„Mindennek vége” – a lyoni csodától Zidane fejetlen fejeséig

A lyoni látogatást Raymond Domenech 2004-es kinevezése is indokolná, hiszen alig egy évtized alatt – Gérard Houllier, Aimé Jacquet és Jacques Santini után – ő volt a negyedik francia szövetségi kapitány, aki kötődött az Olympique Lyonnais-hez. De nem miattuk indulunk Franciaország második legnépesebb (az elővárosokkal együtt 2.2 millió lakosú) városába, hanem a kézilabdázóból az európai futball befolyásos klubvezetőjévé izmosodó Jean-Michel Aulas életművét megtekinteni

SAINT-ÉTIENNE ÁRNYÉKÁBAN

Amikor Aulast klubelnökké választották Lyonban (1987), az OL már évek óta a másodosztályban rostokolt. Akkoriban kezdődött a Marseille BL-diadalt hozó (1993) aranykora, remek európai kupaidényeket produkált a Bastia, a Bordeaux, a Monaco, a Nantes, a Sochaux, a Luis Fernandez-féle PSG Kupagyőztesek Európa-kupáját (1996) nyert – Lyon pedig viselte a futballberkekben ráragasztott „Saint-Étienne elővárosa” címkét.

Mint arról korábban már megemlékeztünk, a szomszédos iparvárosban a „zöldek” halmozták a sikereket, miközben az 1950-ben alapított OL-nek pedig sokáig be kellett érnie három Francia Kupa-diadallal és egy KEK-elődöntővel (1964).

S bár ez sem kevés, sőt a korszak emlékeinek maradandóságáról árulkodik, hogy a klub gólranglistájának első három helyét ma is a hatvanas-hetvenes évek nagyágyúi (Fleury Di Nallo,
Bernard Lacombe, Serge Chiesa) foglalják el, vitathatatlan, hogy a jómódú Lyont korántsem kerítette hatalmába a futball annyira, mint más francia városokat.

AZ 1973-AS FRANCIA KUPA-DÖNTŐ: LYON–NANTES 2–1
A szerb Dobrivoje Trivics büntetőjével és Bernard Lacombe – khm, egyértelmű kezezéssel előkészített – lövésével győzött a Lyon, Didier Couécou nem sokkal a lefújás előtt szépített. A serleget Fleury Di Nallo vette át.

BERNARD TAPIE „TALÁLTA KI” A LYONI ELNÖKÖT

Az új elnök érkeztével minden megváltozott. Az informatikából és közgazdaságtanból felsőfokú végzettséget szerző, 38 éves Aulast egy futballban jártas üzletfele ajánlotta a lyoni döntéshozók figyelmébe, márpedig a Marseille-t felvirágoztató Bernard Tapie szava akkoriban sokat nyomott a latban, különösen ha a sajtó is visszhangozta. Aulas – okulván a gyors sikereket az eszközökben nem válogatva hajszoló Tapie, a szintén korrupciós váddal bíróság elé idézett bordeaux-i Claude Bez és a saint-étienne-i feketekasszával lebukó Roger Rocher szomorú példájából – a stabil és tiszta gazdasági háttér megteremtésében látta a sikeres működés zálogát.

Az OL-márkát a futballon kívül is erősítette (szolgáltatások taxicégtől fodrászaton át az utazási irodáig), és világos jövőképe a folyamatos növekedést finanszírozni hajlandó befektetőket vonzott a klubhoz. Igaz, tizenöt évbe telt, mire a másodosztályban átvett csapatból az élvonal bajnoka lett, viszont a csúcsra vezető hosszú lépcső szilárd alapokon nyugszik: a mezeken hirdetett szlogen, miszerint „Lyon európai város”, 1997 óta futballértelemben is tökéletesen fedi a valóságot, az akkori Intertotó-kupa-győzelem óta az OL egyetlen európai kupaidényből sem hiányzott!

„Gyorsan tanul és sohasem habozik korrigálni, ha egy döntéséről bebizonyosodik, hogy rossz” – jellemzik a klubot immár több mint három évtizede vezető Aulast. Első fontos felismeréseinek egyike: támaszkodni kell a helyi hagyományokra. Így lett 1988-ban a csapat korábbi rettegett hátvédje, Raymond Domenech a vezetőedző, volt gólvágója, Bernard Lacombe a sportigazgató.

Az erőre és fegyelemre építő csapat azonnal feljutott. Domenech további négy évig maradt edző, de a lendület elillant, újabb szintet lépni nem sikerült. Helyére egy másik exlyoni, Jean Tigana ült, aki 1995-ben bajnoki ezüstig repítette az ilyen magasságban még sohasem járó csapatot. A vb-bronzérmes legendát ugyan rögvest elcsábította a Monaco, és a kispad a folytatásban viszonylag gyakran cserélt gazdát (Guy Stéphan, Lacombe, Santini, Paul Le Guen, Houllier), a fejlődés íve mégsem tört meg.

