Letört egy darabka életünkből: visszavonult Henry, Zanetti és Rivaldo is

ÉRIC ABIDAL

„Abidal napjaink egyik legjobb francia balhátvédje, aki kezdő volt a 2006-os világbajnokságon. Tehetségét olyannyira nem rejtette véka alá, hogy fél Európa szerette volna megszerezni őt, és az odahaza verhetetlen, de BL-harmatos Lyontól a Barcelonához igazolt" – írtuk róla anno BL-életrajza felütésekor. Az 1979-es születésű Abidal szülőhelyén, az AS Lyon-Duchere-ben kezdett el futballozni komolyabb szinten, és 2000-ben figyelt fel rá a Monaco, ahol lehúzott két évet John Arne Riise, Franck Jurietti és Philippe Léonard mögött. Könnyű szívvel elengedték így a Lille-hez, 300 ezer euróért, és ott éppen az a Claude Puel várta tárt karokkal, aki anno őt a hercegségbe vitte. Abidal új állomáshelyén gyorsan alapember lett, majd a L'Équipe szerint 2004-ben a bajnokság legjobb balhátvédje. Alaposan megnőtt az ázsiója, a PSG és a Milan is szerette volna átigazolni, ám ő inkább a Lyonhoz írt alá négy évre, ötmillió euróért.

Novemberben megszerezte első bajnoki gólját, amelynek számára óriási jelentősége volt: édesapja és édesanyja már 25 éve együtt éltek, de nem házasodtak össze – ám megígérték, hogy mihelyst fiacskájuk gólt szerez az élvonalban, irány a házasságkötő terem! Hősünknek volt ideje rákészülni az ünnepségekre, mivel nem sokkal utána súlyos térdsérülést szenvedett, amely elővette a következő idényben is, ám Raymond Domenech kapitány így is magával vitte a 2006-os vb-re.

Abidal a manchesteri Mikaël Silvestre-t kiszorítva a Togo elleni kivételével az összes francia mérkőzést végigjátszotta, és egy dél-koreai góltól eltekintve végig hibátlanul futballozott, a döntőben higgadtan értékesítette a tizenegyesét. 2007 nyarán 15 millió euróval a Barcelona nyerte meg az érte folytatott licitet, de a védő első spanyol idénye pocsékul sikerült, hiszen klubja egyetlen trófeát sem nyert, ő maga pedig finoman szólva is közepesen futballozott.

2009-ben, amikor a Barcelona mindent bezsebelt, amit csak lehetett, éppen a BL-fináléban nem játszhatott, mert kiállították a Chelsea elleni elődöntőben (Nicolas Anelka ellen szabálytalankodott). A válogatottban Patrice Evra miatt egy sorral beljebb húzódott, és a dél-afrikai gall szerencsétlenkedéséből két meccsel vette ki a részét. A harmadikról önként mondott le, a következő évtől pedig háttérbe szorult számára a sport, mert a májrákja ellen küzdött, a műtétek után szervátültetésen is átesett.

„Azért harcolok, mert ezt kell tennem, ilyen a mentalitásom. Egyszerűen nem adhatom fel!" – vallott azokról a napokról. Szerencsére felépült, és karrierjét is folytathatta a 67-szeres válogatott, iszlám hitre áttért labdarúgó. 2013-ban a Monacóba igazolt, majd egy pár hónapot játszott még az Olympiakoszban is. Vagy itt, vagy a Barcelonánál dolgozik majd a jövőben technikai vezetőként, erről még nem döntött.

