Népsport: „Petschauer mindenkinél jobb volt!”

Tavaly január 30-án halálának nyolcvanadik évfordulója alkalmából írtunk Petschauer Attila tündöklő pályafutásáról, kissé zilált lelkivilágáról és ma sem megnyugtatóan dokumentált haláláról (Népsport, 2023. január 30.). Ennek az írásnak az apropója születésének 120. évfordulója, így értelemszerűen támaszkodunk a majd két évvel ezelőtti cikkre is.

Amszterdam és Los Angeles kétszeres kardcsapatbajnokát tündöklő tehetséggel áldotta meg a sors, minden idők legeredményesebb magyar olimpikonja, a nála mindössze hat évvel fiatalabb csapattárs, Gerevich Aladár ezt mondta róla: „Petschauer mindenkinél jobb volt!”Az 1928-as amszterdami olimpián csapatban vívott húsz asszójából mindegyiket megnyerte, a hátán vitte fel Magyarországot a dobogó tetejére, félelmetes formát mutatott a páston – egyéniben mégsem sikerült győznie. Az arany Tersztyánszky Ödöné lett (aki Petschauernél is korábban hunyt el: 1929-ben motorkerékpár-balesetben…), hősünk viszont nem volt boldog a maga ezüstjével. Négy évvel később aztán hiába ismételt a magyar csapattal, ha egyéniben csak ötödik lett. A bajnok persze ekkor is magyar, Piller György (később Jekelfalussy-Piller), sőt a bronzérmes is, Kabos Endre, Petschauer pedig már a Los Angeles-i hazaúton közölte, hogy ennyi volt, 27 évesen leteszi a kardot.

A Monarchiában született a kereskedő Petschauer Fülöp és Weisz Júlia Ilona gyermekeként. Jogot tanult, majd fővárosi banktisztviselő lett, és mindeközben a polgári Nemzeti Vívó Club színeiben egyre feljebb került a ranglétrán. A nagy Italo Santelli, a magyar vívás olasz atyja így fogalmazott, amikor először látta: „Kerem fiu, volt a iskolas bajnoksag… látta egy gyerek, finomen…” Minden idők egyik legnagyobb magyar vívóprofesszora, a későbbi szövetségi kapitány Bay Béla pedig így állította össze az álomcsapatot: Kabos, Gerevich, Piller, Petschauer. „A legnagyobb tusőr: Kabos. A legszebben vívó: Gerevich. A legnagyobb taktikus: Piller. A leggyorsabb: Petschauer.”

Az úri és a polgári Magyarország század eleji rivalizálásában Petschauer majdnem lecsúszott Amszterdamról, de későbbi legyőzője, Tersztyánszky Ödön azt mondta, akkor ő sem megy, így végül mindketten ott lehettek az 1928-as játékokon. A veretlenül végigvívott csapatverseny olaszok elleni fináléjában 8:4 után hárman is vereséget szenvedtek, a találatarányunk is csak eggyel volt jobb, így Petschauer utolsó, Renato Anselmi elleni asszó döntött az aranyról. Az elviselhetetlen izgalmak miatt a vezetők közül többen kimentek a teremből, Attila azonban halál nyugodtan vitte be a találatokat, 5:3-ra győzött, és ezzel megnyerte az olimpiát Magyarországnak. Így látta a korabeli Nemzeti Sport is, amely a döntőről ezt írta: „Petschauer legázol mindenkit, megnyeri a csapatversenyt.”

Egyéniben viszont nem jött össze neki a nagy siker. Persze egy olimpiai ezüst miatt nem kell szégyenkeznie, és ötször állt Európa-bajnoki dobogón is – de egyszer sem a tetején. Bay Béla szerint szólóban azért maradtak el a csapatversenyek során már-már könnyed, természetes sikerek, mert „borzasztóan nagy volt az önérzékenysége”, és amikor egyedül volt a páston, a szorongása legyőzte őt.

