Edzősors: Mindenki elhiheti, semmi sem lehetetlen – Lőw Zsolt

A Testnevelési Egyetem 450 fő befogadására alkalmas aulája kis híján megtelt a Lőw Zsoltra kíváncsi magyar edzőkkel (tegyük hozzá, online további ezerkétszázan regisztráltak!), elnézve a különböző klubok viseletében pompázó „hallgatókat”, túlzás nélkül megállapíthattuk: az ország minden szegletéből érkeztek vendégek az évek során csodásan felújított Alkotás úti intézménybe. Az emelvényen kihelyezett karosszékbe – a beszélgetőpartner, Gáncsos András oldalán – lehuppanó Lőw Zsolt is boldogan konstatálta, hogy a nézőtéren korábbi edzői éppúgy helyet foglaltak, mint gyerekkori csapattársai és ellenfelei, egyben barátai.

„Nem szeretném, hogy prezentáció jellege legyen, nem arról van szó, hogy Lőw Zsolt idejön, és megmondja az okosat – vezette fel az egyszer kilencven, kétszer hetvenöt percesre tervezett, aztán persze jóval hosszabbra nyúló eszmecserét a Bajnokok Ligája-győztes Chelsea másodedzője. – A tapasztalatot, amit az elmúlt kilenc évben szereztem, igyekszem átadni. A bölcsek köve természetesen nincs nálam, mindenki azt használjon fel a mondandómból, amit szeretne.”

A pódium felett megjelent a felirat: Út a Bajnokok Ligája-győzelemig – betekintés a topfutball kulisszái mögé. Alatta négy címer virított, az RB Salzburgé, az RB Leipzigé, a PSG-é és a Chelsea-é. Vagyis azé a négy klubé, amelynél az újpesti salakos pályáról induló, futballistaként 25 válogatottságig jutó Lőw Zsolt másodedzőként dolgozott – nem akármilyen hatékonysággal.

A következő órákban nem is volt más dolgunk, mint hallgatni őt.

Lipcse: a küldetés teljesítve!

„Az Egyesült Államokban rendezett Árpád Kupán vettünk részt 2012 őszén, amikor megcsörrent a telefonom. A vonal túlsó végén az a Ralf Rangnick volt, akinek játékosaként két és fél csodálatos évet töltöttem a Hoffenheimnél, amellyel a harmadosztályból feljutottunk az élvonalba. A kapcsolatot azóta is tartottuk, évente többször kerestük egymást, de az a beszélgetés mindent megváltoztatott. Ralf afelől érdeklődött, mivel foglalkozom, mit szeretnék a jövőtől. Azt feleltem, egyelőre tanulni szeretnék, képezni magamat, hogy a fociban maradhassak. Hiába, aki azt megelőzően évtizedeket töltött el a futballban, abból ritkán lesz sebész, fogorvos vagy ügyvéd...

A végén odáig jutottunk, hogy miután elárulta, ő lett a Red Bull-csapatok feje, kérte, csatlakozzam hozzá. Kérdeztem, milyen pozícióban számít rám, mire azt mondta, menjek ki Salzburgba, és meglátjuk. Nem sokkal később felajánlotta az RB Salzburg második csapatának számító, az idő tájt a harmadik vonalban szereplő Liefering pályaedzői posztját –rábólintottam. Egyfelől azért, mert edzői végzettség hiányában magasabb szinten nem kezdhettem volna, másfelől azért, mert ugyanúgy bíztam benne, mint amikor a Hoffenheimhez csábított.

Ralf ismert. Válogatott futballistaként mentem a harmadosztályba, amikor ennek híre kelt, itthon mindenki leírt. Ő azzal nyugtatott: ne törődj semmivel, ez a mi utunk, és végig is megyünk rajta. Amit felvázolt, abból minden valóra vált. Ha ezek után havat lapátolni hívott volna a Csomolungmára, oda is vele megyek. Holott megvívtuk a magunk csatáit. Volt köztünk feszültség, amikor nem játszottam. Ugyanakkor megláthatta bennem azokat a kvalitásokat, amelyeket edzőként tudok kamatoztatni. Tapasztalhatta, hogy szorgalmas vagyok, hogy van bennem alázat, elhivatottság. Úgy gondolta, ezek a karakterjegyek alkalmassá tesznek arra, hogy tagja legyek a stábjának.

