Letészem a lantot. Nyugodjék I.

Egy szolgálati közleménnyel kezdeném az idei visszavonultak-sorozatot: az egyik nőismerősöm szerint fölösleges most is írni a visszavonulókról, hiszen tavaly már megtettük, ám mint alant látni fogják: 2009-ben többnyire teljesen más futballisták akasztották szögre cipőjüket, kesztyűjüket és egyéb acessoire-jaikat, mint 2008-ban.

Köztük két aranylabdás, ám mégis azzal kezdenénk, aki a szakértők szerint szintén megérdemelte volna a France Football decemberi nemesfémjutalmát: Paolo Maldinival.

Az 1968-ban született talján balhátvédlegenda nemcsak egyedülállóan hatékony védőmunkája, jobbszélső- és nőbolondító tekintete, önfeláldozó harcossága, mindent elsöprő akarata, porcikáiból sugárzó csapatkapitánysága miatt unikum a sportágban, hanem azért is, mert tudását még a legnagyobb ellenfelei is megsüvegelték.

Édesapja, Cesare Maldini anno sokszoros válogatott védő volt, nem csoda hát, hogy Paolo követte őt (futball)pályáján: alig 16 évesen mutatkozott be a Milanban, 19 esztendősen pedig a nemzeti tizenegyben. Az 1990-es, hazai rendezésű világbajnokságra már klasszissá érett, de hiába ért fel a csúcsra a Milannal minden elérhető sikert bezsebelve, a válogatottal sem akkor, sem később nem nyert aranyat, „csak” egy ezüstöt és egy bronzot (három kontinenstornájáról is két ilyen érmet vihetett haza). Klubjában és a squadra azzurrában összeállt a Tassotti, F. Baresi, Costacurta, Maldini kvartett, amely a labdarúgás valaha volt egyik legstabilabb védelmeként tartatik számon, aligha adminisztrációs tévedésből.

Maldini minden idők egyik legjobban dekorált futballistája, hiszen a Milannal hétszeres bajnok, egyszeres Olasz Kupa- és klubvilágbajnokság-, kétszeres világkupa-, ötszörös olasz és európai Szuperkupa-, valamint Bajnokcsapatok Európa-kupája/Bajnokok Ligája-győztes. Balhátvéd létére az egyéni sikerek sem kerülték el: néhány sorozat álomcsapata- és pár tucatnyi Év csapata-tagság mellett 1989-ben megkapta a Bravo-díjat, azaz Európa legjobb U23-as játékosának választották, 2007-ben pedig a BL legjobb védője lett. Két bronzlabdát érdemelt ki, 1994-ben és 2003-ban, az Onze Mondial választásán 1995-ben fért fel a dobogó alsó fokára, míg ugyanebben az évben a FIFA szerint a második legjobbnak számított az akkoriban szörnyen (bár sokak szerint érdemtelenül) felkapott George Weah mögött. Előző évben elcsípett egy első helyet is: a World Soccer szerint ő volt 1994 legjobbja.

Negyedszáz szezon után

2009. május 31-én a Milan helyi és bolygóközi érdekű legendája lejátszotta utolsó tétmérkőzését: a Serie A-ban 647-szer (rekord), a válogatottban 1988 és 2004 között 126-szor, BEK/BL-mérkőzéseken 174-szer (ugyancsak rekord) húzott mezt, nem mellékesen 2216 (más források szerint ennél eggyel több) percet játszott világbajnokságokon, aminél többet senki sem. Klubjában 3-as számú mezét visszavonultatták, de „kikapják majd a vitrinből", ha egyik fia odaér, hogy kövesse őt a Milan felnőttcsapatában. Egynéhány napot kell még azért várni, hogy az 1996-ban napvilágot látott Christian vagy a 2001-ben született Daniel megtegye ezt...

Maldini: a grundfocitól a vb-döntőn át a csillagokig.

