Petry Zsolt: A magyar futball dívácskákat nevel

– Csupán két hét pihenőt kaptak. Feltöltődött?
– Tartalmasan telt az elmúlt időszak – válaszolta a Nemzeti Sportnak a 38-szoros válogatott Petry Zsolt, a Hertha 51 éves kapusedzője. – Édesapámmal több időt töltöttem együtt, ráadásul a régi társakkal is összefutottam.

– Nem tud elszakadni a futballtól?
– Ahogy az elmúlt években, ezúttal is elmentünk Vásárosnaményba az U18-as Európa-bajnok csapattal, ahol részt vettünk a Bicskei Bertalan emlékére rendezett futballkupán. Jó volt újra találkozni Krizán Sándorral, Szeiler Józseffel, Szélpál Lászlóval, Deák Sándorral, Zsivóczky Gyulával és a többiekkel. Elképesztő, már több mint harminchárom éve, hogy megnyertük a kontinenstornát. Ezúttal viszont csak a második helyet szereztük meg az újságíró-válogatott mögött. Talán ha Keller Józsi és Vincze Pilu is eljött volna…

– Sokáig nem bánkódhatott az ezüstérmen.
– Valóban, utána Balatonfüredre mentünk, ahol baráti társaságban köszöntöttük az új esztendőt, de csak visszafogottan. Elsején délután ugyanis vissza kellett utaznom Németországba, másodikán már edzést tartottunk Berlinben.

– Tettek újévi fogadalmat?
– Majd még megbeszéljük, mit szeretnénk elérni. Egyelőre csak a bajnokság felénél tartunk, tizenhét mérkőzés vár ránk, de érdemes magasra tenni a lécet.

– Az őszi szezon utolsó mérkőzésén remek játékkal három-kettőre nyertek a tavalyi ezüstérmes Leipzig otthonában, ehhez képest csak a tizedik helyen állnak.
– Azzal a céllal vágtunk neki az idénynek, hogy fél távnál az első tíz között maradjunk, közel legyünk a nemzetközi kupaindulást érő helyekhez. Lehet, hogy egy évvel ezelőtt előrébb helyezkedtünk a tabellán, de csupán négy pontra vagyunk a hatodik pozíciótól, és a második helyen álló Schalkéval szemben is csak hat pont a hátrányunk. A legfontosabb, hogy játékban sokat fejlődtünk a tavalyihoz képest, amit jól tükröz a Leipzig elleni győzelem. Tökéletes karácsonyi ajándék volt, ráadásul emberhátrányban uraltuk a játékot. Jó alap lehet a tavaszi folytatásra.

– Nem lehet, hogy az Európa-liga-szereplés miatt nem tudták állandósítani ezt a teljesítményt?
– Nagyobb lett a keretünk, minőségi játékosok érkeztek, úgyhogy tudtunk rotálni, így a terhelés eloszlott, szóval a válasz: nem. Inkább csak idő kellett, hogy összeálljon a csapat, és az újak, mint mondjuk Lazaro vagy Leckie, megszokják, milyen együtt dolgozni Dárdai Pállal. Persze az sem mellékes, hogy a nagyobb költségvetésű együttesek is magukra találtak a gyengébb tavalyi teljesítmény után.

– Mennyire élték meg kudarcként, hogy csoportutolsóként estek ki az Európa-ligából? Komolyan vették egyáltalán?
– Természetesen tovább akartunk jutni. A sorsolás után talán mindenki úgy volt vele, a Bilbaóval együtt továbblépünk a négyesből.

– Mi volt a probléma?
– Nem tudtunk felpörögni a mérkőzésekre, nem sikerült megfelelően motiválnunk magunkat, de nem arról van szó, hogy lebecsültük volna az Östersundot vagy a Zorját. Olyan körülmények között futballoztunk, mintha a felkészülés közepén vívtunk volna edzőmérkőzést. Az Östersund ellen a puszta közepén nyolcezer férőhelyes pályán játszottunk, az itthoni meccsen meg alig voltak többen tízezernél a csaknem nyolcvanezres berlini stadionban. Így azért nehéz. A Bilbao elleni két találkozónk volt csak olyan, ami megüti a nemzetközi mércét.

