem Carlos Fren is, sokáig úgy tűnt, hogy mindkettőnket szerződtetnek. Úgy rémlik, hogy már a repülőjegyeket is megvettük. Nagyon vártuk már az átigazolás véglegesítését. Ám aztán nem történt semmi, maradtunk Argentínában. Egyébként a Sheffield mellett az Arsenal is próbálkozott a megszerzésemmel. Kis szerencsével játszhattam volna Angliában.

NÁPOLY A LÁBAI ELŐTT HEVERT

Az Argentinosban 167 meccsen 115 gólt szerzett (az 1979–1980-as idényben 43-at...), majd 1981-ben elvitte Dél-Amerika egyik topklubja, a Boca Juniors. Azonnal bajnok lett, ám az 1982-es vb-n (amelyen ismét játszott Magyarország ellen, két gólt lőtt az argentin négyből, Sallai Sándornak vagy Bálint Lászlónak azóta is a rémálmaiban jöhet elő az a meccs…) a brazilok ellen 0–3-nál elpattant a húr, csúnyán és szándékosan ágyékon talpalta Batistát, és piros lappal búcsúzott Spanyolországtól.

Mégis ott maradt, hiszen világcsúcsot jelentő 7.56 millió dollárért szerződtette a Barcelona. (Ekkortól a katalánok két engedélyezett légióshelyén a világ akkori talán két legjobb labdarúgója, Maradona és a nyugatnémet Bernd Schuster osztozott.) Két spanyol éve alatt Király-kupát, Ligakupát és Szuperkupát is nyert, de bajnoki címet nem, ellenben a bilbaói hentes, Andoni Goikoetxea olyan súlyos sérülést okozott neki, hogy több mint fél évre kivonta a forgalomból.

Maradona életében 1984 hozta el a nagy változást, hiszen ekkor igazolta le az olasz Napoli. Az argentin zseni megtalálta a várost, ahol végre otthonosan érezhette magát, a szurkolókat, akik istenként tisztelték (bemutatására 75 ezren látogattak ki a San Paolóba), és a klubot, amelyet három, illetve négy év múlva érkező két brazil fegyverhordozójával, Carecával és Alemaóval beemelt a kontinens legjobbjai közé. Nem mellesleg nápolyiként játszott két vb-döntőben: az 1986-ost megnyerte, az 1990-est elveszítette az NSZK ellen.

Se előtte, se utána nem volt arra példa, hogy gyakorlatilag egyetlen játékos megnyerjen egy világbajnokságot – az 1986-os argentin válogatott az 1978-asnak és az 1982-esnek (de a 2014-esnek sem) a cipőjét sem köthette be, Valdano erős középszernek számított, a többiek annak sem, miközben a nemzetközi mezőny messze nívósabb volt, mint ma. Diego Maradonának ilyen körülmények közepette sikerült az, ami Puskás Ferenctől Eusébión, Johan Cruyffon, Zicón és Michel Platinin át Cristiano Ronaldóig vagy Lionel Messiig extraklasszisok sorának nem: 1986. június 29-én az Azték Stadionban égbe emelhette a Világkupát.

Előtte azonban az angoloknak és a belgáknak is lőtt egy olyan szólógólt, amelyet senki sem feled, aki látta (az előbbit, amelyben a kezdőkörből indulva futja és cselezi szét a komplett angol csapatot, később a futballtörténelem legszebb találatának is választották), más kérdés, hogy az Anglia elleni negyeddöntőben a vezetést kézzel szerezte meg Argentínának...

MARADONA GÓLJAI ÉS ASSZISZTJAI A '86-OS VB-N

Maradona egyfelől jó hazafiként a '82 tavaszán kitört falklandi háború miatt semmiféle megbánást nem érzett az angolokkal szemben, másrészt mindig is büszkén énekelte az eset kapcsán írt La mano de Dios – az Isten keze – című argentin dalt, amellyel mi, magyarok 2001-ben a Kisstadionban, a Kokó-verő Julio Pablo Chacón bevonulózenéjeként találkozhattunk...

