Népsport: játszani kellett, bombatölcsér sem lehetett akadály

„Itt volna már az ideje annak, hogy végleg bebiztosítsuk az első helyünket” – így Rónay Ferenc, a Nagyváradi AC edzője a Szolnok elleni bajnoki előtt, és nem beszélt a levegőbe. Csapata 3:1-re nyert, és ezzel négy fordulóval a vége előtt az 1943–1944-es futballbajnokságot is megnyerte.

A Nemzeti Sport hozsannázva ünnepelte az első vidéki bajnokot (miközben Újpest és Csepel sem budapesti kerületként ünnepelt korábban elsőként), leszögezve, hogy a lap „évtizedeken keresztül – sokszor a pesti vezetők gáncsoskodásába ütközve és az általuk okozott akadályokat leküzdve – harcolt mindig a vidék érdekében”. Így aztán: „Most, amikor a vidék újra megmutatta, hogy érdemes volt érte küzdeni, nem tehetünk mást, mint Szent László városa felé fordulunk és üdvözölvén csapatát, egy kicsit magunkra is gondolva mondjuk csendesen, hogy: köszönet érte.”

Hiába volt meg az elsőség, mindenki a két fordulóval későbbi Ferencváros elleni randevút kiáltotta ki az év mérkőzésének. Nos, az újdonsült bajnokcsapat remekelt, 5:1-re nyert, így senki sem vitathatta, hogy méltán előzte meg a másodikként végzett Fradit. Már csak azért sem, mert ősszel hét, végül pedig 13 pont lett a két csapat közötti különbség.
A NAC annak köszönhette fölényes győzelmét, ami korábban is jellemezte. A játékosok nem egyhelyben várták a labdát, hanem eléje mentek, gyorsaságban, erőnlétben és összjátékban is jobbak voltak. A mérkőzés érdekessége volt, hogy az Aranycsapat későbbi centerhalfja, Lóránt Gyula jobbszélsőt játszott a nagyváradiaknál, sőt a Nemzeti Sport szerint „kezd belejönni a szélsőjátékba”.

Azt viszont kiemelte még a tudósító, hogy „a bajnokságnyerő hangulatban hamis csengést jelentett az ellenfélnek ez a lebecsmérlő, lekicsinylő kigúnyolása”.

Mindez semmiség volt a háborús viszonyok között, az életveszély kellős közepén. Amihez igyekezett alkalmazkodni az MLSZ. Elrendelte, hogy a mérkőzések legkésőbbi kezdési időpontja 15 óra, hogy „rendkívüli okok” (kiemelten légiriadó) közepette is a sötétedésig befejezzék a játékot. A szövetség bejelentette, hogy semmiféle kifogást nem fogadnak el, halasztásról szó sem lehet, mert „ma minden magyar embernek fokozott mértékben kell kötelességét teljesítenie: a szövetségi és egyesületi vezetőnek, játékosnak egyaránt”. Javallott a minél korábbi kezdés, hogy a közönség még a legtávolabbi városrészekbe is biztonságban hazaérhessen.

Játszani kellett mindenáron. Barcsay János az MLSZ ügyvezetője nem kertelt. Közölte, hogy ha nincs elegendő felnőttjátékos, a csapatok állítsák be az ifiket, ha ők sincsenek elegen jöjjenek a kölykök, végső esetben pedig álljon be az elnökség, a tisztikar, utazzanak azok, játsszanak ők!”. A lényeg: „Ma nem az eredmény a fontos, ma játszani kell!”

Barcsay csak legyintett arra, hogy az előző évi bajnok Csepel azért esett vissza, mert a település szenvedett a legtöbbet a légitámadásoktól (Weiss Manfréd-üzemek), s ez a játékosokat megviselte. Úgy vélte a csepeli futball egyszerűen lejárt lemez, meg persze ilyen a futball…

Meg olyan is volt, hogy kötelezően rádiószolgálatot írtak elő a pályákra, hogy ha az adást légitámadás miatt megszakítják, azonnal gondoskodni lehessen „a fegyelmezett és haladéktalan kiürítésről”, hogy mindenki biztonságos helyre kerüljön. De csak annyira, hogy a légiriadó után azonnal folytatni lehessen a meccset, és játszani kell egészen addig, amíg látni lehet. És ha már rádió, az MLSZ a pályákon kötelezővé tették a rádiót, a Magyar Rádióval pedig megbeszélték, hogy a meccsek előtt jelentik van-e légiveszély vagy nincs. Az elvi háttér pedig: „A sportélet folytonosságának biztosítása fontos nemzeti érdek, mert a sport a hátország magabízását, testi és lelki erejét, nyugalmát és törhetetlen győzelmi akaratát hivatott kifejezésre juttatni és erősíteni.”

Mindez persze nem érdekelte a szövetséges hatalmakat, ha a haditerv előírta, bombáztak, sőt kibombáztak. Például a MOVE Szt. László csapatát teljesen. A légitámadás során 25 választmány tag (valamennyien a kórház dolgozói) vesztette életét, s a felszerelés is megsemmisült. Jött a gyorssegély az Országos Sport Központtól (OSK), „10 pár cipőt, 11 inget, 11 Pár sportszárat 11 pár sípcsontvédőt, 2 labdát és 1080 pengőt már meg is kapott az egyesület”, Incze József alelnök nem győzött hálálkodni.