– Jól sejtem, hogy nem ért egyet a lebonyolítással?
– A nagyobb csapatok nem szívesen szerepelnek ebben a sorozatban, nincs igazán nívója, nem vonzó a rendszer, csak a kiscsapatoknak jó. Az lenne az optimális, ha négy hasonló képességű együttes kerülne egy csoportba. Ha mondjuk a Lazio és a Dinamo Kijev került volna a Hertha és a Bilbao mellé. Sajnáljuk a kiesést, már csak azért is, mert az egyenes kieséses szakaszban már erősebb ellenfeleket kaptunk volna.

– Így viszont több fiatal is bemutatkozhatott a csapatban, például a vezetőedző fia, Dárdai Pál.
– Mások is kaptak lehetőséget, a vele egyidős Arne Maier a bajnokságban is szerepelt. Jövőre mindketten alternatívát jelenthetnek a rotálásnál, de most a futball mellett még az érettségire is készülniük kell.

– Hogyan kezelik ifjabb Dárdai Pált a csapattársak?
– Figyelnek rá, az idősebbek igyekeznek segíteni neki, de még mielőtt megkérdezné, nincs kivételezés. Úgy bánnak vele, mint bárki mással, nem azt nézik, hogy az ő vezetékneve is Dárdai.

– És mi a helyzet a Hertha harmadik számú kapusának vezetéknevével?
– Mire gondol?

– Jonathan Klinsmann édesapja a németek legendája, a világ- és Európa-bajnok Jürgen Klinsmann.
– Én pedig megmutatom neki azt az utat, amelyen profivá válhat, ahogy a többi fiatal kapusnak is. Céltudatosnak és szorgalmasnak kell lenni, csak rajta múlik, megfogadja-e a tanácsaimat. Most már ő is érzi, hogy csak az apja miatt nem lesz jó futballista, jó kapus. A mérkőzéseken egyébként jobb, mint az edzéseken, de a Bundesligára még nem áll készen, az Európa-ligában viszont már bizonyította, lehet rá számítani.

– Tartja a kapcsolatot az apjával?
– Sokat beszélgettünk, amikor Jonathan megsérült, megvitattuk azt is, hol legyen a kezelése. Jó felépítésű kapus, de hiányzott a stabilitás, ami elengedhetetlen a prevencióhoz. Emiatt nézeteltérésünk is támadt.

– Nocsak!
– Nem kell túldramatizálni. Jürgen szerette volna, ha a fia rendes kapusedzésen vesz részt, én viszont négy-öt hétig másfajta edzésmunkát terveztem neki, hogy felépítsük. A Hertha kapusedzőjeként a döntés az én felelősségem és hatásköröm. Nem elleneztem, hogy elmondja a véleményét, de megbeszéltük, hogy Jonathannak is jobb, ha a saját lábára áll, és nem az apján keresztül próbálja intézni az ügyeit, aki kilencezer kilométerre van tőle. Azóta nem is volt ebből probléma. Fantasztikus, amit Jürgen futballistaként elért, de ebben az esetben csupán az egyik kapusom apja. Gondoljon csak bele, milyen lenne, ha az edzők hagynák, hogy a játékosok szülei beleszóljanak a munkájukba. Fontos az önállóság, elengedhetetlen a fejlődés útján.

– Ha már fejlődés. Az elmúlt évben nehéz időszakon ment keresztül a válogatott. Mit szólt az Andorra és a Luxemburg elleni vereséghez?
– Amikor Dárdai Pál volt a szövetségi kapitány, jobban ismertem a válogatott körüli eseményeket. Kevés mérkőzést látok, de nem azért, mert nem érdekel, hanem azért, mert a kapusok miatt más találkozókat kellett figyelnem. Gulácsi Péter a Leipzig első számú kapusa, vagyis nem célpont számunkra, ezért nem néztem meg a magyar válogatott mérkőzéseit.

– Véleménye azért csak van a vesszőfutásról.
– A kijutás a kontinenstornára óriási kiugrás volt. Csakhogy attól még a felszín alatt súlyos problémákkal küzd a magyar labdarúgás.