– Áruljon el nekünk egy titkot, amit senki sem tud Diego Armando Maradonáról!
– Nagy rajongója vagyok Kiefer Sutherlandnek. Sohasem hagytam volna ki a 24 egyetlen részét sem Jack Bauerrel. Ő a példaképem. Mindig a csúcson van.

– Tényleg két különböző méretű cipőben játszott 1986-ban Mexikóban, mert az egyik lába csúnyán be volt dagadva egy makacs sérülés miatt?
– Nem, ez nem igaz. Nem voltam a legjobb állapotban, de akkora baj azért nem volt, hogy különböző méretű cipőt kellett volna vennem. De azt elárulhatom, hogy minden meccsen vadonatúj cipőben léptem pályára. Minden egyes meccsen. Mérkőzésre sohasem vettem fel olyan cipőt, amelyben korábban már edzettem. Ahogy kijöttek a gyárból, már húztam is fel őket. Csak a stoplikat cseréltem ki, a műanyagokat alumíniumra, a jobb stabilitás érdekében. Az öltözőben nagyon könnyű volt megtalálni, hol ülök én, mert öt pár vadonatúj cipő sorakozott a helyemen. A pálya állapotától függött, hogy melyiket választottam az adott találkozóra. Aztán Európában rájöttem, hogy az olasz védők és általában az európai védők hat stoplival játszanak. Én meg csak ötöt viseltem. Az extra hatodikkal ők sokkal stabilabban álltak a pályán. Így azt mondtam magamnak: „Alkalmazkodnod kell hozzájuk. Ha ellenük akarsz nyerni, akkor olyan fegyverrel kell harcolnod, amilyennel ők.” És elkezdtem én is hat stoplit használni. Dél-Afrikában az argentin öltözőben láttam olyan játékosokat, akiknek tizenkét vagy tizennégy stopli is volt a talpukon. Én csak hattal játszottam. De azért úgy is jól ment, nem?

– Érez néha bűntudatot az angoloknak Mexikóban beütött gól, az „Isten keze” miatt?
– Ugyan már, miféle bűntudatot éreznék? Soha. Egyáltalán nem. Nem tudom, hogy az angolok mit gondolnak az esetről, de elmondom, hogy Argentínában mi hogyan gondolkodunk a futballról. Ha mi játszunk, akár az utcán vagy bárhol, mindig arra törekszünk, hogy kihasználjunk minden lehetőséget. Használjuk a kezünket, a könyökünket, és a játékvezető háta mögött minden megengedett, mert a győztesek kapnak szendvicset és üdítőt. Abban a pillanatban tisztában voltam vele, hogy most a válogatottban, a világbajnokságon játszom, de tudtam azt is, hogy ha lehetőségem van használnom a kezemet, használnom is kell! És a játékvezető nem vette észre, úgyhogy bevált. Ráadásul nem ez volt az egyetlen gól, amit kézzel szereztem. Volt egy a Napoliban is az Udinese ellen. A gól után Zico odafutott hozzám, és azt mondta: „Diego, meg kell mondanod a bírónak, hogy kézzel szerezted a gólt. Különben becstelen vagy”. Én erre kezet nyújtottam neki, és azt válaszoltam: „Örülök, hogy találkoztunk, Zico. Diego Becstelen Maradona vagyok”.

– Gary Lineker szerint borzasztó volt a pálya talaja Mexikóban, így még inkább lenyűgöző volt a második gólja. Hogy emlékszik vissza arra a napra? Mesélje el, amint nekiindult, futott, cselezett, majd belőtte...
– Linekernek teljesen igaza van, mindenben egyetértek vele. Az Azték Stadion gyepe katasztrofális volt, olyan, mint egy krumpliföld. Tíz méterre is nehéz volt passzolni. Talán abban a cselsorozatban is Isten segített kicsit, mert ha meg kellett volna ismételnem, nem biztos, hogy sikerül. Abban az időszakban már képtelenség volt rendesen játszani azon a pályán. De nemcsak az Argentína–Anglia meccsen. Játszottunk többször is az Aztékban, de a fű sohasem volt jó állapotban. Futás közben gondoltam arra is, hogy passzolni kellene Valdanónak, láttam, hogy jön a bal oldalamon, át is adtam volna neki a labdát, ha lett volna rá esély, hogy el is jut hozzá azon a talajon.