EDGAR DAVIDS

Egy klasszis védekező középpályás is szögre akasztotta idén a „vértől csatakos” harci stoplisait: az 1973-as születésű Edgar Steven Davids 20-as és 30-as évei tájékán a legjobbnak számított a maga posztján, sőt, még karmesterként is megállta a helyét olykor-olykor. Az Ajax, a Milan, a Juventus, a Barcelona, az Internazionale és a Tottenham után első hattyúdalát a Crystal Palace-ban tudta le, de 2012-ben visszacsábította a pályára nyughatatlan vére és az ötödosztályú Barnet ajánlata. Csodás látványt nyújtott nyúzott arcával és fekete keretes SZTK-s sportszemüvegével, ám januárra visszavonult ismét (edzőként is dolgozott), mondván, az idény során már harmadszor is kiállították. Naná, hogy teljesen ártatlanul. Nemsokára a kispadról is felállt, de semmi sem mentheti meg őt az edzői pályafutástól – hacsak nyájas természete nem. BŐVEBB DAVIDS-ÉLETRAJZOT ERRE KERESSENEK!

WILLIAM GALLAS

„Gallas a Marcel Desailly utáni francia középhátvéd-generáció legjelesebb tagja, a 2004-as Eb-t együtt játszhatta végig a nagy öreggel. A torna után Desailly visszavonult, és mind a válogatottban, mind a Chelsea-ben Gallas vette át a példakép örökét" – írtuk róla jó tíz éve egy ásatag BL-adatbankban. Az egzotikus fejformájú bekk Párizsban született 1977-ben, és a clairefontaine-i szövetségi akadémia után a Caenban lett profi futballista. Eredményesen terelgette a labdát a második vonalban, emellett U18-as Európa-bajnok lett. Erre kapták fel a fejüket a Marseille vezetői, és ingyen megszerezték. Az OM-mel UEFA-kupa-döntőt játszott, a BL-ben a Manchester United ellen győztes gólt fejelt, majd 2001-ben elhagyta az elszegényedő klubot, de előtte még összeveszett Javier Clemente mesterrel, mert nem volt hajlandó balhátvédkedni.

Több nagy gárda is megkereste, de a Chelsea 13 millió eurós beadványával nem versenyezhettek. Gallas hamar beilleszkedett a Premiership világába, nemsokára már a liga egyik legjobb hátvédje. 2003-ban bemutatkozhatott a válogatottban, 26 esztendősen, és az összes Eb-selejtezőt végigküzdötte, méghozzá Desailly mellett, jobbhátvédként, és a portugáliai tornát is ebben a pozícióban futballozta végig. Remekül. Londonba José Mourinho magával vitte Portóból kedvencét, Ricardo Carvalhót, de Gallas megőrizte a helyét a kezdőben, bár általában valamelyik szélen kapott csak helyet. Ennek nem kimondottan örült, kérte, hogy engedjék el, állítólag azzal fenyegetőzött, hogy ha nem mehet az Arsenalhoz, akkor szándékosan hibázik, sőt, még öngólt is rúg. Ezt később tagadta, ám Mourinho végül összekötötte a kellemeset a hasznossal, így Gallas játékjogát 7.4 millió euró társaságában elcserélte az általa már régen üldözött Ashley Cole-ért az Arsenallal.

Hősünk tíz vb-selejtezőn játszva, majd Németországban is alapember volt, immár a védelem közepén. Az egyenes kieséses szakaszban parádézott, különösen a brazilok ellen, egy alkalommal még Ronaldót is kicselezte, a saját kapuja előtt! Az Arsenalba gyorsan beilleszkedett, eleinte balhátvédként (!) szerepelve gólerősen játszott. Másként nem is illett volna, hiszen az akkor visszavonuló legenda, Dennis Bergkamp 10-es mezét örökölte meg. 2007 nyarán Arsene Wenger megtette csapatkapitánynak, ő meg hálából betalált a MU-nak, aztán decemberben győztes gólt fejelt a Chelsea-nek. A Birmingham ellen bemutatott magánszámával azonban megkezdte az Arsenalban is a cirkuszolást: először ölre ment játékos- és honfitársával, Gaël Clichyvel, majd összeveszett a kispadjával, a lefújás után pedig leült a kezdőkörbe, és sírva fakadt...

