Egy csónakban – Morvai Katalin publicisztikája

RAJONGOK A FILMMŰVÉSZETÉRT. Őszintén szólva olykor még a rossz filmeket is tudom kedvelni, ha jók a színészek, ha lenyűgöz a táj, ha valamire emlékeztetnek, vagy csak elgondolkodtatnak… És imádom a sportot. Minden ágát. Ha nem is éppen egyforma lelkesedéssel, de az erőfeszítés, a mögötte rejlő munka, a küzdelem nagyszerűsége mindig levesz a lábamról. A sportágak szépségét még a kevésbé esztétikusnak mondottak esetében is látni vélem. Persze az atlétika a sportok királynője, és a futball a világ legizgalmasabb, legmeglepőbb sportága, ezek gyönyörűek! De nekem szép az öttusa és a tekvandó is. Főképp, ha olyanok űzik, mint Gulyás Michelle vagy Márton Viviana, hogy a párizsi aranyérmeseinket említsem. És szeretem nézni az úszást, pedig hát mi látszik abból? Fejbúbok, karok, lábtempó. És jobb, ha bevallom, szerintem tud a szumó vagy a súlyemelés is szép lenni. Utóbbit közelről volt szerencsém látni még sportújságírói pályafutásom elején Melbourne-ben, s igazán megkedveltem.

Ugyanakkor a film és a sport házasítását óvatosan kezelem. Számos gyenge sportfilmet láttam már. Olyanokat, amelyekben a színészek már-már kiábrándítóan amatőrként mozogtak. Meg olyanokat, amelyekben az igaz alapokon nyugvó történet finoman szólva is megszépült, hiteltelenné vált. Megmosolyogtat, amikor a rendező azzal trükközik, hogy közeli vagy jó nagy totál képeket ad…

No de amiért belekezdtem ebbe a cikkbe, az az, hogy az utóbbi napokban láttam néhány igazán kiváló sport témájú filmet, s szívesen ajánlom az olvasók figyelmébe. Ilyen volt az 1936-os berlini olimpiára kijutott amerikai evezős nyolcas története, az Egy csónakban, amelyet George Clooney, az Oscar-díjas színész rendezett 2023-ban. Clooney először – még egyetemista korában – épp a nagybátyja, José Ferrer lóversenyről szóló filmjében kapott szerepet. A családban tudták, szeret sportolni. Sok mindenhez volt tehetsége, de különösen a kosárlabdázás és a baseball ment jól neki. Még a Cincinnati Redsnél is próbálkozott, más kérdés, hogy nem kapott szerződést. Idővel otthagyta az Észak-Kentucky Egyetemet és átnyergelt Hollywoodba és a színészetre.

Az Egy csónakban egyszerre sporthistória és a 30-as évek közepi Egyesült Államok társadalomrajza. A nagy gazdasági világválságot követően az amerikai alsó középosztálybeli fiatalok számára az iskola, az egyetem szinte megugorhatatlan feladat volt, nem volt miből finanszírozniuk a tanulmányaikat, a kollégiumi bentlakást, a rendszeres étkezést. A film forgatókönyve (Daniel James Brown író The Boys in the Boat toplistás regénye alapján) szerint a munkanélküliségtől szenvedő országban a jó kiállású fiúk közül sokan csak azért jelentkeztek a seattle-i Washington Egyetem felhívására evezősnek, mert a kiválasztott edzőpartnerek pénzhez, rendes koszthoz és lakhatáshoz juthattak. A srácoknak – akikből annak rendje és módja szerint az edzések során igazi csapat válik – az evezés mint sportág eleinte nem jelent semmit. A lapát húzogatása valamelyik beülőben éppolyan munka, mint bármi. Kell hozzá fizikum és kitartás, némi ügyesség és rengeteg leevezett kilométer. A történet főszereplője a vezérevezős mögötti második helyen lapátoló Joe (Callum Turner londoni színész – nagy Chelsea-szurkoló) egy ponton majdnem otthagyja az evezést. Pedig addigra már összeáll a nyolcas, és megkapják a felnőttcsapatból a kormányost, egy zseniális figurát, aki először büntetésnek veszi a „lefokozást”, de megtalálja a kulcsot és a hangot a juniorokhoz, akik, mit ad ég, megverik az egyetem nagy csapatát!

Nem lenne ildomos leírni a sztorit. Maradjunk annyiban, hogy a srácok megnyerik az amerikai válogatót, az evezősszövetség mégsem őket akarja benevezni a berlini játékokra, mert a csapatnak nincs pénze az utazásra, a felszerelésre, az olimpiai kinttartózkodásra, szemben a legyőzött gazdag keleti parti egyetemi riválissal. Gyűjteni kezdenek, centenként gyűlik a dollár, s ez megannyi szívmelengető pillanatot hoz, míg végül ott ülnek a hajóban Berlinben a sportszerűtlenül nekik kiosztott legszélső, veszteseknek való hullámos pályán. Az edző (Joel Edgerton ausztrál színész) motivációs beszéde után – ezek az útmutatók egyébként nekem újak voltak; nem tudtam, hogy egykor a rajtstégekre kimehetett a mester, hogy utolsó tanácsokkal lássa el a versenyzőit – pedig megszólal a startot jelző duda. A lelátón maga Hitler szurkol az aranyesélyes német evezős nyolcasnak. Kiválóan felépített film, érdemes megnézni.

