Világraszóló győzelem Anglia ellen a világbajnokság előtt

Túlzás nélkül állítható, a honi futball a világbajnokság lázában égett 1934 első felében. Válogatottunk a felkészülés jegyében hivatalos találkozón Frankfurtban 3:1-es vereséget szenvedett Németországtól, március végén Szófiában vb-selejtezőn 4:1-re legyőzte a Fogl II Károly által felkészített bolgárokat. Ezt követően fiaskó következett Bécsben, 5:2-re kikaptunk. Noha borítékolható volt, hogy legjobbjaink az idegenbeli siker után itthon is legyőzik Bulgáriát, a „sógoroktól” áprilisban kapott zakó felbolygatta a futballközvéleményt.

A Nemzeti Sport igencsak nekiment Nádas Ödön szövetségi kapitánynak: mind az összeállítást, mind a taktikát kritizálta, kétségbe vonva a szövetségi kapitány állítását, hogy a két szélső half csődöt mondott, ez lenne az oka a súlyos vereségnek. Érdemes felidézni a lap Nádassal kapcsolatos álláspontját, különös tekintettel a közelgő vb-re: „Nádas Ödön nem bizonyult alkalmasnak a kapitány tisztségre és különösen nem látszik alkalmasnak arra, hogy a világbajnokságra vezesse a magyar tizenegyet. Talál ő magának más szerepet a sportban, a kapitánykodásról tegyen le. (…) Ebből elég volt kedves Nádas Ödön!”

A kritikát a szakma nem fogadta el, ráadásul az angolok elleni mérkőzésig legjobbjaink még két meccsen léptek pályára, ráadásul ugyanazon a napon, április 29-én. Az egyik csapat Prágában a csehszlovákokkal mérte össze tudását, a másik a Bulgária elleni vb-selejtező visszavágóján a Hungária körúton szerepelt. A prágaiak – ez volt az erősebb tizenegy – Sárosi György két góljával 2:2-re végeztek a később, júniusban Olaszország mögött vb-ezüstérmes házigazdával, a B-csapat ismét 4:1-re győzött, az újpesti P. Szabó Gábor és a Phöbus csatára, a válogatottban bemutatkozó Solti József két-két gólt lőtt.

A Prager Montagsblatt szerint: „A magyarok tetszettek, ugyanakkor csalódást is keltettek. Jók, de megközelítőleg sem annyira, mint ők hiszik. Mindenesetre gyorsabbak és technikásabbak, mint a csehszlovákok. Sárosi csodás futballista, Sindelarral egy fokon áll. A magyar csatársor játéka azonban sablonos, hiányzanak belőle a bécsi iskola váratlan fordulatai. A legeredményesebb csatár Toldi volt, de még mindig fegyelmezetlen fickó.” A Prager Mittag ezzel szemben nem volt elragadtatva Sárositól: „Nem bizonyult nagy formátumú középcsatárnak. Mint futballista szinte tökéletes. Vakító fejjáték, uralom a test fölött, kifogástalan labdavezetés – ez Sárosi. De, mint stratéga nem ér fel Sindelarhoz.” Ebből is látszik, a házigazdák nem tudták eldönteni, Sárosi „Gyurka” milyen labdarúgó… Egy másik vélemény dicsérte Móré Jánost, mondván, ő a legjobb a fedezetsorban. Móré a Bocskaiból került a Ferencvároshoz, mindössze háromszor kapott lehetőséget a legjobbak között.

Május 3-án Rómában sorsoltak a vb-re: a mieink Egyiptomot kapták, az olaszokkal, az osztrákokkal, a brazilokkal és a spanyolokkal kerültek egy ágra, a csehszlovákok gyengébb ágon voltak, a Nemzeti Sport azon is zsörtölődött, hogy a találkozó színhelye, Nápoly Magyarországtól messze esik, éghajlata kellemetlenül meleg. Ugyanakkor a lap reményének adott hangot, hogy az 1924-es párizsi olimpián elszenvedett egyiptomi csapás nem ismétlődik meg (0:3). Ugyanakkor megjegyezte, ha nyerünk, az Ausztria–Franciaország találkozó győztese következik, amely vélhetően az elölálló, „és ha még sikerülne is az osztrákokat kivernünk, amire reálisan számítani vajmi kevéssé lehet, akkor is szembe találjuk magunkat az olasz-brazil-spanyol rettenetes hármasból kikerülő győztessel.” Az afrikai együttesről ifj. Horthy Miklós, a Magyar-Egyiptomi Rt. egyik igazgatója a következőt mondta: „Gyors futballt játszanak. Ez a rajtaütős harcmód a mieinknek nem nagyon felel meg. Az a tanácsom, jó lesz résen lenni nagyon, már az első pillanattól kezdve. Az egyiptomiak Párizs óta tudásban egyre fejlődtek.”