Már játékosként is jegyzeteltem. Főleg azért, mert olyan edzőim voltak, mint Ralf Rangnick és Thomas Tuchel. Szert tettem némi tudásra azzal, hogy hosszú éjszakákat beszélgettünk át. S volt még valaki, akinek minden szava aranyat árt. Helmut Gross – ő volt az agy. Sok időt áldoztak a képzésemre. Aki ezt hallva azt gyanítja, Ralfék úgy voltak vele, hogy na, ezt a szegény magyar gyereket majd végig terelgetjük, téved. Már a Salzburg másodedzője voltam, amikor Adi Hütter vette át a csapat irányítását. Nem úgy indultunk, ahogy kellett, elmaradtak a várt eredmények. A sportigazgató, vagyis Ralf Rangnick behívott, és közölte: egy hónapotok van arra, hogy gatyába rázzátok a csapatot, máskülönben... Egyik pillanatról a másikra belecsöppentem a valóságba. Itt már semmi nem múlt a szerencsén, vagy éppen a barátságon.

Hogy mit éreztem akkor, amikor megkaptam életem első ultimátumát? Összeszorult a gyomrom. Edzőként nem arra vágysz, hogy a sportigazgató még nagyobb nyomást helyezzen rád. Más kérdés, hogy utólag azt mondom, Ralf tudatosan játszott ezzel, kíváncsi volt arra, hogyan reagálok. Két napig emésztettem magam, a harmadikon már úgy keltem fel, ez is egy kihívás, aminek meg kell felelni. Úgy voltam vele, mutassuk meg! Addig is száz százalékon pörögtem, de mivel a jelek szerint az nem volt elég, rátettem még egy lapáttal. Amiből csak lehetett, többet kipréseltem. Az eredmény nem maradt el, a csapat megindult felfelé, mi pedig maradtunk a helyünkön.

Amikor elkezdtem edzősködni, a Liefering a harmadik vonalban szerepelt. A cél egyértelmű volt: mivel a Salzburgnak kellett egy másodosztályú tartalékgárda, fel kellett jutni, ellenkező esetben a projekt értelmét veszti. Nos, feljutottunk! A második évemben már harmadikok lettünk a 2. Ligában. Következhetett az újabb lépés a karrieremben: Ralf úgy gondolta, kiérdemeltem, hogy az első csapat mellett legyek pályaedző. A léc itt is magasan volt: bajnokságot kellett nyerni, kupát kellett nyerni, a Bajnokok Ligájában a főtáblára kellett kerülni. Előbbi kettő sikerült, utóbbi nem, »csak« az Európa-liga-szereplés jött össze, igaz, abban a sorozatban is letettük a névjegyünket.

Összesen három csodálatos évet töltöttem Salzburgban. Ralf méltónak talált a további bizalomra, és az újabb előrelépés lehetőségét is megadta nekem. Egy nap azzal állt elém: Zsolt, én leszek az RB Leipzig vezetőedzője, szeretném, ha kísérnél az utamon. A lehetőség adott volt a fejlődésre, mindazonáltal nagy súly nyomta a vállunkat: ki kellett harcolnunk a Bundesliga-tagságot! Jó, mondtam, menjünk, csináljuk, úgyis teher alatt nő a pálma...

Ralf gyakorlatilag szabad kezet adott. Két hét elteltével szólt: mostantól te tartod a videóelemzést, te mondod el a csapatnak, mi volt a jó, mi volt a rossz. Életemben nem beszéltem még annyi ember előtt németül, mint akkor, az első alkalommal... Ő leült az első sorba, én belevágtam. A végén elégedett volt. A következő elemzéssel még inkább, és ez így ment tovább. Idővel egyre nagyobb szerepet kaptam az edzéstervezésben is. Kikérte a véleményemet, elmondtam, mire ő: jó, rendben van. Megint szintet léptem. Az a bizonyos teher ugyanakkor végig rajtam volt: tisztában voltam azzal, hogy az én munkám alapján is ítélik meg a vezetőedzőt. Hiszen övé a felelősség, ha netán gond van, ő viszi el a balhét. Hála az égnek, erre nem került sor, hiszen teljesítettük a lipcsei küldetést is: feljutottunk! Óriási lépés volt ez az én pályafutásomban is.