Luís Figo

A portugál szélsők legjobbika nemcsak a pályán volt Maldini „ellentéte": szerzett Aranylabdát, 2000-ben, majd egy év múlva a FIFA választotta meg az Év játékosává. Az 1972-ben született Luís Filipe Madeira Caeiro Figo a Sporting fiataljaként lett U16-os Eb-győztes, majd U20-as világbajnok az „aranygeneráció" tagjaként, Peixe, Rui Costa, Jorge Costa, Rui Bento, Capucho, a két Joao Pinto és Abel Xavier oldalán. A luzitánok sokra hivatott korosztályával a 2002-es világbajnokságon kudarcot vallott, majd legközelebb negyedikek lettek, a 2000-ben bronzzal, a 2004-ben odahaza ezüsttel zárt kontinenstornát viszont egyértelmű csalódásként élte meg, de klubszinten kárpótolta magát. 1995-ben aláírt a Parmához és a Juventushoz is, emígyen a nevető harmadik, a Barcelona happolhatta el, potom 2.5 millió mai euróért. A nagy Johan Cruyff kezei alatt lett a jobbszélső világklasszis: bár villámgyorsnak fénykorában sem nevezték, kiismerhetetlen cselei, higanymozgása, pontos beadásai és lövései a védjegyeivé váltak. A markáns arcélű Figo 2000 nyarán lett közellenség a katalánoknál, amikor vette a bátorságot és a Real Madridhoz igazolt (bővebben erről a játékos egy ásatag BL-életrajzában olvashat a nyájas NSO-olvasó).

A „királyi klubnak” 60 millió eurót kóstált, de megérte, és talán Figónak is, aki nem valószínű, hogy e nélkül is aranylabdás lett volna. Amikor visszatért a katalán fővárosba egy bajnoki erejéig, kitört a gyalázat: ha közel került az oldalvonalhoz, olyan jelenetek zajlottak le, mint amikor Áts Feriék beleszaladtak a Pál utcaiak bombazáporába, csak éppen Figót flakonokkal, öngyújtókkal, mobiltelefonokkal, almákkal, illetve egy-egy darab disznófejjel és guminővel próbálták illetni. Utóbbi kettő mindenesetre új fejezetet nyitott a szurkolói metaforák között, Ady disznófejű Nagyúrjának újraértelmezéséről már nem is szólva... A madridiakkal az egyéni sikerek mellett BL-győztes is lett. Kritikusai szerint a blancóknál kiegyensúlyozatlanul teljesített, igaz, sokszor sérülten is játszania kellett (lásd éppen a 2002-es BL-finálét).

2005-ben, szerződése lejártával az Interhez került, ahol két idényt alap-, kettőt kiegészítő emberként harcolt végig, visszaverve fiatal trónkövetelők és kőgazdag távol-keleti csapatok támadásait, mielőtt 2009. május 31-én le nem játszotta utolsó tétmérkőzését. Három országban nyert összesen négy nemzeti kupát, nyolc bajnokságot, egy-egy BL-t és Kupagyőztesek Európa-kupáját. A válogatottban 1991 és 2006 között 127 fellépésén 32 gólt lőtt. Hatszor választották meg odahaza az Év labdarúgójának, nyert aranyat a World Soccer, ezüstöt a FIFA és az Onze Mondial Év játékosa-szavazásán – minden szempontból korának egyik legszínesebb szélsőjét veszítették el a futballpályák 2009 nyarán.

A Tribute To Luís Figo. No, ezt nem Jimmy Jumptól kapta a portugál klasszis.

Pavel Nedved

A „Mi van Nedved, rossz a kedved?" felütéssel bevonult a magyar zenei szubkultúrába is a cseh történelem talán legjobb középpályása. Az 1972-ben, Chebben született Nedved első profi csapata a Dukla Praha volt, innen emelte ki a Sparta Praha, majd miután az 1996-os Európa-bajnoki ezüsthöz hatalmas mezőnymunkával járult hozzá, a Lazio vette meg. A Serie A egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát (kárpótlásként azért is, mert a további válogatottbeli sikerek elkerülték), amit mi sem támaszt jobban alá anyagias világunkban, mint hogy 2001 nyarán a Juventus 41.2 millió eurót fizetett érte.