A 2008-as Eb után is megtehette ezt, és az Arsenalban sem parádézott, sérülések gyötörték – bár a 6-os átlagot meghaladta a teljesítménye. A „Les Bleus"-vel tíz vb-selejtezőn szerepelt, két gólt lőtt, a másodikat Thierry Henry nevezetes, kézzel levett labdája után az írek elleni pótselejtező visszavágóján. Ez jelentette a franciák vb-részvételét. Klubjában is szerencsés volt akkoriban: egyszer a hátával, egyszer pedig az arcával talált be. A 2010-es nagy tornán mindhárom mérkőzésén játszott nemzeti csapatának, majd egy év múlva visszavonult onnan, 84-szeres válogatottként. Közben a Tottenhamhez igazolt, ingyen (szerződése még egy évig tartott), ezzel ő lett az első, aki pályára lépett a Chelsea, Arsenal, Tottenham londoni trióban. Egy jó és két kevésbé jó idényt követően Ausztráliába, a Perth Gloryhoz írt alá, innen vonult vissza az ősszel.

„Nem könnyű meghozni egy ilyen döntést. Az ember egy darabig hitegeti magát, hogy érdemes folytatni, de ma úgy látom, én már nem tudom" – mondta akkor a L'Équipe-nek.

RYAN GIGGS

Giggs nem véletlenül lett a United legtöbb címet elnyerő és egyik legnépszerűbb játékosa: hihetetlen gyorsasága, ragyogó technikája és ördöngös cselei méltán emelték piedesztálra. Giggs 963 mérkőzésen lépett pályára a „vörös ördögök" mezében, 24 év alatt 34 trófeát gyűjtött be, és 168 gólt szerzett. Az 1973-as születésű walesi fiú tanoncként került az MU-ba a Dean's Youth és a Manchester City után, és még az ősidőkben, 1991-ben mutatkozott be a felnőttek között. Egyébként a Citynek annak ellenére sem kellett, hogy az angol (!) iskolai válogatott csapatkapitánya lett (a családját elhagyó apja, Wilson nevén), de a lakásukra is elzarándokoló Sir Alex Ferguson lecsapott rá.

Csodakarrier indult: Giggs 17 évesen és 321 naposan felnőttválogatott lett, valamint a „Fergie-bébikkel" (David Beckham, a két Neville, Nicky Butt, Paul Scholes) számtalan bajnoki címet nyert.

Ám Walesszel egyetlen nagy tornára sem jutott el, noha Dean Saunders, Mark Hughes, Neville Southall, Robbie Savage, Gary Speed vagy Craig Bellamy személyében rendre remek társai akadtak. Pályafutásának egyik legnagyobb mérkőzése az Arsenal elleni 1999-es kupaderbi volt, amikor a hosszabbításban, emberhátrányban egy csodálatos szóló után belőtte a győztes gólt. Abban a szezonban megnyerték az FA-kupát, a bajnokságot és a BL-t, majd év végén a Világkupát is... 2002-ben némi formahanyatlás után fényes tavaszt produkált, nagy szerepe volt a bajnoki cím visszahódításában, és újra az európai média reflektorfényébe került a Juvének Torinóban lőtt duplája miatt.

Következő évében mintha elkapta volna a harmadik X sokkja, ám a 2004–2005-ös évadra igencsak összekapta magát, újra csúcsformába lendült (6.7-es átlagosztályzattal). Amikor januárban az Arsenal londoni legyőzésében oroszlánrészt vállalt a góljával és két asszisztjával, talán karrierje legjobb teljesítményét láthattuk tőle! Ferguson szerződést hosszabbított vele, és ezt a szokását sokáig megtartotta: ha Giggs gyorsasága már nem is volt a régi, elszántságával, pontos passzaival sokat segített a csatároknak, akár középső középpályásként is.

Végig hűséges maradt a MU-hoz, pedig amikor talán élete csúcsformájában játszott, 2001-ben, csábította a fénykorát élő Lazio is. Biztosak vagyunk benne, hogy nem bánta meg a döntését – végül 2014 nyaráig húzta a visszavonulást, a végén már játékos-edzőként, sőt, játékos-menedzserként segítve a „vörösöket". Negyvenévesen egyáltalán nem lógott ki a mezőnyből, de inkább felcsapott Louis van Gaal segédedzőjének. Ha nem lesz belőle Ferguson örököse, univerzumunk belezuhan a nagy sötétségbe. És meg is érdemli!