Ralf Rangnick felállt a kispadról, átült a sportigazgatói székbe, jött helyette Ralph Hasenhüttl. Úgy érkezett a klubhoz, hogy előtte az Ingolstadttal rendkívül agresszív letámadást játszatott. Az irányvonal hasonló volt ahhoz, amilyet Ralf Rangnick anno megálmodott. Mindig fontos volt nekem, hogy legyen szavam, legyen beleszólásom a döntésekbe, legyen feladatom. Nem az a pályaedző akartam lenni, aki csak a bójákat rakosgatja. Amikor Ralph megérkezett, mi már kidolgozott filozófia alapján haladtunk. A közös munka első hét-nyolc hete úgy telt el, hogy mindenre, figyelt, szívta magába a tudást, begyűjtötte az összes lényeges információt. Kiváló vezetőedzője lett az RB Leipzignek is. Szenzációs munkakapcsolat alakult ki köztünk. Fantasztikus teljesítmény volt, hogy újoncként megszorongattuk a Bayernt abban az idényben, és másodikak lettünk a bajnokságban.

A Red Bullnál sokat számított, hogy volt egy biztos anyagi háttér. Amiről a vezetők úgy gondolták, hogy a teljesítményt fokozni tudja, arra nem sajnálták a pénzt. Nem az volt a vezérelv, hogy összevásárolunk szupersztárokat, hanem az, hogy fiatal, tizennyolc és huszonhárom év közötti játékosokat szerződtetünk, akiket rövid idő alatt gyorsan lehet fejleszteni, akik bírják azt az intenzív és agresszív tempót, amit Lipcsében megkövetelnek.

A hangsúly a képzésen volt. Innovatív klub volt a miénk, mindig próbáltunk valami újat kitalálni. Bárkinek volt ötlete, Ralf Rangnick szívesen meghallgatta. A futballisták is vevők voltak arra, amiről úgy vélték, előbbre viheti őket. Ilyenek voltak a különböző mérések. Bevett szokássá vált a napi monitorozás. Reggel, amikor a játékos megjött az edzőközpontba, laborvizsgálattal kezdett. Az eredmény száznyolcvan másodperc alatt megvolt. Kiderült belőle például, hogy az izomnak milyen mikrosérülése volt az előző napi edzés után. Következett egy újabb felmérés, amely egy percig sem tartott. A futballistáknak olyan szimpla kérdésekre kellett bepötyögniük a választ egy iPaden, mint hogyan érzik magukat, hogy aludtak. Edzés előtt bejött az összes vélemény és eredmény, kaptunk egy tiszta képet, az adatok figyelembe vételével már könnyű volt dönteni arról, hogy aznap milyen terhelést kapjanak a labdarúgók.

Nem győzöm hangsúlyozni, ehhez szükség volt arra is, hogy a keretet fiatal, sikerre éhes labdarúgók alkossák, akik hajlandóak voltak alávetni magukat a folyamatos vizsgálatoknak. Hogy mást ne mondjak, vállaltak azt a tesztet is, amely kimutatta, ki mennyire stresszel az edzés, illetve a mérkőzés előtt. A kortizolszint hihetetlen eltéréseket mutatott. A meccset megelőzően a kezdő játékosoké átlagban százötvenhárom százalékkal nőtt, a cseréké harminchárom százalékkal csökkent... Kiderült az is, hogy a kezdés előtt a kapuson és a védőkön másfajta nyomás lesz úrrá, mint a támadókon. Előbbiek tudták, ha egyet hibáznak, az könnyen vereséget eredményezhet, míg utóbbiak tisztában voltak azzal, ha nyolcvan percig nem csinálnak semmit, de a nyolcvanegyedikben lőnek egy győztes gólt, hőssé válnak.

Összesen hétezer mérést végeztünk, azt hiszem, ez világcsúcs. Mindent megtettünk azért, hogy optimalizáljuk a játékosok teljesítményét, vásároltunk ágymatracokat, hogy jobban aludjanak, ténykedett pszichológus a csapat mellett, még illőolajat is használtunk... Úgy voltunk vele, ha ezzel csak egy százalékot is hozzá tudunk tenni ahhoz, hogy jobbak legyünk, már megérte.

A Salzburgban és Lipcsében töltött hat évem amilyen gyönyörű, olyan intenzív volt. Soha nem éreztem azt, hogy kész a csapatunk, soha nem dőlhettünk hátra. Főként Ralffal dolgozva nem, mert ő soha nem mondja azt, hogy na, látjátok, ez tökéletes. De minden így volt szép – mígnem 2018 nyarán eljött a váltás ideje...”