Nem hiába: „Fúria" nyakába vette az „Öreg hölgyet", és bajnoki címekre vezette a „zebrákat" (hogy némi képzavarral éljek), még ha kettőt vissza is vett később a rigorózus olasz szövetség. Élete legjobb formáját alighanem 2003-ban hozta, és éppen ekkor maradt le sárga lapjai miatt a BL-döntőről. Év végén az Aranylabdával vigasztalódhatott, és a World Soccer is benne látta az esztendő legjobbját. Nyáron a Serie A legjobbjának választották; odahaza egyébként ötször volt az Év labdarúgója, háromszor tagja az UEFA Év csapatának, 2004-ben pedig Golden Foot-díjas. Elkísérte a Juventust a másodosztályba is, ahonnan kissé viseltes formában tért vissza, ám utolsó idényére borzasztóan „felszívta magát", és olyan kiválóan futballozott, hogy sokan el sem hitték, hogy végleg visszavonul. Pedig tényleg. „Így kell befejezni, lábon állva, nem pedig majd térdre rogyva" – bölcselkedett az edzés- és munkaőrült cseh. És hogy egy eddig nem publikált adattal is szolgáljunk búcsúzóul Nedvedről: 1996-ban ezüstcipőt szerzett a cseh bajnokságban 14 találatával.

A varázsceruza-frizura egy javított, hullámos verziójával hódító cseh legszebb góljai, legalábbis a videó szerkesztője szerint.

Bernd Schneider

Ha nem is volt világ-, sőt ha megbocsátanak, Európa-klasszis sem a német Bernd Schneider, fénykorában mégis az egyik legjobb jobb oldali középpályásként tartották számon, akinek beadásait egyetemen lehetne tanítani. Az NDK-ban született „Schnix" első klubja a Carl Zeiss Jena volt, innen került az Eintracht Frankfurthoz (ahol vállvetve küzdött többek között Petry Zsolttal és Pisont Istvánnal), majd 1999-ben a Bayer Leverkusenhez igazolt, innen pedig már netovább.

Részt vett az az évi Konföderációs-kupán, és attól fogva, ha az egészségén nem múlott, rendre tagja volt a nemzeti tizenegynek, a Nationalelfnek. Csúcsévét 2002-ben futotta, de nem is annyira arany-, mint inkább ezüstéve volt ez: a „gyógyszergyáriakkal" a bajnokságban, a kupában és a BL-ben is a második helyig jutott, majd nyáron a világbajnokságon is vesztesként hagyta el a gyepet a fináléban. Ahol a németek legjobbjaként 7-es osztályzatot kapott, és azt tartották akkoriban, hogy vajlábbal elvégzett beadásaival érdemben csak egy-egy David Beckham-féle középre tekerés konkurálhat. Mégis maradt a Leverkusenben – nagy kérdés, hogy megbánta-e ezt: klubszinten siker nélkül maradt, miközben a válogatottal részt vett a 2004-es Eb-n és a 2006-os vb-n is, mindkétszer alapemberként. A 2008-as kontinenstorna előtt is remek formában futballozott, ám sérülése miatt lemaradt az újabb ezüstről. 2008 tavaszán tulajdonképpen véget is ért karrierjének érdemi része: 2009 májusában, majd' 400 napnyi kihagyás után még pályára léphetett egy Bundesliga-mérkőzésen, de bő egy hónappal később visszavonult gerincbántalmai és térdproblémái miatt. „Sajnos a legutóbbi sérülésem után nem jöttem teljesen rendbe, és a szakértők azt tanácsolták, hogy az egészségem érdekében hagyjam abba a sportolást" – nyilatkozta az akkor 35 éves „fehér brazil". A válogatottban 81 fellépésén négy gólt szerzett, jelenleg a Leverkusen játékos-megfigyelője.

Aki tudott, az tudott.