IGAZODÁSI PONT 1997-BŐL: LYON–MARSEILLE 8–0
A bajnokság utolsó fordulójában Ludovic Giuly háromszor, Alain Caveglia és Florian Maurice kétszer-kétszer, Franck Gava egyszer köszönt be az OM-nek. A szünetig hétszer került a labda a világ- és Európa-bajnok Andreas Köpke kapujába… A déli rivális kiütésével az OL a nyolcadik helyen végzett, indulhatott az Intertotó-kupában – utóbb Aulas klubelnök ezt tekintette a megfogalmazása szerint „hihetetlen és egyre nagyobb győzelmeket hozó sikerkorszak˜ nyitányának.

Stabilitás, következetesség, nemzetközileg versenyképes utánpótlásképzés, átgondolt játékospiaci politika – így foglalható össze a lyoni sikerrecept futballszakmai része. A tíz év alatt 15 nagy trófeát nyerő, 2002 és 2008 között sorozatban hét bajnoki címet szerző, ezzel francia rekordot felállító OL aranykorát a legtöbbeknek alighanem a szabadrúgásairól híres Juninho Pernambucano testesíti meg, de sokáig sorolhatjuk az emblematikus figurákat.

A brazil különítményből Sonny Andersont, Crist, a mali Mahamadou Diarrát, a francia válogatottakat, a kapus Grégory Coupet-t, Éric Abidalt, Florent Maloudát, Sylvain Wiltordot, az utánpótlásból kiemelkedő Karim Benzemát, Sidney Govout. Az utolsó aranyidényben, 2008-ban Alain Perrin irányításával a klubtörténet első duplája is összejött.

Az OL azóta egyszer sem lett bajnok – a katari üzemanyaggal felgyorsított PSG-vel nehéz lépést tartani –, de rendre ott tülekszik a tűz közelében (tíz év, hét dobogós helyezés, egy kupasiker), kinevelte Alexandre Lacazette-et (ma ő a negyedik a klub örökgóllistáján), sőt a korábbiaknál közelebb járt a régóta áhított európai diadalhoz is (két elődöntő – BL, 2010; El, 2017).

ÍGY RÚGTA A SZABADRÚGÁSOKAT JUNINHO PERNAMBUCANO
A negyvenszeres brazil válogatott középpályás 2001 és 2009 között volt a Lyon labdarúgója, 344 tétmérkőzésen 100 gólt szerzett – nem keveset szabadrúgásból. A 26 évesen megkezdett franciaországi légióskodása előtt a Sport Recife és a Vasco da Gama játékosa volt, Lyon után a katari al-Garafa, az egyesült államokbeli New York Red Bulls és a Vasco kötelékében futballozott, utóbbiból vonult vissza 2014-ben.

Nincs okunk kételkedni a sikeres folytatásban. A klubot működtető gazdasági társaság, az OL Groupe részvényei 2007 óta a tőzsdén forognak, és Aulas nagy tervei közül időközben még egy megvalósult: a 2016-os Eb-re elkészült a Parc Olympique Lyonnais. A Gerland Stadiont kinövő csapat átköltözhetett a 60 000 nézőt befogadó új arénába, amely házigazdája lesz például a 2019-es női vb döntőjének.

Nem véletlenül hozzuk ezt szóba: az OL 2004-ben létrehozott női szakosztálya „a női futball Real Madridjaként” világsztárok sorát – például a Budapesten született, német színekben olimpiai bajnok Marozsán Dzsenifert – foglalkoztatja, és öt Bajnokok Ligája-trófeával máris rekorder.

ZIDANE NÉLKÜL NEM MENT – JÖJJÖN HÁT ÚJRA ZIDANE!

Amikor az OL hölgyei a magaslatok ostromlásába fogtak, a Lyon korábbi feljuttatója, Raymond Domenech a férfiválogatott szövetségi kapitányaként – maradván a hegymászás szókincstáránál – éppen az alaptáborban vesztegelt. A lyoni évei után több mint egy évtizedet az utánpótlás-válogatottak mellett lehúzó „túravezető” a kinevezése óta hajtogatta: „Találkozunk 2006. július 9-én!” Vagyis a vb-döntőben.

S bár a teherhordói teljes létszámban és szorgosan cipekedtek, túl az út felén a vak is láthatta, hogy a mászók csoportja foghíjas. Közben nőttön-nőtt a lavinaveszély: egy nagyon elrontott (vb, 2002) és egy sikeresnek szintén nem mondható (Eb, 2004) csúcstámadás után számolni kellett azzal, hogy a „kékek” a következő hegynek neki sem vághatnak – azaz nem lesznek ott a németországi vb-n. Domenech már majdnem egy éve kapitány volt, amikor az első hazai sikert ünnepelhette. „Végre egy győzelem!” – e sóhajjal felérő cím alatt tárgyalta a France Football 2006-os almanachja a mieink elleni, 2005. május 31-i 2–1-et, hozzátéve, hogy régen láttak ilyen gyenge ellenfelet, és a végén még ez is majdnem kiegyenlített...

A francia futball csodára várt. Bekövetkezett. 2005. augusztus 3-án Zinédine Zidane bejelentette, hogy egy év szünet után visszatér a válogatottba. Jött vele Lilian Thuram és Claude Makélélé is. Két héttel később Zizou csapatkapitányként, góllal segítette 3–0-s győzelemhez a „kékeket” az Elefántcsontpart elleni felkészülési mérkőzésen.

