Bene Tokióban, Albert itthon villogott

Szentmihályi – Novák, Orbán, Ihász – Nógrádi, Szepesi – Farkas, Csernai, Bene, Komora, Katona.

Akár ez az együttes is kifuthatott volna a Népstadion gyepére Jugoszlávia ellen 1964. október 25-én, csak éppen ez a tizenegy Tokióban lépett pályára az olimpiai döntőben Csehszlovákia ellen. Nyert 2:1-re, aranyérmes lett. A felsoroltak közül csupán a győri Orbán Árpád, a tatabányai Csernai Tibor és a Bp. Honvéd balszélsője, Katona Sándor nem léphetett pályára később a nagyválogatottban.

Jugoszlávia labdarúgói is részt vettek az olimpián, október 15-én magyar–jugoszláv mérkőzést rendeztek, a mieink 6:5-re győztek úgy, hogy a döntőben pályára lépő Szepesi Gusztáv helyett a később játékvezetőként világhírűvé váló Palotai Károly kapott lehetőséget. Az ellenfél sem nyeretlen kétévesekkel állt fel: a nagyválogatott Rudolf Belin és Ivica Osim 2-2 gólt szerzett, pályára lépett Jovan Miladinovics, Szvetozar Vujovics, Slaven Zambata, Mirszad Fazlagics, hogy Dragan Dzsajicsról ne is beszéljünk. A Népsport szerint: „Együttesünk példás sportszerűsége és kitűnő csapategysége talán egyedülálló a magyar labdarúgósport történetében.” A Népszabadság is dicsért: „Az olimpia helyszínén elragadtatással beszélnek az együttes teljesítményéről, mert az olimpiai tizenegy olyan játékot produkált a jugoszlávok ellen, amellyel magyar csapat már régen rukkolt ki.” Majd elfelejtettem: a nagyválogatottba bekerülni képtelen Csernai négy gólt szerzett, mellette Bene Ferenc és Farkas János volt eredményes… A jugoszláv sajtó 8-as osztályzatot adott a Csernainak – Magyarországon akkor még nem volt divatban az osztályozás.

A jobbszélső, Sándor Károly 75. alkalommal a csehszlovákok ellen lépett pályára, ezt követően nem játszott többet a válogatottban. Baróti Lajos keze alatt Bene Ferenc, Göröcs János, Farkas János és Rákosi Gyula is megfordult a jobb szélen, ám a jugoszlávokk ellen a Bp. Honvéd fürge játékosát, Nagy Antalt állította be. Nagy 1963-ban lett kispesti játékos, 1963 őszén bajnoki ezüstérmes, rá egy évre MNK-győztes lett a kispestiekkel, a KEK 1965–1966-os kiírásában a negyeddöntős. Háromszoros válogatott, Baróti Lajos 1966-os bő vb-keretében is helyet kapott. Ám 1967-ben fogta a sátorfáját, elhagyta az országot, a belga Standard Liege-zsel bajnok (1969), s ugyanabban az évben 20 találattal gólkirály lett.

Nem Nagy Antal volt az egyetlen újonc a válogatottban, a jobbfedezet posztján a Vasas halfja, Mathesz Imre kapott lehetőséget. Mathesz a kapust leszámítva valamennyi poszton képes volt jó teljesítményre. A piros-kékek saját nevelésű játékosa 1955-ben Baróti keze alatt mutatkozott be az élvonalban, 1956-ban az Austria Wien futballistája lett, majd 1958-as tavaszán ismét a Vasast erősítette.

Előtte, még 1956 tavaszán tagja volt az UEFA-torna egyik csoportját megnyerő magyar válogatottnak. Úgy került külföldre, hogy a forradalom alatt tagja volt Vincze Jenő vezetésével angliai túrán részt vevő ifiválogatottnak, s ugyan hazaindultak, nem lépték át a magyar határt. A fiatalokat kecsegtető szerződésajánlatokkal bombázták, nem csoda, hogy csupán hárman tértek haza. Mathesz elfogadta az Austria Wien hívását, s ugyan a többiekhez hasonlóan őt is eltiltották hat hónapra, két társával, Szalay Tiborral és Sági Andrással – akivel Mathesz közösen tartotta az esküvőjét 1957-ben Bécsben – részt vett a klub ausztráliai túráján, majd bemutatkozott az osztrák élvonalban. 