Párizs megér két és fél évet

„Miután a Hoffenheimtől Mainzba igazoltam, volt szerencsém két évig Thomas Tuchellel dolgozni. Már iszonyúan fájt a bokám, gyógyszereket szedve, beinjekciózva tudtam csak játszani – ha egyáltalán tudtam. Akkor született meg az első kislányunk, Jázmin is, érzelmekkel teli időszak volt. Thomas partner volt mindenben. Nehezen elképzelhető, hogy barátság alakul ki edző és játékos között, de talán kijelenthetem, hogy a mi esetünkben ez így történt. Amiben tudtam, segítettem a csapatnak, igaz, a végén javarészt már csak a pályán kívülről. Thomas ezt ismerte fel, ezért is válhatott idővel barátivá a viszonyunk.

Amikor eldöntöttem, hogy abbahagyom a focit, az első gondolatom az volt, hogy rohanok haza, Magyarországra. Addig kétévente költöztünk, mentünk, mint a karaván, vágytam arra, hogy letelepedjek valahol, lehetőleg otthon. Thomas ellenben azzal állt elém, maradj itt, legyél továbbra is a klub része, működj afféle kapocsként köztem és a csapat között. Az akkori sportigazgatónk azonban nem volt vevő erre, nem tudtunk megállapodni. A kapcsolatunk viszont nem szakadt meg, gyakran beszéltünk arról, egyszer eljön az ideje annak is, hogy együtt dolgozzunk. Amikor letelt a harmadik évem is az RB Leipzignél, a klub mindent megpróbált, hogy maradásra bírjon. Engem azonban már az hajtott, hogy Ralf Rangnick után Thomas Tuchel mellett is több legyek, így hiába volt szó vezetőedzői állásról is, arra jutottam, nekem az a legjobb, ha még tanulok. Tovább akartam menni a hat éve megkezdett úton – Párizsban kötöttem ki, Thomas oldalán.

Hogy mit tud Thomas Tuchel? Dortmundban szenzációs munkát végezett, két év alatt egyetlen hazai meccset sem veszített el. Vannak közös vonásaik Ralf Rangnickkal. A profizmusuk, az elszántságuk lenyűgöző. Elképesztő az a munka, amit beletesznek. Thomasban azt is becsülöm, hogy bár rengeteget dolgozik, nincs befeszülve, megtalálta az egyensúlyt az életében. Az érdekemben még azt a rizikót is vállalta, hogy egy jól működő stábba behoz egy új embert. Egyszer csak ott termett egy magyar srác, aki vette a bátorságot arra, hogy olykor azt mondja: ez szerintem nem jó így. Miért nem? – kérdezte Thomas. Azért nem, mert... És elindult a sakkjátszma. Meglehet, ezt is várta tőlem, és talán neki is szüksége volt új impulzusokra. Természetesen mindnyájunknak egy cél vezérelt: minél jobb legyen a csapatunk. Nem titok, kellett némi idő, amíg összecsiszolódtunk.

Hogy mi volt a különbség Lipcse és Párizs között? Sokan úgy lehetnek ezzel, hogy megyünk a PSG-hez, ott van Neymar, Mbappé és a többi klasszis, kicsit összegyúrjuk a brigádot, és megnyerünk mindent. Így gondolkodtam én is. Aztán megérkeztünk... Más fogadott minket, mint amiben addig éltünk. Számos kihívással szembesültünk. Muszáj volt kitartanunk az elképzeléseink mellett, de kompromisszumképesek voltunk. Folyamatos adok-kapok ment, meg kellett találni azt az utat, amelyen eljutunk hozzájuk, hogy megértsék, mit miért teszünk. Az elsődleges feladatunk az volt, találjunk egy olyan játékrendszert, amelyben ez a csapat működni tud, amely elbír több támadó felfogású játékost is. Arra is rá kellett jönnünk, ki kivel passzol inkább. Kellett két-három hónap, hogy megismerjenek minket emberként és szakemberként. Addigra rájöttek, hogy velünk is tudnak nyerni.

