Borusseum: barangolás a fekete-sárga varázsországban

AZ EURÓPA-BAJNOKSÁGON a Borussia Dortmund gyakorlatilag bezárt. A Signal Iduna Parkot – leánykori nevén Westfalenstadiont, Eb-nevén BVB Stadiont – átadták az Európai Labdarúgó-szövetségnek (UEFA), így a létesítményen belül kizárólag a tornával kapcsolatos események zajlanak, azaz mérkőzések, néhány edzés és sajtótájékoztatók. A stadion ugyanakkor egy jóval nagyobb sportközpontként is működő rekreációs park, a Westfalenpark része, ahol az aréna közvetlen szomszédságában például egy jégkorong- és egy atlétikai csarnok üzemel teljes kapacitással. Előbbiben a helyi ­Eisadler, azaz a Jégsasok férfi- és női csapata játszik, utóbbi a Helmut Körnig-csarnok, amelyben nemcsak a verseny-, hanem az iskolai sport is otthonra lel, és természetes, hogy az Európa-bajnokság miatt még véletlenül sem zárják be a kapukat. Arról nem is beszélve, hogy a szomszédban működik Dortmund kevésbé ismert, ám a helyiek által nagyon is kedvelt sportegyesülete, az Eintracht, ahol szünetmentesen zajlik a sportélet.

Mindez azért érdekes, mert a Westfalenpark ékszerdoboza, a Westfalenstadion magában rejt egy másik ékszerdobozt, a BVB múzeumát, a Borusseumot, amely viszont az Európa-bajnokság ideje alatt nemhogy zárva tart, de gyakorlatilag teljesen el lett rejtve a kíváncsi szemek elől. A múzeumot a stadion északkeleti sarkában alakították ki, és hétköznapi esetben a bejáratnál méretes és jól kivehető felirat hirdeti. A kontinenstorna alatt történetesen ezen a kapun érkezhetnek a stadionba a média képviselői, csakhogy a Borusseum felirat helyett, teljesen érthetően, egy UEFA Euro 2024 molinó uralja a látképet a stadion falán. Belépve a stadion területére egy betonoszlopról, illetve a bejárati kapu melletti kioszk faláról nem távolították el a múzeumhoz irányító jelzéseket, az más kérdés, hogy amikor a biztonsági személyzetnél érdeklődtem, mi a helyzet a tárlattal, szinte szomorkás hangon közölték, hogy „Es ist geschlossen” – azaz „Zárva tart”.

Bevallom, először lemondtam a tervről, hogy bejutok a Borusseumba, de amikor másodjára jártam a stadionban, az Olaszország–Albánia mérkőzést felvezető sajtótájékoztatókon, az ölembe hullott a sorsszerű lehetőség. S ilyen alkalom akkor adódik, ha az ember egy kicsit a tilosban jár, márpedig a múzeumhoz lift visz fel, ami a bejárati kapu és a biztonságiak mögött, egy sarkon befordulva található, és ha jól vettem ki, arrafelé mintha mosdókat is jelzett volna egy tábla… Miután befordultam a sarkon, és már nem látott senki, hívtam a liftet, s bár eleinte nem sok reményt fűztem az ügy sikeréhez, de kisvártatva megérkezett a felvonó, és beszállhattam. El sem hittem, de ott virított a második emeleti gomb mellett: „Borusseum” – és ha már ott volt, megnyomtam. Még ekkor is hitetlenkedtem, noha a lift falára öles betűkkel írták ki a remény jelmondatát: „Olé, jetzt kommt der BVB!”, azaz magyarul: „Olé, itt jön a BVB!”

A második szinten jött az újabb elképedés: a lifttel megegyező szélességű folyosón üvegpadló, a jobb oldali falon végtelenítve kis névtáblák, a bal oldalin a híres fekete-sárga szurkolósereg egybefüggő képe, szemben pedig egy fekete falon a BVB óriási, sárga körbe zárt címere volt látható. Mindez patika tisztaságú környezetben, így kicsit, sőt, talán nagyon is olyan volt, mintha egy űrhajó, sőt inkább űrállomás fedélzetére lépne az ember. Itt már tényleg nem volt vesztenivaló, végigmentem a folyosón, majd a végén jobbra fordulva feltárult előttem a múzeum előcsarnoka és fogadópultja, azzal a kis problémával, hogy szalagkordon volt kihúzva a bejárat előtt. A pult mögött fiatal srác ült, és amikor megkérdeztem tőle – az előzmények ellenére továbbra is némi kishitűséggel –, hogy szabad-e benézni, legnagyobb meglepetésemre szinte ujjongva invitált be.