A minap láttam A sasok szárnya (On Wings of Eagles) című 2016-os filmet is. A főszereplője Eric Liddell (Joseph Fiennes), aki a kínai Tiencsinben született skót presbiteriánus misszionárius szülőktől, és a 1924-es olimpiai játékok 400 méteres bajnoka lett, ám élete zömét Kínában töltötte. A film nem a sportsikereiről és a vasárnapi nem versenyzés időszakáról (erre a napra esett az olimpia 100 méteres döntője, amelyen esélyesként, vallási meggyőződésből nem állt rajthoz) szól, hanem arról, ami ezután következett Kínában – a japán invázió idején. A kínai gyerekek tanítójaként rabságba esett, de a japánok fogolytáborában kivívta a tiszteletét még az ellenség katonai vezetőjének is, aki futásban megmérkőzött az alultáplált, felszerelés nélküli fiatalemberrel. Csuda szép film. Liddell a munkatáborban halt meg azok után, hogy Churchill elérte, engedjenek néhány rabot szabadon a táborból, ám ő átadta helyét egy állapotos társának. Utolsó két szava a filmben és a valóságban így hangzott: „Teljes odaadás.”

Hogy rémlik a sztori? Hát persze, 1981-ből láthattunk már egy filmet, a Tűzszekereket (Chariots of Fire), amely ugyancsak Liddell életéről szólt. Azt a filmet Hugh Hudson rendezte – s a hét Oscar-jelölésből négyet díjra váltott. A zenéje is világsiker lett, köszönhetően az ugyancsak aranyszobrot nyerő Vangelisnek. Az igaz történetet feldolgozó alkotás az 1924-es párizsi olimpia idején játszódik, a két főszereplő a skót Eric Liddell és az angol Harold Abrahams (Ian Charleson és Ben Cross). A két ragyogó futó egymás ellenfelei az ötkarikás játékokon, és bár nagyszerű sportemberek, rendkívül különböző karakterük miatt jelentős társadalmi feszültséget jelenít meg a küzdelmük. Lehet szurkolni egyiküknek vagy másikuknak, de nem kérdés, a két olimpiai aranyérem közül (400, illetve 100 méter) erkölcsileg melyik az értékesebb.

A harmadik közelmúltban látott film Új-Zélandon készült. Igazi ritkaság. Nem is tekinthető igazán sportfilmnek, csupán annyiban, hogy a két fiú közül az egyikből profi bokszolót szeretne nevelni a lecsúszott és rákbetegségben szenvedő édesapa, míg a másikat legszívesebben kitörölné a társadalom, egyrészt maori származása, másrészt a maszkulin közösségtől eltérő nemi orientációja miatt. A film címe Pofonok (Punch), az írója és rendezője is Welby Ings. Nem érdemes a különböző legjobb sportfilmek listáján keresni, de attól még jó.

Apropó, listák. Ha ránéznek a mafab.hu, a Magyar Filmadatbázis top száz sportfilmjére, azon informatív, bár természetesen szubjektív sorrendben láthatjuk, a működtetők szerint melyek a legjobbak. Első helyen a Millió dolláros bébi (2004) áll, amelyet a legnagyobbak egyike, Clint Eastwood rendezett, s amelyben az ökölvívónő Maggie Fitzgerald (Hillary Swank) edzőjét is ő játssza. A második a Két fél­idő a pokolban (1963), Fábri Zoltán mesterműve Sinkovits Imrével, Márkus Lászlóval és Garas Dezsővel a főbb szerepekben. Aki nem látta, annak kötelező ez az 1944 tavaszán az ukrán munkaszázadban játszódó történet. A tízben van még a Rocky (1976) Sylvester Stallone főszereplésével és a Hajsza a győzelemért (2013), bár én ez utóbbit nem kedveltem annyira, miként a másik autóversenyzésről szóló filmet, Az aszfalt királyait (2019) sem. Bokszolót alakít Robert De Niro is Martin Scorsese Dühöngő bikájában (1980), muszáj megnézni, s az amerikai futball világában játszódó A szív bajnokai (2009) sem rossz. Ha el akarjuk kerülni a nem túl jókat, a rottentomatoes.com weboldal ismerteti a kevésbé sikerült sportfilmeket, de a rohadt paradicsomot (lásd az említett oldal címét!) „dobáló” kritikusok is tévedhetnek. Például a mélységesen lehúzott A paripa (2010) Diane Lane és John Malkovich és egy szépséges versenyló, Secretariat főszereplésével szerintem nem rossz időtöltés. Feltéve, hogy nincs épp kedvünkre való sportközvetítés…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!