– „Isten kezéről” beszélt, amikor gólt szerzett Anglia ellen, most meg a szakálla hasonlít Istenéhez.
– Nem, nem! Csak azért kezdtem el szakállat növeszteni, mert a kutyám megharapott, és van egy mély vágás az arcomon, pont a felső ajkam fölött. Szegény kutya beteg volt: veseelégtelenségére sok gyógyszert kellett szednie, és abban a pillanatban, ahogy megragadtam hátulról, ösztönösen reagált. Ezért, miután összevarrták az arcomat, elkezdtem szakállat növeszteni. Mindig szakállasnak képzeltem el Istent, de tudom, hogy Istennek nincs emberi arca, mert nem a Földön él. És jobb is, ha Isten nem jön ide, mert még meglátja, mi folyik itt a Földön, és akkor úgy visszamenekül a mennybe, hogy soha többé nem tér vissza. Még mindig jobb, ha Isten hisz bennünk, mint ha mi hiszünk benne. Amikor az emberek Istennek neveznek, tudom, hogy csak úgy értik: a futballisták között.

– A könyvében többekről, akikre haragudott, azt írta: „termoszfejű”. Ez mit jelent pontosan?
– Például Carlos Bilardo, az 1986-os kapitány egy termoszfej. A termoszfej hülyét, butát, rondát jelent. Ez az én egyik saját kifejezésem. Ezt használom általában azokra, akikre mérges vagyok: „Te termoszfejű vagy!” És ha valakire ezt mondom, az sohasem jelent jót. Bilardo tipikusan termoszfej. De nem akarok a rossz dolgokról beszélni vagy azokról az emberekről, akikre kár szót vesztegetni.

KOKAIN, DOPPING, ADÓÜGYEK

Nápolyban csupa gyönyörűség volt az élete, de a nápolyiaké is, hiszen a klub 1987-ben és 1990-ben olasz bajnok lett, 1987-ben Olasz Kupa-, 1990-ben pedig olasz Szuperkupa-győztes is, miközben 1989-ben az UEFA-kupa-győzelemmel Európában is odatette magát. Diego 258 meccsen 115 góllal kápráztatta el a Stadio San Paolo szurkolóit. Két idényt játszott az ifjú, nála alig magasabb Gianfranco Zolával, akit olyannyira a szárnyai alá vett, hogy egyrészt bal oldalról átengedte neki a szabadrúgásokat, másfelől egy Pisa elleni Olasz Kupa-meccsen önbizalom-növelőként nekiadta a 10-es mezt – Diego Maradona aznap egyszer 9-esben lépett pályára.

Az 1990-es vb-n (egyebek mellett Brazília legyőzésével: Caniggia gólja előtt Diegóé volt a csodapassz!) még elverekedte magát Argentínával a fináléig, de ott az NSZK ellen már nem volt esély megvédeni a címet. És lassan Nápolyban is kitelt az ideje, hiszen a Camorra városában egymást érték a kínos ügyek: az edzéseket eleve csak pillanatnyi kedve szerint látogatta, kokainfüggő lett, született egy törvénytelen fia, és 1991-ben még doppinggal is lebukott. Hab a tortán, hogy Olaszországban 38 millió eurós adóhátralékot hagyott maga után, amit a hatóságok azóta is képtelenek behajtani rajta.

Maradona elindult lefelé a lejtőn, de mert hihetetlen magasságokból jött, még volt néhány éve, amíg leért az aljára. A Sevillában újra a spanyolokat bűvölte el, majd odahaza a Boca Juniorsból vonult vissza, miután az 1994-es vb második, Nigéria elleni csoportmeccse után újra, ezúttal ephedrinhasználat miatt fennakadt a doppingellenőrzésen...