Fontos megjegyezni, hogy az Eb-s akkreditációm a nyakamban lógott, be is mutatkoztam, ebből eredően nem tűnhettem teljesen kívülállónak, de azért rákérdeztem még egyszer, biztosan beenged-e, a mai bizalmatlanságra épülő világban sosem lehet tudni. A fiatalember újfent megerősítette, menjek be nyugodtan, amúgy is meghal az unalomtól ezekben a napokban. Nos, ettől a pillanattól fogva kicsit minden olyan volt, mint csodaországban. Egyedül lenni egy múzeumban eleve szürreális élmény, továbbá, ez a világ egyik legnagyobb klubjának a kiállítása, amit a rendelkezésre álló idő alatt képtelenség befogadni, így folyamatosan estem egyik ámulatból a másikba. Arról nem is beszélve, hogy eleinte azért így is aggódtam, hátha érkezik valaki, aki kitessékel, a derék múzeumőr egyetemistát pedig rövid úton menesztik, mint a rosszul teljesítő edzőt. Ezért először kissé kapkodva mentem egyik teremről a másikra, és csak akkor lassítottam le, amikor bejött két, a klubhoz tartozó szaki, hogy az egyik teremben kicseréljenek egy feliratvilágítást, és ők is széles mosollyal az arcukon köszöntek „willkommennel” megspékelve.

A tárlat pedig valóban lenyűgöző, mert nem egyszerűen csak azt mutatja be, hogy milyen volt a Borussia 1909 óta íródó története, s nem csupán a klub fejlődését és a stadionjait ismeri meg belőle a látogató, hanem azt a szoros köteléket is, amely az egyesület és a szurkolók között létezik. Először is magát a Borusseumot szurkolói kezdeményezésre hozták létre 2008-ban, a klub fennállásának kilencvenkilencedik évfordulóján, hogy ne csak a stadion VIP-részlegén lehessen megcsodálni a serlegeket. Ezenfelül a kiállítás állandó és fontos részét képezi a BVB egyedi szurkolói kultúrájának a dokumentálása: külön termet kaptak a természetesen magánadományokból származó relikviák – köztük egy nagymama által kötött, inkább csúnya, mint szép, de végtelenül szívet melengető Jürgen Klopp-, pontosabban „Kloppi”-sál. S van itt hangszigetelt helyiség is, ahol bárki kipróbálhatja, milyen lehet a híres „sárga fal” tagjaként énekelni a Borussia-indulókat, és ha esetleg nem tudná a szövegét, a kórushoz jár felirat is, valamint bárki összeállíthatja interaktív módon minden idők legjobb BVB-ját, edzőstül!

A legfontosabb emléktárgyak persze a futballcsapat nagy sikereihez kötődnek. Így kaphatott helyet abban a teremben, amelyet kizárólag az 1997-es Bajnokok Ligája-győzelemnek szentelnek, az edző Ottmar Hitzfeld dedikált ballonkabátja, amelyet a Juventus elleni müncheni döntőn viselt, és ugyanitt végtelenítve fut a Lars Ricken mindent eldöntő, átemelős góljáról készült felvétel.

A korona ékköve a trófeaterem, ahol a bajnoki salátástál (amelyet nyolcszor emelhettek a magasba a dortmundiak, hatszor a Bundesliga-érában), a Német Kupa serlege (öt győzelem), az 1966-ban elhódított KEK-trófea, és a csodaév, 1997 Bajnokok Ligája- és Világkupa-serlege díszeleg egy-egy sárga vitrinben, fekete feliratokkal.

Írhatom, hogy a különös barangolás végén fájó szívvel és némi hiányérzettel kellett elhagynom a Borusseumot, s ha az egész délutánt ott tölthetem, akkor sem lettem volna képes befogadni teljes valójában a varázslatot. Az ámulatból csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor a lift immár a földszinten tett ki – ott már ismét az Euro 2024 világa fogadott…