– Mire gondol?
– Kevés tehetség kerül külföldre, ha ki is jut néhány, egy-két kivételtől eltekintve nem kap lehetőséget. Rengeteg pénzt ölnek bele a futballba, de ez a felszínen látszik meg. Légiósok kapnak helyet az NB I-ben, holott a tizenhét-tizenkilenc éves fiataloknak kellene játszaniuk. De kiölik belőlük a becsvágyat. Az akadémiákon túl magas fizetést tesznek zsebre, fontosabbnak kellene lennie a nevelésnek, mint a képzésnek. Hogy megedződött személyiségek kerüljenek ki, akik tudják, mi az öntudat, a szorgalom, a fegyelmezettség és az önbizalom. Csakhogy az eredménykényszer elnyomja ezeket a tulajdonságokat, ráadásul a fiatalok arra az akadémiára mennek, amelyen több pénzt kapnak, nem az a mérvadó, hogy hol lehet jobban fejlődni. Lehet, eljut néhány ifijátékos egy-egy nevesebb klubhoz, de nem állják meg a helyüket.

– Miért?
– Mert dívácskákat nevelünk.

– Kifejtené?
– A rendszerből hiányzik a szigor, a keménység, és a korai sztárolás sem tesz jót. Mivel kevés a tehetség, piedesztálra emeljük őket, ezért bármit megengednek maguknak. Úgy kezelik őket, mint a hímes tojásokat. Csakhogy ha egy hímes tojás bekerül egy tálba, amely tele van hímes tojással, már nem lesz olyan kivételes, egy lesz a sok közül, és ezzel nem tud mit kezdeni. Éppen ezért az edzőknek szigorúbbaknak kell lenniük, szorosabbra kell húzniuk a gyeplőt, ám ha így cselekszenek, előbb teszik ki az ő szűrüket, ezért inkább megalkusznak. Azt kell a tizenkét-tizenhárom éves gyerkőcökbe nevelni, hogy egyszer különlegesek lehetnek, ám azért meg kell dolgozni, mert még nem azok. Izland erre jó példa. Mentálisan erős futballistákat nevel, a játékosok jó bajnokságokban szerepelnek, amelyekben még jobbá válnak.

– Ön tagja volt egy ilyen válogatottnak.
– Nagyszerű utánpótláscsapatunk volt. Abból az együttesből Keller József, Kovács Ervin, Kovács Kálmán, Pintér Attila, Vincze István, Zvara József, Zsinka János és én is a felnőttválogatottságig vittük, nehéz lenne hasonlót mutatni manapság.

– Mi tette különlegessé az együttest?
– Bicskei Bertalan személye. Belénk nevelte a legfontosabb tulajdonságokat, amelyeknek köszönhetően megnyertük az Európa-bajnokságot, holott négy olyan csapat biztosan szerepelt a tornán, amely erősebb volt nálunk. Akkor nem kedveltük. Az edzésen gondolkodás nélkül bezavart bárkit az öltözőbe, ha elégedetlen volt vele. Annál nagyobb kritika már csak az volt, amikor valakit lekvárnak nevezett. Csakhogy vele nemcsak edzettünk, hanem edződtünk is. A szisztematikus munkája, ahogy megtervezte a felkészülést, nagy szerepet játszott a sikerünkben. Egyéniségeket választott ki a keretbe, neki a személyiség volt a legfontosabb. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy összehozott vele a sors.

– Bicskei Bertalan korábban kapus volt, így önnek még többet nyújthatott.
– Szerencsés, különleges helyzetben voltunk Szeiler Józseffel, mert nemcsak edzőként, hanem kapusként is sokat kaptunk tőle. Hogy mást ne mondjak, a tanácsainak is hála, háromszor védtem a döntő tizenegyespárbajában.

– Mit jelent az a siker?
– Tudtuk, milyen eredményt értünk el, mekkora örömet szereztünk a győzelemmel, elvégre több mint harminchárom évvel ezelőtt nyolcvanezer néző előtt Moszkvában nyertünk a Szovjetunió ellen. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Szomorú, hogy azóta sem sikerült hasonló eredményt elérni, viszont örülök, mert emlékeznek ránk, bárhová megyünk az országban, kedvesen fogadnak.

– Mint Vásárosnaményban?
– Pontosan. Az az aranyérem máig összetartja a csapatot, és Krizán Sándornak is hála, minden évben találkozunk. Már most várjuk a következőt, és amint megvan az időpont, már nagy betűkkel írom is bele a naptárba. A téli szünetben mindig rohanok haza édesapámhoz, hogy sokat legyünk együtt. Ilyenkor nehezen enged el, de megérti, szükségem van erre a két napra a régi csapattal. Tudja, hogy segít a feltöltődésben, mert ebben a társaságban is otthon vagyok.