THIERRY HENRY

Henry volt Bergkamp nagy utóda az Arsenalnál, és nemcsak futballja, parádés góljai miatt, hanem azért is, mert Wenger kezei alatt ő is világklasszissá nőtte ki magát. És szintén borzasztóan hiányzik a mostani csapatból... Az 1977-es vonulathoz tartozó Henry az AS Monaco színeiben 17 évesen mutatkozott be a Ligue 1-ben, és nemsokára már alaptag, balszélsőként nyolc gólt szerez David Trezeguet oldalán, akivel a válogatottban is bemutatkozhat, U18-as Európa-bajnokként. Aimé Jacquet meglepetésre behívta Henryt a hazai vb-re, és a legényke itt vált világszerte elismert játékossá. Hamar kinőtte Monacót: a Juventus 12.5 millió eurót sem sajnált érte, azonban hősünk mindössze egy fél évet töltött el Torinóban, hiszen csapnivaló formában szédelgett a gyepen.

Mentora, Wenger viszont látott benne fantáziát: 17 millió eurót kínált érte, és tudhatott valamit: a Itáliában csetlő-botló Henry Angliában megtáltosodott, legendává nőtte ki magát, kis híján beapplikálták a klub és a PL címerébe. A 2000-es Eb-n is remekül futballozott, öt mérkőzésen három gólt szerezve, míg klubjával a 2001–2002-es idényben duplázott (bajnokság, FA-kupa) és gólkirály lett. A vb viszont rémálommá vált számára: lőtt két kapufát, majd a mindent eldöntő, uruguayiak elleni sorsdöntő mérkőzésen kiállíttatta magát. Hazatérve viszont újfent remekelt, begyűjtött egy FA-kupát, vágott 24 bajnoki gólt, és hétszer volt eredményes a Bajnokok Ligájában.

A bajnokság aranycipőseként és aranylabdásaként vágott neki a 2004-es kontinenstornának, de itt sem ment neki(k). Londonban kárpótlásként egy újabb parádés szezont produkált, majd' minden mérkőzésén betalált; ám a BL-ben nem tudtak maradandót alkotni az „ágyúsok”, így többször is élesen kikelt az elmaradt erősítések miatt. Henryra nem lehetett panasz, újra elhódította a földrészünk legjobb gólvadászának járó Aranycipőt, 2005 végén bekerült az esztendő európai álomcsapatába, majd több mint egy hónapot kihagyva is gólkirály lett 27 treffeléssel.

Ám élete egyik legfontosabb mérkőzésén, a BL fináléjában csődöt mondott, az első félórában két százszázalékos ziccert rontott el. A németországi nagy tornán jobban ment neki, a csoportkörben két gólt vállalt, majd a spanyolok ellen lekötötte a fél védelmet, a braziloknak meg egy csodagólt lőtt, a mérkőzés egyetlenét. A portugálok ellen is benne volt a győztes találatban, majd a döntőben szintén zseniálisan futballozott – nagy kár, konstatálhatták a fanjai, hogy a gólhelyzetét védte Gianluigi Buffon, és később meg is sérült. Megérdemelten került be a torna álomcsapatába, de az év végi Aranylabda-szavazáson csak a bronz lett az osztályrésze.

Utolsó londoni évét kettétörte egy sérülés, aztán sort kerített régóta esedékes klubcseréjére: a Barcelona potom összegért, 24 millió euróért kapta meg őt. Első spanyolországi idénye meglehetősen gyatrán alakult, címeres mezben viszont parádézott: nyolc Eb-selejtezőjén hét alkalommal is eredményes volt. A kontinenstornát eltolták ismét, de mi ez ahhoz képest, ahogyan Dél-Afrikában muzsikáltak! A katalánoknál Johan Cruyff egykori mezszámát örökölte, és noha meglehetősen döcögősen kezdett neki vételára és évi 6.8 millió eurós fizetése meghálálásához, szép lassan belelendült, húzóemberként járult hozzá ahhoz, hogy a Barca 2009-ben eldádázza az egész világot.

