Ryan Giggs a 2011-es Golden Foot-győztes

CSILLAG PÉTER és SZ. NAGY TAMÁS jelenti Monte-Carlóból

Tudni érdemes, hogy az Aranyláb-díjat minden évben egy olyan, 29 évesnél idősebb futballista kapja meg, aki nemcsak a pályán alkotott maradandót, hanem azon kívül is méltó módon képviselte a sportágat. A 37 éves, még aktív győztes mellett több legendás futballistát is vendégül látott a hercegség: a ghánai Abedi Pelé, a portugál Luís Figo, a holland Ruud Gullit, az argentin Javier Zanetti és az algériai Rabah Madzser (mindegyikükkel exkluzív interjút olvashatnak a Nemzeti Sport következő számaiban) lábnyoma is megmarad a Bajnokok Sétányán az utókor számára.

A gálát, amelynek a Nemzeti Sport is médiatámogatója, az idén is jótékonysági program kísérte, amelynek a kedvezményezettje a Fight AIDS Monaco alapítvány.

HÚSZ ÉV ELISMERÉSE

Két Bajnokok Ligája-győzelem (plusz két elveszített döntő), 12 angol bajnoki cím, 4 FA-kupa-siker, számtalan egyéni kitüntetés (lásd névjegyünket!) – és mindvégig egy csapat. Ryan Joseph Giggs (született Ryan Joseph Wilson) a Premier League 1992 óta íródó történetének állandó tagja és legeredményesebb játékosa.

Ha néhány hónapja próbálta meg valaki összefoglalni a walesi labdarúgó életét, nem lehetett negatív felhangot találni benne. Azóta tudjuk, Ryan Giggs is emberből van, méghozzá nem a hibátlan, vagy helyesebb talán úgy fogalmazni, erkölcsileg feddhetetlen fajtából. Azonban az idei Golden Foot-szavazás is bizonyítja: a nagy bálványoknak sok mindent megbocsát a nép (gondoljunk csak még Ronaldóra, Maradonára vagy George Bestre).

Ryan Giggs pedig talán letett annyit az asztalra, hogy méltó legyen a megbocsátásra. Megvalósította megannyi gyermek álmát: a semmiből kinőve, pusztán tehetsége révén elérte, hogy felfedezzék, és ő később is rendre élt a lehetőséggel, amikor megkapta. Mindig is hangsúlyozta, hogy nem lehet eléggé hálás Sir Alex Fergusonnak, amiért a skót menedzser 1986 decemberében vette a fáradságot, és megnézte a Salford Boys tizenöt éveseinek meccsét a Manchester United korosztályos csapata ellen (Giggs amúgy ekkor már a Manchester City kötelékébe tartozott). Néhány évvel később Giggs pedig már mint meghatározó Manchester United-ifista, csapakapitányként vezette az angol (!) iskolás válogatottat a németek ellen a Wembleyben.

Ugyanakkor az sosem vetődött fel Giggsben, hogy más színeket képviseljen nemzetközi szinten, mint a walesit (az iskola-válogatott területi alapon szerveződött), olyannyira, hogy amikor 1991-ben – még 18 éves kora előtt – bemutatkozott a nemzeti csapatban, a legfiatalabb debütánsnak mondhatta magát.

Ha az MU-legendának valami miatt hiányérzete lesz majd, amikor végleg szögre akasztja a futballcipőt, akkor az talán épp a válogatott lehet: 2007-es visszavonulásáig 64-szer ölthette magára a walesi mezt, amelyben 12 gólt szerzett, de a válogatottal igazából sosem volt esélye arra, hogy kijusson egy nagy tornára (kivételt képez a 2004-es Eb előtti selejtezősorozat, amelyen Wales csak a pótselejtezőben vérzett el az oroszokkal szemben).

A sors ugyanakkor amit elvett itt, azt visszaadta máshol: a vb- és Eb-szereplés (és ezáltal jó néhány további válogatott fellépés) kimaradt a középpályás pályafutásából, de az élet páratlanul hosszú karrierrel – 22. profi idényét kezdte meg a nyáron! – ajándékozta meg. Ez persze lehet, hogy nem is annyira véletlen, sőt talán következménye annak, hogy nem kellett végiggüriznie a nyarakat, de az is biztos, hogy Giggs egész pályafutása alatt a profi játékos megtestesítője volt – értsd: mindent alárendelt a futballnak.

Aligha lehet véletlen tehát, hogy tisztelői – és itt bizonyosan nem csak Manchester United-rajongókról van szó – épp most aktivizálták magukat, és tartották fontosnak, hogy megbillenő bálványát helyreállítsák. Húsz év cselei, felfutásai, góljai, nagy címei nem múlnak el nyomtalanul.