Dwight Yorke

„Fénykorában Európa egyik legprímább gólvadásza volt, sokáig egyet jelentett a trinidadi futballal. A villámgyors, erőszakos, jól fejelő, helyzeteit kiváló százalékban gólra váltó támadó 1999-ben ért fel a klubfutball csúcsaira a Manchester Uniteddel, de a válogatottal egészen 2006-ig nem ért el számottevő sikereket, sőt 2001-ben egy időre vissza is vonult onnan. 35 évesen – noha gólerőssége igencsak megkopott az utóbbi időkben – Németországban még egyszer, utoljára megrázhatja magát, hogy a fiatalabbak is emlékezzenek arra, ki is volt az az ember, aki első nem angol származású labdarúgóként több mint 100 gólt lőtt a Premiershipben!" – harangoztuk be hazája egyik legismertebb férfiúját 2006-os vb-adatbankunkban.

Az 1971-ben született Yorke tehetségére Graham Taylor, az Aston Villa akkori menedzsere figyelt fel egy egzotikus túrán, amit a csatár 73 bajnoki góllal hálált meg az angol egyletnek. 1998-ban 19.25 millió mai euróért tette át székhelyét a Manchester Unitedhez, ahol Andy Cole-lal kiváló támadóduót alkotott. Yorke 1999-ben a pontvadászatban és a BL-ben is gólkirályként zárt, de a „vörös ördögökkel” ott töltött négy idénye alatt nyert három bajnoki címet, egy FA-kupa-aranyat, egy világkupát és egy BL-t is. 2002 nyarán alig 3.5 millió euróért eladták a Blackburnnek, ahol jelentősen csökkent az eredményessége, emiatt aztán két év múltán a Birmingham már csak 400 ezer eurót fizetett érte.

A Sydney FC-ben tett kirándulás után a Sunderlandtől vonult vissza, egészen pontosan 2009 májusában elengedték, majd rövid klubnélküliség után szeptemberben akasztotta szögre azt, amit ilyenkor illik (még pontosabban nem akasztott semmit sehová, mert cipő még alighanem akadt odahaza is, klubja és azzal együtt öltözője viszont nem volt már), hogy hazája válogatottjánál asszisztens legyen. Társbérletes világcsúcstartóként hat vb (1990–2010) selejtezőin is pályára lépett, tornán viszont csak 2006-ban, ám ekkor gólt nem szerzett a széles mosolyáról közismert labdarúgó, aki 72 fellépésén 19 góllal boldogította a „Soca Warriors" híveit.

Yorke a kapusok réme volt a kilencvenes évek Angliájában.

Vincenzo Montella

Visszavonultak-sorozatunk első, örvendetesen terjedelmesre sikerült részét zárjuk egy olasz csatár, becenevén „L'Aeroplanino", azaz „Kisrepülő" méltatásával. Mi tagadás, az 1974-es születésű ék öles területet repült be pályafutása során a futball országában, még ha soha nem is lett belőle az Elnök különgépe (és ezzel meg is nyertem a napi képzavarversenyt).

Az Empoli neveltjét két igen jól sikerült idény után 1995-ben a Serie B-s Genoa vásárolta meg. Itt 21 góllal zárt, és erre már a szomszédvár, az első osztályú Sampdoria is felfigyelt, amely lecsapott az ifjúra. Nem is hiába: „Monti" három szezon alatt 54 bajnoki gólt lőtt, nem csoda hát, ha a Roma 25 millió eurót sem sajnált érte. Montella az örök városban Francesco Totti előtt azzal a Gabriel Batistutával alkotott duót, aki miatta a 9-es mezről is kénytelen volt lemondani (a talján egy évvel hamarabb érkezett ugyanis és „lestoppolta" a középcsatárok klasszikus mezszámát). Amikor egészséges volt, termelte a gólokat szép számmal, a válogatottal pedig megfordult a 2000-es kontinenstornán és a 2002-es világbajnokságon. 2006-ra kopott ki végleg a „farkasok" közül, decemberben kölcsön is adták a Fulhamnek. Itt még egyszer megrázta magát, de később sem a Romában, sem a Sampdoriában nem volt olyan eredményes, mint régi szép idejében. Utolsó római idényében már csak csereként lépett pályára, a nyáron vissza is vonult. Jelenleg a Roma U15-öseit edzi.

Vincenzo Montella: Top Gun-kompiláció.