A vb-gyalázat után váltott, és egészen 2014-ig az MLS-ben, az Egyesült Államokban kereste a kenyerét, egyszer kölcsönben hazaugorva az Arsenalhoz. 123 válogatott mérkőzésén 51 góllal zárt, míg Amerikában 135 fellépésén 52 gól mellett 42 asszisztot jegyzett, azaz igen aktívan vezetett le.

Egy igazán színes egyéniség, a svéd labdarúgás Zlatan Ibrahimovic előtti klasszisa, az első skandináv paradicsommadár is búcsút intett a stadionoknak – immár másodszor, hiszen 2012-ben egyszer már retirált, Japánból, de az indiai Mumbai City kedvéért újra elővette kedvenc stoplisát és hajfestékjét. Észak Beckhamjét most már tényleg várja a kifutó, önöket pedig a nagy Freddie hosszabb méltatása ITT!

„A klub történetének legjobb kapitányától búcsúzunk" – mondta a viharvert védő, Puyol búcsújakor Josep Maria Bartomeu, a Barca elnöke. Ez alkalommal talán nem tekinthető költői túlzásnak sok nagy-nagy szó: Puyol még évtizedek múlva is szóba kerül, ha elszántságról, klubszeretetről vagy lelkesedésről ejtenek szót. A tősgyökeres katalán „Charlie" szülőhelyén, Lleida külvárosában kezdett el futballozni a La Pobla de Segur nevű kis klubban, de hamar a Barcelona akadémiájára került, Gabri, Thiago Motta, Xavi, Luis García és Pepe Reina mellé, később Andrés Iniesta és Vincze Ottó is csatlakozott hozzájuk. Akkoriban középen Miguel Ángel Nadal és Fernando Couto, jobb szélen Abelardo, Michael Reiziger és Albert Ferrer állta útját a kezdőbéli álmainak, így aztán első bajnokiját a nagyok között „csak" 1999-ben vívhatta, 21 évesen.

Lelkes játékára Louis van Gaal figyelt fel, és a Real Madrid ellen, idegenben vetette be a jobb oldalon Puyolt, aki remekül helytállt Sávio ellenében, és csakhamar a szurkolók kedvence lett, kiszorítva Reizigert. A támadásokat is megfelelően tudta segíteni, másrészt sokszor ő volt az egyetlen katalán a kezdőben. A következő évben világklasszissá nőtte ki magát, a Real elleni derbin, tévénézők százmillióinak szeme láttára levette a pályáról a „disszidens” Luís Figót, majd Manuel Pablo sérülése miatt az ázsiai vb-n négy mérkőzést kapott. Innentől kezdve a 2012-es Eb-ig nem lehetett nélküle nagy tornát rendezni, egyszer vb-t, egyszer kontinenstornát nyert.

A Barcában a védelem összes posztján bevetették, néha szűrőként, és 2002-re megkapta a négymillió eurós sztárfizetést is. Amikor klubja bajba került jó tíz éve, 25 millióért árulták, de a futballvilág szerencséjére maradt. Egyedül a 2007–2008-as szezonban ingott meg néha, a helye meg a válogatottban, ám a nyári Eb-n, majd a dél-afrikai vb-n csúcsteljesítményt nyújtott, utóbbin a németek elleni elődöntőn győztes gólt fejelt. Innentől kezdve egyre többször szorult a lelátóra sérülései miatt, de a válogatottból csak a 100. fellépés után vonult vissza, 2013-ban, a Barcát pedig 2014-ig, azaz 36 éves koráig szolgálta, közel 700 tétmérkőzésen.

