Bajnok lett a Bayern, majd a nácik uralma alatt a középszerűségbe süllyedt

Az 1932-es birodalmi bajnoki finálé idején a két résztvevő, a Bayern München és az Eintracht Frankfurt is zsidó klubként (Judenklub) volt elkönyvelve Németországban. Előbbit egy müncheni üzletember, Kurt Landauer elnökölte, utóbbit egy cipőgyár zsidó társtulajdonosa, Walter Neumann irányította – anélkül, hogy az elnöke lett volna. Alig egy év múlva már egyikük sem volt a helyén.

Mindketten az árjásításnak (Arisierung) estek áldozatául, Landauer 1933. március 22-én – Karl Scharnagl müncheni polgármesteri hivatalból való eltávolítása napján – mondott le az FC Bayern elnöki posztjáról. További két prominens zsidónak kellett nemsokára távoznia a bajor egyletből: a bajnokságot nyerő trénernek, az osztrák-magyar Dombi (Kohn) Richárdnak és az utánpótlás-vezető Otto Albert Beernek, ők kulcsszerepet játszottak a klub sikeres felfuttatásában. Dombi – akárcsak Landauer, Németországot elhagyva – túlélte a holokausztot, az eredendően textilkereskedő Beer azonban nem. Amikor a cégét 1938-ban a nácik nyomására felszámolták, autószerelőnek állt, hogy saját és szerettei megélhetését biztosítsa. A sikertelen emigrációs kísérletek után nem menekülhetett meg a négytagú család, amely a litvániai Kaunas koncentrációs táborában lelte halálát. A családfőt 1941. november 25-én gyilkolták meg.

Az 1932-es döntőben Lechler – Heidkamp, Haringer – Nagelschmitz, Goldbrunner, Breindl – Bergmaier, Krumm, Rohr, Schmid II, Welker felállásban 2:0-s győzelmet (gólszerző Rohr és Krumm) arató Bayernből két éven belül Josef Lechler, Sigmund Haringer, Ernst Nagelschmitz, Robert Breindl, Oskar Rohr és Hans Schmid II is távozott, a klub a következő egy évtizedben a középszerűségbe süllyedt. Ennek egyik oka az utánpótlás-játékosok létszámának erőteljes megcsappanása: számuk az 1936-os évre a korábbi több mint 500-ról 170-re csökkent. A fiatal labdarúgóknak a törvények értelmében valamelyik ifjúsági szervezethez kellett csatlakozniuk, mint például a Hitlerjugend, amire sokan nem voltak hajlandók. A háború – mint a német egyesületek javát – a Bayernt is megtizedelte, számos játékos a fronton kötött ki, és volt, aki sohasem tért onnan vissza.

A megtépázott, kivéreztetett müncheniek csapások sorát szenvedték el a nácik tizenkét éves uralma alatt. Mi lett velük? – arcképcsarnokunk következik az 1932-es bajnokcsapat ászairól.

KONRAD HEIDKAMP. A klub emblematikus alakja. 1905-ben született Düsseldorfban, a Düsseldorfer Sport-Club 1899-ben kezdte pályáját, onnan került a Bayernhez, amelyben két periódusban (1928–1937, 1939–1944) 237 tétmérkőzésen lépett pályára. Leginkább a védelem bal oldalán vetették be, kitűnően szerelt, precízen passzolt.

Senki sem azonosult annyira az FC Bayern csapatkapitányi szerepkörével, mint ő. Különösen a nácizmus sötét időszakában, majd a háború után fogta össze a csapatot, sőt az egész klubot. „Konny” („Conny”) kapitányi szerepe azonban jóval túlmutat önmagán. Például amikor Hermann Göring birodalmi marsall 1940-ben „fémadományozás” címén felhívást intézett a néphez, akkor számos klub készségesen átadta trófeáit beolvasztásra, hogy fegyvereket készítsenek belőlük, de a bajorok továbbra is belvárosi irodájukban őrizték őket. 1942 késő nyarán aztán elkezdődtek a München elleni légitámadások, amelyek veszélybe sodorták a trófeákat, ám a Heidkamp házaspárnak mentő ötlete támadt. Pontosabban Magdalena Heidkampnak, az ifjú feleségnek, akinek eszébe jutott egy ismerős gazda Ascholdingban, s az ő istálló melletti helyiségében rejtették el ládákba csomagolva a kincseket. Itt biztonságban voltak – egészen 1945 tavaszáig, amikor is az amerikaiak megszállták Bajorországot, s immár előlük kellett elrejteni. Heidkampék azonban ekkor is közbeléptek, elásták a ládákat az ascholdingi farmon. Így vészelték át az FCB becses ereklyéi (trófeák, zászlók, jelvények) a negyvenes éveket. Heidkamp kétévi (1937–1939) augsburgi edzősködés után tért vissza a Bayern kötelékébe, ahol a háború végéig működött. Játékos, 1943-től játékos-edző, az utolsó idényben már csak tréner. 1945 májusában ő adta át a stafétabotot Schaffer Alfrédnak. 1994-ben hunyt el Münchenben.