Azonnal edzősködni kezdett, persze minden szakirányú képzettség nélkül. Más kérdés, hogy amilyen trükköket mutatott a játékosainak, azok maximum tapsolhattak neki, mert leutánozniuk nyilván nem sikerült. Olyan „óriásoknál” dolgozgatott, mint a Deportivo Textil Mandiyú vagy a Racing Club de Avellaneda, de ekkorra kokainfüggősége már-már alkalmatlanná tette a komolyabb munkára. Folyamatosan súly- és drogproblémáival szerepelt a lapokban, no meg például azzal, hogy 1994-ben légpuskával lövöldözött a háza előtt várakozó újságírókra és fotósokra.

– Sergio Agüero az apja, és ön a nagyapja, így szinte biztos, hogy unokája, Benjamín a 10-es mezre született! Látszik már rajta, hogy ő lesz a jövő nagy irányítója?
– Amikor róla beszélek, megtisztelve érzem magam. Tényleg. A vérében van a futball. Imádja a labdát, ahogy én és az apja is. Képzelhetik, rengeteg játéka volt, Ferrari, motorkerékpár, de mindig a labdát kérte. És ami a leginkább szíven ütött: amíg a legtöbb gyerek csak belerúgott egyet, csak úgy vaktában, ő inkább vezetgette, nagyon finoman érintve a jobb lábával. Nos, igen, aranylába van! Ez az egyetlen dolog, amiben az apjára ütött. Minden másban a nagyapjára hasonlít (nevet). Komolyan, amikor pici gyerekként rúgott, mindig azt kiáltotta: „nagypapa”, majd célzott és lőtt. És mindig betalált a két lábam közé. Labdarúgócsaládba született, azt szeretném, ha ő is focista lenne. De ha valaki azt hiszi, hogy hármasával fogja lőni meccsenként a gólokat, csak mert az apja és a nagyapja futballista volt, akkor túlságosan nagy lesz rajta a nyomás. Bárcsak Benja jobb játékos lenne, mint én vagy az apja, de természetesen a legfontosabb, hogy jól érezze magát. De hogy nem kosárlabdázó lesz, az biztos!

– Mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha egy rajongója tett, hogy a közelébe férkőzzön?
– Egyszer az egyik barátom és korábbi csapattársam, Salvatore Bagni megkért, hogy szervezzünk Olaszországban egy futballtornát kisgyerekeknek. Egy nápolyi asszony hívott minket, amikor megtudta, hogy mikor lesz az esemény. „Szeretném elküldeni önhöz a fiamat, focizna vele kicsit?” „Hány éves a fia?” – kérdeztem, mire ő: „Huszonnyolc.” Így akart velem találkozni.

– Az látszik, hogy imád enni. De főzni tud-e?
– Istenem, még egy tükörtojást sem tudok elkészíteni. És jó okom van erre. Én vagyok az ötödik gyermek a családban, és van négy nővérem. Ha csak egy kávét kértem gyerekként, egymással versenyeztek, ki csinálja meg nekem.

– Ha a FIFA elnöke lenne, mi volna az első dolog, amit megváltoztatna a futballban?
– Elrendelném, hogy csak korábbi futballisták tölthessék be ezt a pozíciót. Ez ilyen egyszerű. Nekünk, labdarúgóknak kellene dominálnunk ebben a testületben; nem azoknak, akik soha életükben nem rúgtak labdába, és nem azoknak, akik sohasem éltek át kritikus pillanatokat a pályán, de még az utcán sem. Ezek az emberek ne dönthessenek rólunk, akik az életünket adnánk egy világbajnoki döntőért. Ez az álmom. Nem akarok meghalni addig, amíg nem látom azt, hogy egy volt futballista ül végre a FIFA elnöki székében.

– Ki minden idők legkiválóbb labdarúgója?
– Egy szavazáson 65:35 arányban legyőztem Pelét. Anyám azt mondja, hogy én vagyok, így talán tényleg én lehetek. De csomó játékos van, aki lehet, hogy még nálam is jobb volt. Á, volt például egy brazil, nem mondom a nevét... (nyilván Pelé – a szerk.), de említhetném Van Bastent, Gullitot, Zidane-t, Romáriót, Cristiano Ronaldót, Messit... vagy a kövér Ronaldót. Rengeteg futballista szerzett örömöt a játékával az embereknek. És ez a foci lényege. Meg kell tenned mindent a pályán, hogy az emberek arcára mosolyt varázsolj. Én mindig erre törekedtem. Csodálatos dolog szórakoztatni az embereket.

