Maradona nyomában – helyszíni riport Nápolyból

Csillag Péter helyszíni riportja 2011-ből balerinákkal töltött estékről, bezárt bordélyházról és könnyekről – a 60 esztendősen elhunyt Diego Armando Maradona emlékére – a nápolyi Maradona-kultusz fő színhelyeiről.

Via Scipione Capace 3/a – a posillipói villa

Az erkélyen lomha mozdulatokkal szőnyeget porol egy takarítónő, amúgy a ház kőrül csend, nyugalom és béke honol. Nem úgy, mint húszegynéhány évvel ezelőtt... A nápolyiak sokáig csak találgatták, hol lakik a város (és a földkerekség) első embere, Diego Maradona. Ma nem a titkok korát éljük, hiába emlegetett a helyi szóbeszéd korábban több lehetséges házat is, a megoldás immár három kattintással kinyomozható: Via Scipione Capace 3/a

Ám a neheze csak ezután következik annak, aki a kíváncsiságtól hajtva veszi a fáradságot, és felsétál a villanovai dombokra vezető kaptatón. A tengerre néző villanegyed kanyargós kis utcájában ugyanis kis túlzással tizenöt házon szerepel a hármas szám, ráadásul ebből körülbelül tíz 3/a. Éppen a harmadik palotácskát fényképezem bőszen, amikor egy öregúr a kerítés mögött csaholó kutyája nyomására megkérdezi, mire fel a nagy kattogtatás. A választ hallva mosolyog, majd lelkesedésemet méltányolva odavezet az ötven méterrel arrébb található házhoz.

„Ez?!”– kérdezem leplezetlen csodálkozással, a fényűző kastélyok között meghúzódó, a környékbeli építészeti tendenciákat figyelembe véve közepesen igényes épületre mutatva.

„Ez”– foszlatja szerte végleg illúzióimat a Salvatore nevű szomszéd (négy házzal arrébb lakik, a 3/a-ban), akiben nagyfokú bizalmatlanság munkál. Ennek első jeleként nem mondja meg a vezetéknevét, második jeleként pedig szigorú felesége közelgő lépteire való hivatkozással hirtelen megfutamodik, amikor fotó formájában is megörökíteném. Eddigre azonban már mesélt egyet s mást...

„Nyolcvanhárom éve, vagyis jóval Maradona előtt költöztünk ide a családommal – utal a nyolcvanöt éves öregúr az ötvenéves volt lakótársra. – Nem az övé volt a ház, a klub bérelte neki, az alatta lévő lakást pedig Ciro Ferrarának. Ő aztán meg is tartotta, ma az apja lakik itt, igaz, most nincs itthon. Egy hete azonban Ciro nála járt.”

Nem a levegőbe beszél Salvatore bácsi, a kaputelefonon a következő név szerepel: „Giovambattista Ferrara".

De kié a volt Maradona-lakás?

Bár a tanácskozásba időközben az arra járó postás és az utat ímmel-ámmal fúrogató útmunkás is bekapcsolódik, senki sem tudja megmondani. Akárkié az ingatlan, a még mindig a teraszon tüsténkedő bejárólány tevékenysége alapján két dolog biztos: szép szőnyege és csillogó ablaka van.

„Micsoda balhékat láttunk itt annak idején – legyint az öreg szomszéd, és a lábára mutatva jelzi, hol volt rendben Maradona, majd a fejére bökve érzékelteti, hogy hol nem. – Tanti casini, tanti casini, sok-sok rumli! Testőrök vigyázták a házat fent is, lent is, Maradona pedig csak hozta a nőket, emlékszem, híres balerinák is megfordultak itt. Hogy járok-e még meccsre? Rég nem! Minek menjek, úgyis bundáznak összevissza. Nem volt ez másként Maradona idejében sem. Tudta, hogy a maffiának dolgozott?"

Vico Sergente Maggiore 22. – a vöröslámpás ház

A hatalmas zöld kapu csukva, az ablakok palettája szintén. Bizalmatlan ridegséget áraszt magából a ház, mintha évek óta nem mozdult volna benne semmi, mintha veszedelmes titkokat őrizne. Körülötte nyüzsög a sikátor élete, nem sokkal arrébb egy fiatalasszony kiabál át a balkonokról lógó lepedők, ingek, zászlók között a szemközti ablakban könyöklő néninek. Egy kapualjból rossz arcú férfi méreget, ahogy előveszem a fényképezőgépet és lefotózom a házat.