Győrben is pusztított az angolszász légitámadás, tizenkét hatalmas bombatölcsér fogadta a másnap a pályára kimerészkedőket, az egyik ötszázfontos bomba éppen a tizenegyespontra esett, „akkora lyukat vágott a földbe, hogy egy kisebbfajta családi ház belefért volna. Ehhez hasonló tölcsért láttunk az egyik kapu mellett, azután hármat az állóhelyen, egyet-egyet, a bejáratnál, a pénztárfülkénél és a teniszpályán, kettőt a lőtéren...”. Történt mindez április 13-án, ám 30-án már a pályán játszott bajnokit az ETO, az ARAK csapatát 3000 néző előtt győzte le 3:0-ra. A Nemzeti Sport kommentárja: „Mert elpusztulhat anyag és érték, de a lélek megmarad: bombazáporban sem hal meg a magyar sport...!”

Élt a politika is, a kultuszminiszter felfüggesztette a Vasas önkormányzatát. Az indoklás egyértelmű: „A Vasas és különösen labdarúgócsapata sportbeli működése ellen nem merült fel kifogás. Megállapították viszont, hogy főleg a tényleges, ha nem is hivatalos vezetőségébe a sporttól távol álló, csak politikai célt szolgáló elemek férkőztek be. Meg kellett tisztítani a magyar munkásság egyik vezetőegyesületét azoktól az elemektől, melyeknek működése a nemzetellenes cselekedetek határát súrolta, sőt esetleg át is lépte, vagy akár csak lehetővé tette.”

Ide tartozik, hogy a budapesti rendőrfőkapitány elrendelte, hogy „a kivezényelt karhatalom a nézőtéren társadalmi állásra való tekintet nélkül igazoltatják azokat a nézőket, akik a játékvezetőt, vagy a játékosokat sértegetik, vagy egyéb módon botrányosan viselkednek”, a cél egyértelműen a tisztogatás.

Áronffyi Janky Béla került a volt Vasas élére miniszteri biztosként, aki kiemelte: „Örömmel vállaltam ezt a megbízatást és mint bajtárs megyek az egyesületbe.” Aztán azzal kezdte, hogy eltörölte a csapat nevét, április 18-án már Nemzeti Nehézipari Munkások Kinizsi SC lett a Vasasból, a színe pedig kék-sárga. Gallowich Tibor helyett Burger István lett az edző, vele esett ki az NB-ből a végén a csapat.

De vissza a Nagyváradhoz. A gárda az idény utolsó meccsén (amely az utolsó hivatalos bajnoki volt 1945. május 6-ig) 9:2-re nyert a kieső BSZKRT ellen, Rónay edző pedig így foglalta össze az 1943–1944-es évadot: „Nincs nálunk semmi titok, kérem. Csak annyi az egész, hogy nyitott szemmel jártunk és ha hibát láttunk, nem dugtuk a fejünket homokba,” Erősíteni kell – tette még hozzá a jövőre gondolva, de ennek már nem volt jelentősége, hiszen az 1944–1945-ös idényben a front mozgása miatt csak három meccs jutott a NAC-nak (Szolnokon 3:2, Debrecenben 2:0 és otthon a Csepel ellen 1:1).

Az utolsó közhelyes, ám hihető nyilatkozat Bodola Gyuláé arról, milyen bajnokcsapat tagjának lenni: „Hát bizony ezt csak érezni lehet, de kimondani nem.”

Érvényes mondat, politikai háttértől függetlenül.

EMLÉKEZTETŐ
Nagyváradi AC–Szolnoki MÁV 3:1 (1:0)
1944. május 7., Nagyvárad, NB, 26. forduló
NAC-pálya, 5000 néző, vezette: Mann
NAC: Vécsey – Mészáros, Ónody – Perényi, Juhász, Deményi – Lóránt, Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III
Edző: Rónay Ferenc
Szolnok: Horváth – Csabai, Kispéter – Selmeczi, Szűcs, Fazekas – Kovács, Kolláth, Laborcz, Nagy, Korom
Edző: Bulyáki László
Gólok: Bodola (21., 57.), Tőth III (69.), illetve Kolláth (82.)

Nagyváradi AC–Ferencváros 5:1 (0:0)
1944. május 21., Nagyvárad, NB, 28. forduló
NAC-pálya, 10 ezer néző, vezette: Kiss M. Ernő
NAC: Vécsey – Mészáros, Ónody – Perényi, Juhász, Deményi – Lóránt, Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III
Edző: Rónay Ferenc
Ferencváros: Csikós – Rudas, Tátrai – Nagy A., Kéri, Lakat – Sipos, Hernádi, Onód, Sárosi I., Lukács
Edző: Schaffer Alfréd
Gólok: Sárvári (52.), Rudas (57. – öngól), Bodola (63.), Barna (79.), Lóránt (86.), illetve Tátrai (76.)