Mégis, 1958 februárjában hazatért – talán mondani sem kell – a piros-kékekhez, ahol Illovszky Rudolf egyik kedvence lett. Négy bajnokságot, KK-t nyert, 12-szer húzhatta fel a válogatott mezét – csupán egy mérkőzésen, 1967-ben, az NDK ellen Lipcslben (0:1) volt vesztes csapat tagja –, kint volt az 1966-os angliai vb-n, pályára lépett a legendás magyar–brazilon (3:1) is. Számos értékelés szerint azért nem jutott neki több válogatottság, mert sokoldalúsága, technikai képzettsége, jó szerelőkészsége, játékintelligenciája miatt mindig azon a poszton vetették be, amelyen éppen hiány mutatkozott…

A nagyválogatott tagjai persze hallgatták Tatán a rádióban az olimpiai döntőt, nemcsak a futballsikernek örülhettek, hanem a tizedik magyar aranyéremnek is. Sőt már a jugoszlávok elleni győzelmet is rádión kísérték figyelemmel, egyöntetű volt a vélemény, a jugoszlávok tokiói legyőzése a Népstadionban is önbizalmat ad majd. Azt is nagy öröm fogadta, hogy végre megvertük a csehszlovákokat. 

Göröcs János így kommentálta a történteket: „Jó erőben vagyok, nincs hiba, de most már gólt is szeretnék elérni, mert minket is kötelez az olimpiai magyar siker.” Tény, ezt megelőzően válogatott találkozón Titi 1963-ban a dánok 6:0-s legyőzése során talált a kapuba. Sipos Ferenc az aranyérem megszerzése után megjegyezte: „Ez a nagy siker biztosan nagy lökést ad majd az egész magyar labdarúgásnak is.” Fenyvesi Máté szerint: „Nekem az tetszett a legjobban, hogy támadó szellemben játszottunk, még Novák is.” Baróti így örült: „A kilenc aranyérem is szép volt, de így labdarúgóink sikerével mind a tíz arany fényesebben csillog.”

A vendégeket is foglalkoztatta, mi történt az olimpiai fináléban, amikor Börzsey János, az MLSZ főtitkára beszámolt a magyar győzelemről, Fahrudin Juszufi és társai gratuláltak. Azon ugyan keseregtek, hogy Milutin Soskics és Dragoszlav Sekularac nem játszhat, de azt mondták, szeretnének olyan eredményt elérni, mint a legutóbbi két jugoszláv–magyaron. Azokon ugyanis nyertek. Kiderült, az ellenfél is avat újoncokat, a Vojvodina kapusa, Ilija Pantelics és a Crvena zvezda jobbfedezete, Szlobodan Skrbics személyében. Pantelics azt nyilatkozta, szeretne kapott gól nélkül bemutatkozni – nem sikerült, kettőt is beszedett, a félidőben le is cserélték…

Mielőtt rátérnénk a mérkőzésre, érdemes az angol lapok olimpiai értékeléséből idézni. A The Times szerint: „Bene, szédítő gyorsaságával és ellenállhatatlanságával a legnagyobb lendületre ösztönözte társait. Ezzel a sikerrel Magyarország ismét elfoglalta vezető helyét nemzetközi viszonylatban és visszaszerezte azt a koronát, amelyet Helsinki óta nem viselhetett.” A Daily Sketch szakírója így hozsannázott: „Bene Ferenc – jól jegyezzed meg magadnak ezt a nevet. Puskás Ferenc óta nem láttam ilyen játékost. Sokkal jobb a legjobb angol labdarúgóiknál is.” A Daily Mail sem fukarkodott a mieink dicséretével: „Úgy látszik, hogy régi ellenfeleink, a magyarok, véget vethetnek 1966-ban a brazilok fölényének a világbajnokságon. Egyetlen, olyan játékos sincs Angliában, aki Benéhez fogható lenne.”

Mintha a jövőbe látott volna…

Albert Flórián egy szép fejessel és egy pazar lövéssel gyakorlatilag az első félidőben eldöntötte a Jugoszlávia elleni itthoni meccset. A Népsport szerint: „Szervezettebb, tervszerűbb volt a csapatjátékunk.” Az ellenfélé „kapkodó, ideges volt”.

Együttesünk két legjobbja Mészöly Kálmán és Albert volt. Mészöly a kapott gól előtt hibázott, de „fejjel és lábbal egyformán biztosan akasztotta meg a jugoszláv támadásokat, sőt volt néhány bravúros közbeavatkozása is”. Albert „bátran szembeszállt a kemény jugoszláv hátvédekkel, két góljával a győzelem fő részese, különösen a második előtt ismerte fel nagyszerűen a helyzetet”. A két újonc közül Mathesz „igyekezett pontosan betartani a taktikai utasításokat”, Nagy Antal „kevés labdát kapott, így is akadt néhány jó elfutása”. Baróti nem véletlenül jegyezte meg, utalva az olimpiai szereplésre is: „Kialakulhat egy olyan válogatott, amely sok-sok szép győzelmet arathat majd.”

Megmosolyogtató, de a Daily Mail közelebb járt a valósághoz.