December elején már kopogtattak a csapattanács tagjai: meddig tart a téli szünet? Mondtuk, hogy nem sokáig, mert január másodikán már meccs van. A reakció: azon játszanak inkább a fiatalok... Megint jött az alkudozás. A karácsonyi szünetig nyolc mérkőzés van hátra, ha mind a nyolcat megnyeritek, egy-két nappal hosszabbra nyúlhat a vakáció... Úgy adtunk, hogy közben kértünk, és azzal együtt kaptunk is. Sokat tanultunk ebből is, a párizsi tapasztalatoknak köszönhetően jobb edzők lettünk.

Óriási siker, hogy 2020 augusztusában eljutottunk a BL-fináléig. Előzőleg a vírushelyzet miatt bezárták az edzőközpontunkat, leálltunk három hónapra, jóformán edzeni sem tudtunk, miközben döntőbeli ellenfelünk, a Bayern nem csak edzett, tétmeccseket vívott, és topformában érkezett Lisszabonba. Eszméletlen hendikeppel indultunk. Ezért is hatalmas tett, hogy döntőbe jutottunk. A pályán eltüntettük a Bayern-fölényt, volt két-három nagy helyzetünk, de egy góllal veszítettünk. Összeomlott a város, a csapat... Abból a vereségből felállni megint óriási kihívást jelentett.

Szeretek edzést tervezni, hozzászoktam már Salzburgban, ezt a vonalat azóta is viszem tovább. A mérkőzésszámok rettentő fontosak, amikor az ember összeállítja a programot. Korábban is dolgoztunk válogatott futballistákkal, de messze nem annyival, mint Párizsban. Jókora terhelésnek voltak kitéve a játékosok. Idővel Párizsba is becsempésztük a kreatin-kináz mérést. Először az orvosokkal és a fizioterapeutákkal egyeztettünk róla, majd a futballistákat is sikerült meggyőzni arról, hogy ez a javukat szolgálja. Még a legnagyobb nevek is megértették, elfogadták, hogy ez értük van. Azért amellett, hogy zseniális labdarúgók, kőkemény profik, tudják, mi jó nekik, mi nem.

A salzburgi és a lipcsei periódust is nagyon élveztem. Párizs más volt minden szempontból, de az ott töltött két és fél év nélkül nem lennék az, aki most vagyok. Amit megéltem, formálta a karakteremet, ahogyan Thomasét is. Úgy érzem, pillanatnyilag Londonban vagyunk a legjobb helyen. Nem kellett mindent a nulláról kezdeni, mint Lipcsében, a játékosok fiatalok, többségük már bizonyított is. A Premier League afféle szűrő, ide az szerződik, aki tudja, mit akar. Ez az edzők dolgát is megkönnyíti. De mondom még egyszer, a PSG nélkül én sem lehetnék itt, ma már csak a szépre emlékezem abból az időszakból is. Még akkor is, ha...”

Irány London – és a futballvilág teteje

„Kétezerhúsz december huszonnegyedikén, hajnali fél egykor jött a feketeleves: életemben először kirúgtak. Négy nullás győzelem után... A PSG sportigazgatója bejött az öltözőbe és közölte, a folytatásban nem számít a munkánkra. Azok után, hogy hat trófeát nyertünk a csapattal... Szörnyű érzés volt! Mi jön ilyenkor? Egy kétórás beszélgetés, miközben próbálod megérteni, mi miért történt. Majd egy sms a családnak: kirúgtak! Hajnali háromkor mész az irodába, onnan az edzői öltözőbe, összepakolsz, végül a hátsó ajtón távozol – még lehetőséged sem nyílik arra, hogy bárkitől is személyesen elköszönj. A reggel kilenckor induló géppel hazarepülsz, a karácsonyfa alá berakod a felmondólevelet...

Nem egyszerű ezt feldolgozni, de ebből is lehet tanulni, erőt meríteni. A párizsi történetnek nem happy end a vége, ugyanakkor a játékosok harminc-negyven százalékával a mai napig tartjuk a kapcsolatot, jó érzés, hogy szeretettel és elismerően beszélnek rólunk.