Hozzáállásáról sokat elmond, hogy 2004-ben visszautasította a csapatkapitányi karszalagot, mondván, Ronaldinho jobban megérdemli, mert vitathatatlanul az együttes legjobbja, és az elsők között volt, aki törött arccsonttal speciális Zorro-maszkban lépett pályára. Ezentúl a sportigazgató Andoni Zubizarreta asszisztenseként szolgálja klubját, de lesz ő még magasabb polcon is!

RIVALDO

„Rivaldo Vítor Borba Ferreira. Kevesen tudják, de ez a becsületes neve. Különleges ismertetőjele pedig az, hogy a világ egyik legjobb labdarúgója, és az egyetlen olyan játékosa a világbajnokságnak, aki csapata minden eddigi mérkőzésén gólt szerzett" – méltatták az 1972-es születésű brazilt a 2002-as vb elődöntője előtt az NS-ben, akkor, amikor már közel járt ahhoz, hogy felérjen pályafutása csúcsára (mármint a csatár). Rivaldo nem mindig sütkérezett az élet napos oldalán, korán félárva lett, de 16 évesen már ő a családfenntartó, labdaérzékének hála. A Santa Cruz és a Mogi Mirim után 1993-ben a Corinthianshoz került, és hamarosan a válogatottban is bemutatkozhatott: győztes gólt lőtt Mexikónak. Nemsokára elvitte a Palmeiras, Cafú, Roberto Carlos, Zinho, Amaral, Djalminha, Flávio Conceicao, Roque Junior, Müller és Luizao mellé – itt országos bajnok és a liga aranylabdása lett, így 1996-ban átjött Európába, a Deportivo La Coruna hívására. Tizenkét millió mai eurót fizettek érte, de egy év múlva kétszer annyiért már Barcelonában találta magát, a távozó Ronaldo helyén.

Csodás meglátásai, zseniális ollózásai, szédítő cselsorozatai és elképesztő gólerőssége miatt világklasszis és közönségkedvenc lett. A csúcsot (egyénileg) 1999-ben érte el, amikor európai Aranylabdát nyert és a világ legjobb játékosának is megválasztották, majd három év múltán világbajnok lett. Mégpedig vezéregyéniségként: bármilyen furcsa is, ám otthon, Brazíliában sokáig nem volt túl népszerű, túl lazának tartották, aki nem kapja a hátára társait vészhelyzetben. Az 1996-os olimpia után például őt kiáltották ki bűnbaknak a kudarc miatt. Nos, Ázsiában kárpótolt mindenkit az 1998-as párizsi vereségért – a brazil újságok Peléhez hasonlítgatták, aminél nagyobb megtiszteltetés arrafelé nincs.

A selecaót 2003-ig szolgálta, 74 meccsen 35 góllal. Harmincévesen a Milanba szerződött („Louis van Gőggel” látványosan nem csípték egymást), amellyel csúcsra ért a Bajnokok Ligájában is, mellesleg egy Olasz Kupa- és egy európai Szuperkupa-elsőség szintúgy összejött neki. Ronaldo nagyon csábította a Realba, de nem jött létre az üzlet, majd 2004-ben úgy döntött, utolsó pár komoly játékosévében keres még egy kis pénzt a világ körül: Görögországban (Olympiakosz, AEK Athén), Üzbegisztánban (Bunyodkor) és Angolában (Kabuscorp) is megfordult, majd hazatért Brazíliába, a Sao Caetanóba.

Utolsó hivatalos mérkőzését a Mogi Mirimben játszotta, amelynek az elnöke is egyben. Az utód már megvan: az igen tehetséges Rivaldinho, akivel a veterán együtt lépett pályára az év elején, ráadásul az apjáról elnevezett Romildo Ferreira Stadionban. Egyébként ha kissé szerencsésebb(ek), Cafúval és Ronaldóval együtt háromszoros világbajnok, akárcsak Pelé. Azért elégedetlen így sem lehet.