A hét közben, csütörtökön rendezett magyar–angol jelentőségére jellemző, hogy „a magyar labdarúgósport nagy ünnepén meg fog jelenni Magyarország kormányzója, nagybányai vitéz Horthy Miklós is.” A bajnoki fordulót követően kihirdették a csapatot, „az irányadó szempont az volt, hogy a bizottság megállapítása szerint a magyar élgárda a nagy mérkőzések erős igénybevétele következtében szemmel láthatólag fáradt. A legjobb játékosok, akik közt eddig is csak árnyalatnyi különbségek voltak, nem egyformán viselték ezeket a nagy fáradalmakat. (…) A hétközi angol mérkőzés, valamint a nemsokára következő világbajnoki torna érdekei kívánják, hogy a lehetőség szerint a legfrissebb játékosokkal operáljunk és a rendelkezésre álló erőkkel a leggazdaságosabban dolgozzunk.” A megadott összeállításhoz képest annyi változás történt, hogy a Bocskai fedezete, Palotás István helyén a ferencvárosi Lázár Gyula lépett pályára. A Nemzeti Sport így fogalmazta meg kritikáját: „Akkor is így állították volna össze a válogatott csapatot, ha pünkösd után nem kellene indulni a világbajnokságra?”

A mieinkre olyan ellenfél várt, amelyet addig nem sikerült legyőzni, sőt, megszorítani sem. Budapesten 1908-ban (0:7), kétszer 1909-ben (2:4, 2:8), majd 1912-ben Solnában (0:7) a stockholmi olimpia keretében rendre vereséget szenvedtünk. Hugo Meisl a meccs előtti nyilatkozatában kiemelte, az angolokat tartja a sportág tanítómestereinek, ugyanakkor „akárhogyan is végződik a mérkőzés, kétségtelen, hogy annyi sok és erőteljes impulzust fog adni a játékosok, vezetők és nézők számára, hogy a magyar futball évekre fogja látni a hasznát ennek a találkozásnak.” Az osztrák szakemberrel szemben a Nemzeti Sport próbált reményt csepegtetni a magyar szurkolókba: „Ez a csapat sem lebecsülendő, mert ha mindenki kijátssza a formáját éspedig legjobb formáját, akkor még mindig bízhatunk jó eredményben. Akkor még mindig megszülethet egy szép döntetlen, avagy kedvezőtlen körülmények esetén egygólos tisztes vereség.” A lap a következő útravalóval küldte pályára legjobbjainkat: „Az angolok elleni meccs éppen olyan fontos, mint akár a világbajnokság megnyerése. A világbajnokságon a döntőben sem lesz hatalmasabb erejű csapat, mint az angol…”

Aztán Magyarország 2:1-re legyőzte Angliát, a Nemzeti Sport pedig a címlapon áradozott: „Az angol futballmestereket legyőzték játékművészeink. (…) Káprázatos iramú, végig legmagasabb színvonalú küzdelemben fölényesen győzött a csillogó tudású magyar gárda az utolsó pillanatig teljes erőbedobással küzdő angolok ellen.” Noha az első félidőben nem sikerült gólt szerezni, válogatottunk fölényben játszott, aztán Avar István és Sárosi György eldöntötte a találkozót. Volt olyan vélemény is, hogyha a magyar csapat jobban játszik, hat góllal verjük meg az angolokat… Nádas így fogalmazott: „Mindenki kivétel nélkül megtette a magáét, annyit adott, amennyit tudott.” Fábián Pál, a PLASz kapitánya: „A magyar futball fennállása óta a legnagyobb siker.”

Futballistáink is megszólaltak, Háda József nem kertelt: „Többet vártam az angoloktól.” Lázár Gyula: „Nagyon örülök, hogy végre itthon is kifutott a magyar csapatnak.” Első gólunk szerzője, Avar: „Csudára erősen játszanak az angolok, de nem hagytam magam elnyomni.” Sárosi némiképpen dohogott: „Nem ment ma nekem a játék. Fáradtnak éreztem magam.” Toldi Géza: „Több gólt érdemeltek volna tőlünk az angolok.” Az angol Ernest Hart kesergett: „Nekünk nem ment úgy, mint otthon.” Eddie Hapgood szerint: „Jól játszik a magyar csapat. (…) Azért nekünk szokatlan az ilyen fű nélküli talaj.” A jól teljesítő Tommy Cooper elismerte: „Nem lehet egy szót sem szólni: a jobbik csapat győzött.” A vendégekre nézve a News Cronicle vonta le a következtetést: „Súlyos veszteséget jelent ez a budapesti vereség az angol futballra. Főként azért, mert most küldtünk először a kontinensre valóságos jó csapatot, és ez kikapott.”

Mi, magyarok pedig reménykedtünk, hogy a világbajnokságon minden a legnagyobb rendben lesz.