2005. AUGUSZTUS: FRANCIAORSZÁG–ELEFÁNTCSONTPART 3–0
Majdnem napra pontosan egy évvel azt követően, hogy Zinédine Zidane hivatalosan visszavonult a válogatottól, a montpellier-i Mosson Stadionban telt ház (több mint 31 000 szurkoló), a televíziókészülékek előtt pedig nagyjából tízmillió francia volt szemtanúja a csapatkapitány visszatérésének – és szép kapásgóljának. Előtte William Gallas fejjel, utána Thierry Henry lábbal talált az afrikai rivális kapujába.

Az addig több kínt, mint örömet hozó selejtező is szerencsésen végződött, és a 2006-os vb is mesésen alakult: Zidane kiváló futballal, góllal-gólpasszal sorra ejtette ki akkori vagy korábbi madridista csapattársait – Iker Casillast, Ronaldót, Luís Figót.

Már csak az olaszok elleni finálé volt hátra. Zidane a vb legjobbnak megválasztott játékosaként készült élete utolsó meccsére. Tizenegyesből megszerezte a vezetést. Az olaszok egyenlítettek. Hosszabbítás. 110. perc. Marco Materazzi beszól. A francia 10-es megfordul és mellbe fejeli. Kiállítás. Végül olasz diadal tizenegyesekkel. A France Football címlapján ez állt: „Zidane, mindennek vége”.

A 2006-OS VB-DÖNTŐ ÖSSZEFOGLALÓJA (átkattintással)

RÁADÁS: 894 BAJNOKI MÉRKŐZÉS A KISPADON

Sorozatunk a francia labdarúgás dicső pillanataira összpontosít, sokszor téma az utánpótlás-nevelés – hogyan is hagyhatnánk ki belőle Guy Roux-t, aki olyan futballistákat indított útnak a 35 ezres kisváros, Auxerre akadémiájáról, mint Éric Cantona, Djibril Cissé, Jean-Marc Ferreri, Philippe Mexes vagy éppen Basile Boli?!

Na jó, Bolit volt, hogy visszatartotta, például amikor leláncoltatta a mopedjét, megakadályozandó ifjú játékosát az éjszakai kimaradozásban... Sohasem tudjuk meg, hogy e Roux-ra jellemző „rideg családfői” beavatkozás nélkül is lett volna-e Boliból, már az OM játékosaként, BL-hős.

Roux 23 évesen, 1961-ben ült le az akkor még az amatőr futball bugyrainak mélyén rugdalózó AJ Auxerre kispadjára, és amikor 2005-ben, a francia edzők érdekvédelmi szervezetének elnökeként, Európa-szerte tisztelt és kedvelt, szellemes szaktekintélyként végleg felállt onnan, francia bajnok és négyszeres Francia Kupa-győztes volt. Utóbbi francia rekord, amelyet megosztva tart a lille-i André Cheuvával. Beleszámítva a Lensnál eltöltött rövidke időszaka négy bajnokiját, összesen 894 mérkőzésen ült vezetőedzőként a kispadon a francia élvonalban – ez is rekord.

Az AJA hosszú évek óta a másodosztályban senyved, de U19-es csapata 2014-ben is képes volt megnyerni a legnívósabb országos utánpótlástornát, a Gambardella-kupát. Ez volt a klub hetedik diadala a sorozatban, ez is rekord. Roux már csak vendég az Abbé Deschamps Stadionban, de munkássága még mindig gyümölcsözik.

A 2005-ÖS FRANCIA KUPA-DÖNTŐ: AUXERRE–SEDAN 2–1
Guy Roux ezzel a diadallal búcsúzott az Auxerre kispadjától. A zimbabwei Benjani Mwaruwari és az elefántcsontpari Bonaventure Kalou góljával az Auxerre nyert, de a meccs legszebb gólját a sedani nehézbombázó, „az Ardennek Juninhója”, Stéphane Noro lőtte. Talán még most is remeg a felső léc a Stade de France-ban…

1991, AUXERRE–LIVERPOOL 2–0 – MAGYAR FŐSZEREPLŐVEL
Egy emlék több mint 13 évvel korábbról, a Liverpool elleni, 1991. őszi UEFA-kupabeli párharcról. Az első mérkőzés egyik főszereplője egy magyar légiós volt: Kovács Kálmán az első félidőben gyönyörű kiugratással adott gólpasszt Jean-Marc Ferrerinek, a második félidőben pedig ő maga állította be a 2–0-s végeredményt. A visszavágót a Liverpool 3–0-ra megnyerte, így az angol csapat jutott a 3. fordulóba. Kovács 1989 nyara és 1991 tele között volt az Auxerre játékosa; az 1989–1990-es idényben 18, a következőben 15 gólt szerzett – és mindkétszer a góllövőlista második helyén végzett a marseille-i Jean-Pierre Papin mögött.

Cikkünk a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében megjelent sorozat hatodik epizódjának bővített változata.