A karácsony még azzal telt, hogy meg kellett egyeznünk a válás feltételeiben. Január elsejével szabadok voltunk. Miután felocsúdtam a sokkból, úgy voltam vele, jön néhány hónapnyi szünet, legalább normális családi életet élhetek. A kocka gyorsan fordult, egyik megkeresés követte a másikat. Egyetlen olyan ajánlat volt, amelyre azt mondtuk, ezen érdemes elgondolkodni. Igen, a Chelsea-én. Három napunk volt arra, hogy döntsünk. Miután igent mondtunk, huszonnégy órával később már a repülőn ültünk, »ledobtak« minket Londonba, mi meg ráeszméltünk: másnap meccs van! Semmire nem volt időnk, azonnal működnünk kellett. Volt rá egy napunk, hogy kitaláljunk valamit. Felmértük, addig miért kapott sok gólt a Chelsea. Első lépésben stabilizálnunk kellett a védelmet, az ötvédős rendszert választottuk – bevált.

Január harmincegyedikén lezárták a határokat. A feleséged és a három kislányod Franciaországban tartózkodik, te pedig egy tíz négyzetméteres hotelszobában vagy Angliában... Három hónapig nem láttam a családomat. Nagyon kemény időszak volt. Kívülről ez is szépnek és kereknek látszik, Párizsból elmész Londonba, jaj, de jó! Azért nem annyira. Bevallom, majdnem visszafordultam. Többször megfordult a fejemben: ér ez nekem ennyit? Tíz napig szenvedtem, de nagyon. Halvány vigasznak megtette, hogy jöttek az eredmények, azok pedig valamelyest feledtették a bánatomat. A családom április végén érkezett meg Londonba, azóta olyan boldog és kiegyensúlyozott vagyok, mint talán még soha.

A belépőkártyánkon ez áll: te azért vagy itt, hogy nyerjél! Ezen a szinten a klubok így gondolkodnak. Minden feltételt biztosítanak ahhoz, hogy győzelemre vezesd a csapatod. Ha nyersz, oké, ha nem, előbb-utóbb elköszönnek tőled. Ide már úgy érkeztünk, hogy volt egy ázsiónk, volt bizalom irántunk az öltözőben. Olyan játékosokkal találkoztunk, akik itták a szavainkat, akik minden nap jobbak akartak lenni. Iszonyatos tempóban tudtunk haladni.

Hamarabb látszott a kézjegyünk a csapaton, mint hittük. Egyik napról a másikra rádöbbentünk: működhet ez! S lám, négy hónap alatt eljutottunk odáig, hogy megnyertük a Bajnokok Ligáját!

A szezon hajrájában három vasat tartottunk a tűzben. A bajnokságban a kilencedik helyről felkapaszkodtunk a negyedikre, amit meg is kellett tartanunk, hogy a következő idényben biztosan indulhassunk a BL-ben. Kis szerencsével, de sikerült. Menet közben a Leicester City elleni FA-kupa-döntőt elveszítettük, de ott volt előttünk a Bajnokok Ligája-finálé! Volt már rutinunk abban, hogyan kell felkészülnünk rá. Persze volt rajtunk nyomás is – nem nézett volna ki jól, ha megint elhúzzák a nótánkat. Azon agyaltunk, mit tudunk másképp és jobban csinálni. Ami tőlünk telt, megtettük, és a Jóisten is úgy akarta, hogy miénk legyen a serleg!

Nyáron azon morfondíroztunk, min tudunk még javítani. Egy jól működő rendszert akartunk még jobbá tenni. Az átigazolási piacon nem voltunk annyira aktívak, úgy véltük, kilencven százalékban összeállt az a keret, amellyel továbbra is sikeresek lehetünk. Arról nem szólva, hogy a csapat lelkébe nem szerencsés belenyúlni azzal, hogy folyton erősítesz. Egy problémát kellett megoldanunk: gólokban is mutatkozzon meg az a különbség, ami a pályán általában megvolt. Ezért kerestünk egy igazi kilencest, egy gólvágót. A klub nem kevés áldozatot hozott ezért, de megérte: Romelu Lukaku érkezésével elértük, amit szerettünk volna.

Az elvárás nem változott, a belépőkártyán még mindig ugyanaz a szöveg olvasható. Mi továbbra is azért vagyunk itt, hogy nyerjünk!

Ahogy beszélek róla, ráébredek, milyen gyorsan eltelt ez a kilenc év. Amikor az osztrák harmadosztályban elkezdtem edzősködni, tizenöten nézték a meccseinket, a pálya szélén sütötték a kolbászt, az illata elért a kispadig. Most pedig...

Szóval, csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy mindenki elhiheti, semmi sem lehetetlen!”