A nápolyi alvilág hazájában, a spanyol negyedben járunk. Itt, ebben a meredek utcácskában lakott a nyolcvanas évek végén Carmela Cinquegrana, a hírhedt kerítőnő, aki valószínűleg mindenki másnál nagyobb szerepet játszott abban, hogy a kilencvenes évek fordulóján a futballvilág elveszített, a kábítószerek és prostituáltak világa viszont nyert egy legendát. Ő gondoskodott arról, hogy a Napoli királya ne legyen szűkében lányoknak és kokainnak, húsz minőségi alkalmazottja mindig készen állt arra, hogy Maradona szórakoztatásáról gondoskodjon. Ez nem mese, a kilencvenes évek elején például nyilvánosságra került egy lehallgatott telefonbeszélgetés, amelyben két férfi „csajokat és cuccot” kér Maradona számára Carmela asszonytól.

A történet innentől ismert. A csatár 1991. március 17-én a Napoli–Bari bajnokit követő doppingellenőrzésen megbukott kokainnal, pályafutása fényes szakasza lezárult, el kellett hagynia a várost. Hogy mi maradt belőle Nápolyban, nehéz felbecsülni. Egy kisfiú bizonyosan.

Több bírósági ítélet kimondta, hogy bármennyire nem akarja, a Cristiana Sinagrával töltött éjszakája emlékeként született Diego Sinagra a vér szerinti gyermeke. A fiú az olasz strandfoci-válogatottal elért néhány sikert, apja visszaszerzése terén viszont semmit.

A madám, Carmela Cinquegrana későbbi sorsáról mit sem tudunk, a Vico Sergente Maggiorén található vöröslámpás házról a kilencvenes években azt írták, hogy „állítólag bezárt". Talán a véletlen műve, mindenesetre az internetes keresőben a hölgy nevére az első találatok egyike egy alkalmi kapcsolatokat kínáló nápolyi társkereső oldal.

Piazzetta del Nilo – a belvárosi oltár

„... und das ist der berühmte Altar von Maradona” – igyekszik túlkiabálni az utca zaját a német idegenvezető, miközben mutatóujjával a népes csoport tekintetét a megfelelő helyre tereli. Igen, ez a híres Maradona-oltár, amely mára Nápoly útikönyvekben nem jelzett, mégis kötelező nevezetessége lett.

Nem könnyű megtalálni, a zegzugos utcácskákban bolyongó turistától éber figyelmet és alapos térképismeretet kíván, ám aki eljut a terecskére, kivételes élménnyel gazdagodhat.

Például azzal, hogy az emlékhely előtt összesűrűsödő tömegben egy bajor úr akkorát tapos a lábára, hogy hirtelen nemcsak Maradonát, de az összes nápolyi csillagot látni véli. Ami a házfalba épített és az idők során egyre több díszlettel kiegészített oltárt illeti, a kiállított kegytárgyakat vizslatva hamar kiderül, ezért érdemes volt eltévedni (még háromszor is). Emitt az isteni I. Diegum Armandus Gennarino Maradona fotója látható, arrébb az II Mattino című helyi újság 1987. május 10-én nyomott különkiadása – aki errefelé nem tudja, hogy a Napoli első scudettójának napja ez, minden teketóriázás nélkül bedobják a tengerbe –, feljebb pedig a legendás tízes emlékére egy tízpesós argentin bankjegyet raktak ki.

Az összeköttetést a mai csapattal a nemes egyszerűséggel Atléta di Cristónak, Krisztus katonájának nevezett Edinson Cavani szentképe biztosítja, a legkülönösebb ereklye azonban kétségtelenül az a hajtincs, amely a felirat szerint valamikor Maradona fején lobogott, s az 1987-es „szent évben” szabadította meg tőle egy olló. Ám Nápoly nemcsak ünnepelni, sírni is szeret. Üvegcse őrzi a könnyeket, amelyek az 1991-es „fekete évben” hullottak a városban. Hogy a „nápolyi könnyek” a távozó Diegótól vagy az elhagyott néptől származnak-e, a feliratból nem egyértelmű. Az üvegkapszula méretéből viszont igen – ha a nápolyiak által összesírt könnyet gyűjtötték volna össze, nem egy kis üveg, de a San Paolo Stadion is színültig telt volna.