CLARENCE SEEDORF

„Napjaink egyik legharcosabb védekező középpályása, aki nem ismer elveszett labdát és mérkőzést, ugyanakkor ő az egyik legnagyképűbb futballista is, akit valaha a hátukon hordtak a pályák. Ismerjük el azért azt is, van is mire arcoskodnia, hiszen jelenleg ő az egyetlen, aki három különböző klubbal is BL-t tudott nyerni, ráadásul a Reallal kettőt is!" – írtuk róla jó tíz éve. Az 1976. április 1-jén napvilágot látó kis Seedorf mindössze kétéves koráig élt szülőhazájában, Suriname-ban, hiszen ekkor szülei Hollandiába költöztek, ahol két öccsével, Cedrickel és Jürgennel együtt édesapja profi focistának nevelte. És milyen jól! Seedorf 16 évesen az Ajaxban játszott a felnőttek között, 12 bajnokit és 3 UEFA-mérkőzést írhattak neve mögé a statisztikusok.

Az még a Bergkamp, Stanley Menzo, John van't Schip, Sonny Silooy-féle UEFA-kupa-győztes csapat volt, de Seedorf a következő generációval még magasabbra szárnyalt: Edwin van der Sar, Danny Blind, Reiziger, a két De Boer, Winston Bogarde, Davids, Marc Overmars, Jari Litmanen, Nwankwo Kanu, George Finidi, Patrick Kluivert és Frank Rijkaard harcolt körötte. Természetesen a gazdagabbak hamarosan szétcincálták a keretet, ő ötmillió mai euróért az akkoriban remek Sampdoriához igazolt, hogy Alberigo Evanival és Christian Karembeu-vel remek triót alkosson a Roberto Mancini, Enrico Chiesa csatárkettős mögött. Ám a Real Madrid az épp újraépülő csapatába keresett egy védekező középpályást Fernando Redondo mellé, és alig 8.6 millióért kapott is egyet.

Méghozzá hősünk személyében, aki ekkor már három éve válogatottnak vallhatta magát, és szerepelt az 1996-os Eb-n is, ahol részben miatta estek ki a hollandok, mivel kihagyta a 11-esét a franciák ellen. A Madriddal bajnok, Világkupa- és BL-győztes lett, Redondóval és a nála egy évvel később a Realhoz érkező Karambeu-vel ma már legendás trióvá állt össze. De ki-kiütköztek személyiségének sötétebb oldalai is: összeverekedett a nála 20 centivel és 20 kilóval több Fernando Hierróval, majd Iván Campóval, így 1999 telén kiadták az útját – az Internazionale 25 millió dollárt adott érte! Itáliában jól játszott, ám a hazai Európa-bajnoksággal nem volt szerencséje (Milánóban Ronaldo feleségénél annál inkább), később a Milanhoz igazolt. Úgy járt, mint sok értékes dolog: elcserélték Cocóra, ez esetben a visszatérő, klasszisígéret Francesco Coco játékjogára.

Itt sem került rossz helyre, lásd az Andrea Pirlo, Gennaro Gattuso, Kaká, Rui Costa, Ronaldinho vonulatot. Carlo Ancelotti keze alatt kivirágzott, nagy szerepe volt a Milan 2003-as BL-sikerében, majd a 2004-es kontinenstornán végre csúcsformát mutatott. A 2005–2006-os idényben a Milanban megdöntötte pályára lépési csúcsát, a válogatottból viszont kiszorult (87/11-es mérleggel búcsúzott az oranjétől). Noha nemcsak Marco van Basten kapitánnyal rúgta össze a port, hanem egyszer mérgében Ancelottihoz vágott egy vizes palackot, Milánóban meghosszabbították a kontraktusát 2011 júniusáig, és megkapta Costa 10-es mezét.

Végül még egy évet ráhúzott, aztán egy huszárvágással Brazíliába igazolt, a Botafogóhoz, ahol remekül futballozott. Egészen 2014 elejéig, amikor visszavonult, hogy leülhessen a Milan kispadjára, de sokáig nem húzhatta.