CASTRO, CHÁVEZ, CHE GUEVARA

Utolsó meccsét 1997. október 25-én a Boca Juniors mezében játszotta, hivatalos búcsúmérkőzésére pedig 41 évesen, 2001. november 10-én került sor: Argentína a Világválogatott ellen lépett pályára, Maradona, aki zokogva búcsúzott el a szurkolóktól, a válogatott szerelése alatt egy Boca Juniors-mezt viselt.

Közben 2000-től négy évet élt Kubában, ahová azért utazott, hogy túllépjen a kokainon, alkoholproblémáinak viszont nem tett jót a rum, és három kubai hölgyet is sikerült nem tervezett gyermekáldással megajándékoznia. A karibi szigeten barátságot kötött Fidel Castróval, aki olyan hatással volt az időnként szélsőbaloldali nézeteket valló, Hugo Chávez venezuelai diktátorért és Che Guevaráért is rajongó Maradonára, hogy az argentin ikon a lábára tetováltatta a kubai pártfőtitkár arcképét.

Korábbi felesége, Claudia Villafane húsz évet bírt ki a problémás Diego mellett, két lányuk, a ma színésznőként dolgozó Dalma és Gianinna Nápolyban született. Az utóbbi 2012-ben vált el a Manchester City-csatár Sergio Agüerótól, akitől megszületett Maradona első unokája, a lassan 12 éves Benjamín is – nem mindennapos futballgénekkel megáldva. (A házasságból származó kettő és a kubai három mellett további két biztos Maradona-utódról tudni, egyikük, Diego Sinagra 34 évesen az olasz ötödosztályban rúgja a labdát.)

Maradona Argentínában haláláig hihetetlenül népszerű volt: az Argentinos Juniors róla nevezte el 2004-ben a stadionját (Estadio Diego Armando Maradona), Rosarióban pedig 1998-ban, Diego 38. születésnapján megalapították a Maradona-egyházat (Iglesia Maradoniana), amelynek közel 200 ezer követője van. A névadót konkrétan istenként tisztelté, a karácsonyt minden évben a születésnapján, azaz október 30-án ünneplik, az újonnan belépők a befogadáskor kézzel ütik be a labdát egy kapuba, tízparancsolatukból pedig a kilencedik arról rendelkezik, hogy a hívek elsőszülött fiukat kötelesek Diegónak elnevezni...

A szerb-francia filmrendező, Emir Kusturica 2008-ban a Cannes-i fesztiválon mutatta be Maradona című portréfilmjét, amelynek francia nyelvű narrációját maga mondta fel. Ezt leszámítva Diego az elmúlt két évtizedben inkább csak az egészségi állapotával került be a sajtóba, illetve azzal, hogy 2018-ban munkát vállalt Mexikóban, a Dorados de Sinaloa együttesénél. Mondani sem kell, hogy Maradona mexikói klubjának székhelye, Culiacán városa a drogkartellek egyik ottani központja.

A KUSTURICA-FILM TRAILERE

A kétezres évek elején majdnem belehalt egy kiadós kokainadagba, de szervezete erős volt, és túlélte. Kolumbiában gyomorszűkítő műtéten esett át, Buenos Airesben pedig néhány éve az intenzíven feküdt (akkor éppen fertőző májgyulladással), ahol a kórház előtt tömegek imádkoztak a felépüléséért.

– Mit szeretne, hogyan emlékezzenek Diego Maradonára az emberek?
– Nem akarok gondolni a hagyatékomra. Futballistaként már így is van mire emlékezni velem kapcsolatban, ami nagyon szép. Edzőként azért szeretnék hasonlóan mély nyomokat hagyni magam után. Ma is ugyanazok a vágyaim, mint húszévesen. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magamat, de a szerencsére mindig szükség van. És biztos vagyok benne, hogy én is segítettem a szerencsének, mert kihasználtam minden lehetőséget, ami adódott.

Diego Maradona hatvan évet élt, de a szurkolók emlékezetében egészen biztos, hogy örökké élni fog.