LUDWIG GOLDBRUNNER. A klub másik emblematikus alakja, aki 1927 és 1945 között szerepelt a Bayernben. Első felnőttidénye egybeesett Weisz Leó bayernes szerepvállalásával, a magyar edző – az évek óta FCB-tag Ludwig Hofmann-nal, Emil Kuttererrel és Josef Pöttingerrel egyetemben – vele is számolt az 1928-ban délnémet bajnoki címet szerző és birodalmi döntős csapatban. 1932-ben az először német bajnok FCB középfedezete, 1933-tól 1940-ig 39-szeres válogatott (klubcsúcsát Franz Beckenbauer döntötte meg az 1970-es vb-n), 1937 (Heidkamp időleges távozása) és 1941 között a Bayern csapatkapitánya, 1938–1943 között ellátta a csapat edzői teendőit is (Heidkamp váltotta). A világháború után az 1860 Münchent és az ASV Dachaut trenírozta, majd visszatért a Bayernhez, amelynek tiszteletbeli tagja lett. Játékos-pályafutása befejezése után felügyelőként és hűtőházvezetőként dolgozott a müncheni vágóhídon és szarvasmarhatelepen.

SIGMUND HARINGER. Alig tízéves korában kezdett el futballozni a müncheni TG Maxvorstadtban (1918–1924), innen került az FC Bayern ifjúsági csapatába. Felnőttszinten hét évet (1927–1934) töltött el a „vörös gatyásoknál”, klubkarrierjének csúcspontja az 1931–1932-es birodalmi bajnoki cím. Általában bal oldali védő, de a német bajnokság szóban forgó végső fázisában jobbhátvédposzton alkotott klasszis védőpárost Heidkamppal, kiegészítve a védelmi vonalat a centerhalf Goldbrunnerrel.

A válogatottban 1931–1937 között 15-ször szerepelt, a Bayernből egyedüliként (!) tagja volt az 1934-ben vb-bronzérmes együttesnek. A tornán összekülönbözött Otto Nerz kapitánnyal, nem is vehetett részt a bronzmeccsen, sőt haza kellett utaznia Münchenbe. Mivel sohasem tudott lakatot tenni a szájára, három év múlva megint bajba került – ezúttal majdnem börtönben kötött ki. Felbosszantott néhány nácit, gyerekszínháznak nevezve szokásos november 9-i felvonulásukat, mire egy rendőrőrs cellájában töltötte az éjszakát. Szerencséje volt azonban, nem ütötte meg a bokáját: az ügyét elsimították. Igaz, sohasem lehetett már válogatott...

LUDWIG HOFMANN. 1916 és 1932 között 260 tétmérkőzésen 147 gólt szerzett a Bayernben. Az eredetileg center labdarúgó az angol edző, William Townley ötlete nyomán került ki a bal szélre. Sérülése miatt alig-alig játszott az 1931–1932-es idényben, lemaradt a bajnoki döntőről is, de a kapu mögött Josef Pöttingerrel együtt követte az eseményeket. (A gólzsák Pöttinger évek óta fennálló térdproblémái és súlyos sípcsonttörése miatt még 1931-ben, 28 éves korában visszavonult a játéktól.) Hofmann 1932-ben döntött a befejezés mellett, majd az 1934–1935-es évadban az FC Bayern trénere lett. 1935. október 2-án 35 évesen váratlanul elhunyt agyhártyagyulladásban. Halála megrázta a klubot.

JOSEF BERGMAIER (más névváltozatban: Bergmeier). A müncheni születésű csatár nyolcéves korától végigjárta München klubjait: TV 1888 München, majd SV Pasing, Wacker München, Bayern München, 1860 München. A Bayernt csaknem egy évtizeden keresztül, 1929–1938 között szolgálta. Civilként mozit vezetett Pasingban. A Wehrmacht katonájaként halt meg a második világháborúban; 1943. március 5-én – éppen a 34. születésnapján – érte a halál az oroszországi Loknjában.

FRANZ KRUMM. Akárcsak a vele egyidős, szintén 1909-es születésű jó barátja, Bergmaier, ő is a keleti fronton esett el – az oroszországi Komaricsiben, csupán négy nappal később Bergmaiernél. A müncheni Vorwärts-Kickersből érkező összekötő az 1932-es fináléban 69. meccsét játszotta a Bayern első csapatában és 51. alkalommal volt eredményes. 1938 szeptemberében Bergmaierrel együtt az ősi rivális 1860-hoz igazolt, ám míg elválaszthatatlan csapattársa három idényt húzott le a „kékeknél”, ő az évad végén visszatért az FCB-hez (1939–1941).

OSKAR ROHR. Az 1912-ben Mannheimben született „Ossi” a Phönix Mannheim és a VfR Mannheim érintésével került 1930-ban az FC Bayernhez, amelynél három évet töltött el. Gólképessége (80 mérkőzésen 84 gól az FCB-ben) hamar válogatottá tette. Nagy álmát, hogy profi futballista legyen, 1933 őszén, a svájci Grasshoppershez való szerződésével valósította meg. 1934-ben továbbállt, a Racing Strasbourgba igazolt, ahol gyorsan közönségkedvenc lett – Németországban viszont hazaárulóként tekintettek rá. Amikor a nácik 1940-ben bevonultak Elzászba, Rohrnak Dél-Franciaországba kellett menekülnie. Itt 1942-ben letartóztatták, a vád franciaellenes és kommunista propaganda volt ellene. A Vichy-kormány kiszolgáltatta Németországnak, a Karlsruhe melletti KZ Kislauba internálták, nem sokkal ezután pedig a keleti frontra küldték. A legenda szerint a sebesült Rohrt egy pilótaként szolgáló egykori Bayern-játékos felismerte, és egy zsúfolt repülőgéppel hazaszállította. Rohr háborítatlanul élt a háború befejezéséig. A kapituláció után Nyugat-Németországban maradt, ismét edzésbe állt, és egészen 1949-ig futballozott. Visszavonulása után a mannheimi városházán helyezkedett el. Szülővárosában érte a halál 1988-ban.