JUAN SEBASTIÁN VERÓN

„Az el Brujito, azaz Kis boszorkány becenévre hallgató játékos kiemelkedő egyénisége a futballnak: nemcsak hihetetlen izomzatáról, irtózatos erőnlétéről írtak méltató sorokat, hanem kifogástalan technikai tudásáról, finom cseleiről és milliméterpontos passzairól is – tökéletes ötvözete egy angol játékos harcosságának, egy német elszántságának és egy dél-amerikai labdakezelésének" – méltattuk az argentin zsenit 2012-ben, amikor először visszavonult. Igen, először, ugyanis akkor akasztotta szögre az ilyenkor illendőt, és felcsapott az Estudiantes szakmai igazgatójának. Az amatőr Coronel Brandsenben tartotta szinten magát, és egy év múlva visszatért egy idény erejéig az Estudianteshez, amelyet ma már elnökként szolgál.

FELIDÉZNÉ VERÓN KARRIERJÉT? AKKOR CSAK TESSÉK, BÁTRAN, KÉRJÜK KATTINTSON IDE!

Il Trattore, azaz Traktor a világ talán legjobb jobbhátvédje volt hosszú éveken át, azonban nagy fájdalmára hazája válogatottjával nem lett világbajnok, és szeretett klubjával is sokszor árnyékra vetődött. A kis „Pupi" Buenos Airesben nőtt fel, és családja finoman szólva sem dúskált a pénzben, ő is sokat segített kőműves édesapjának a focizás mellett – talán innen az ősereje. Tizenhárom évesen alig 140 centiméteres és 35 kilogrammos volt, hosszú hízókúrára fogták, az Independiente pedig eltanácsolta. A Talleres, majd a Banfield csapataiban lett profi, és 1994-ben, húszévesen bemutatkozhatott a válogatottban, megjárta a Copa Américát és az atlantai olimpiát is. Ezért lett Massimo Moratti első nagy igazolása, hatmillió dollárért (ez majdnem ennyi mai euró). Kincset lelt vele az Inter, hiszen egészen 2014 tavaszáig szolgálta a klubot, ha kellett, szélsőhátvédként, de középső középpályásként vagy akár szélsőként is megállta a helyét, és zokszó nélkül tette a dolgát, elképesztő alázattal és lelkesedéssel.

Nem túlzás, ha azt mondjuk, ő az Inter Paolo Maldinije. Egy korszak vonult vissza személyében, minden külön méltatás helyett jegyezzük meg, hogy 1995 nyarán a Gianluca Pagliuca – Javier Zanetti, Salvatore Fresi, Gianluca Festa, Roberto Carlos (Giuseppe Bergomi, 84.) – Massimo Paganin, Francesco Dell'Anno, Davide Fontolan, Nicola Berti (Alessandro Bianchi, 55.) – Marco Delvecchio, Maurizio Ganz csapatban debütált, először az Angelo Peruzzi – Javier Zanetti, Laurent Blanc, Dario Simic, Grigorisz Georgatosz – Christian Panucci, Paulo Sousa, Benoit Cauet (Cyril Domoraud, 73.), Francesco Moriero (Luigi Di Biagio, 62.) – Iván Zamorano (Ronaldo, a szünetben), Christian Vieri gárdának volt csapatkapitánya a Serie A-ban, 2010-ben meg Júlio César – Maicon, Lúcio, Samuel, Chivu – J. Zanetti, Cambiasso – Sneijder – Eto'o, D. Milito, Pandev tizenegy élén futott ki a BL-döntőre.

Az albicelestével nem volt sikeres: 1998-ban és 2002-ben aranyesélyesként pofára estek a világbajnokságom, aztán meg egy vb-re sem válogatták be, pedig még 2014-en is a keretben lett volna a helye – és még így is eljutott 145 fellépésig! A sokat jótékonykodó Zanetti 858 tétmeccset játszott az Interben, karrierjének 1123 fellépése mezőnyjátékos-rekord az ismertebb profik között, méltán vonultatta vissza tehát 4-es mezét az Inter. Jelenleg ugyanott alelnök.