Az 1932-es olimpiáról hazatérve Az Est Lapok munkatársa lett, sportot és színikritikákat írt, a korabeli fővárosi társadalmi elit népszerű alakjaként mások mellett Jávor Pálhoz, Karinthy Frigyeshez, sőt ifj. Horthy Miklóshoz is baráti szálak fűzték. Mi több, a berlini olimpián, ahonnan az Est Lapokat tudósította, a következő, a Pesti Naplóban publikált történet is megesett vele: „Göring elsétál a vívótermek mellett… Kardcsattogást hallunk. A szomszéd teremben Petschauer kipróbálja a vívóplanchot, csinál néhány szép kitörést. A munkások álmélkodva nézik. Göring elindul, Petschauer már kint van az udvaron. Von Tschammer und Osten észreveszi: – Petschauer! Bemutatja Göringnek, aki aztán elbeszélget Az Est-lapok munkatársával…” Sőt, Dernői Kocsis László Politikusok és Kalandorok című könyvének tanúsága szerint Petschauer egy kezébe nyomott sétabottal „vidám asszózásba fogott bele” a sétapálcás Hermann Göhringgel, a Reichstag elnökével, a Luftwaffe főparancsnokával…

E kedves kis sztorit a kortárs és jó barát Hajdú János doktor, a Színművészeti Főiskola későbbi vívótanára enyhén szólva is szkeptikusan kezelte, ugyanakkor Petschauer további sorsával kapcsolatban számos érdekességet mesélt Kő Andrásnak, aki 1979 februárjának és márciusának fordulóján háromrészes sorozatban emlékezett meg a tragikus véget érő bajnokról. „1943 őszén találkoztam vitéz Littay András nyugalmazott vezérezredessel, aki korábban vezérkari főnökhelyettes és honvédelmi miniszterhelyettes volt. (Azt beszélték, hogy németellenes magatartása miatt nyugdíjazták.) Ő mondta nekem: »Tudja, én Petschauert meg akartam menteni, de, sajnos, az országhatáron kívüli terület már a magyar honvédség hatáskörén kívül esett… Többen közbenjártak Attiláért, köztük dr. Tóth Péter sokszoros magyar kardbajnok is, aki Budapest székesfőváros tiszti ügyésze volt, egyik legjobb barátom. Fent volt a kabinetirodán, de Horthyval nem tudott beszélni… Hogy a kormányzó tett-e valamit? Ki tudja? Mindenki érezte, hogy hiába már minden…«”

Merthogy 1942-ben – miközben olimpiai bajnokként, a legnagyobb hazai kitüntetés, a még Ferenc József által alapított Signum Laudis polgári tagozatának birtokosaként felmentést kellett volna kapnia – Petschauer Attila munkaszolgálatos behívóval, a 101/4. tábori munkásszázad tagjaként a Don-kanyarba került. Murai Lipót m. kir. alezredes a nagykátai 1. sz. honvéd bevonulási központ parancsnoka, akit a felszabadulás után, mint háborús bűnöst kivégeztek, jelentkezése után Petschauert azonnal Ukrajnába küldte.

Még halálának hatvanadik évfordulóján, január 20-án emlékeztek rá, aztán, vélhetően egyszerű elírás következményeként, bekerült a köztudatba a január 30. is. (Nem mellesleg emiatt is jelent meg a tavaly januári Népsport-emlékezés ezen a napon.) Ez persze eltörpül amellett, hogy Petschauer végóráiról hány változat kering. Tényként kezelhetjük, hogy a mai Oroszországban, az akkori Szovjetunióban fekvő Davidovkában hunyt el, így eleve kizárható, hogy magyar keretlegények végeztek vele brutális kegyetlenséggel, hiszen Davidovka a Don túlpartján, majdnem a Volgánál fekszik, ott akkoriban még német katona sem járt, nemhogy magyar, ellenben a szovjetek hadifogolytábora éppen ott volt.

Amszterdam és Los Angeles aranyérmese szovjet hadifogságban, kiütéses tífusz következtében hunyt el. „Petschauer Attila a 101/4. tábori munkásszázad által kiállított veszteségi jelentés szerint 1943. január 14-én esett szovjet hadifogságba Novij Gran Hresztikinél, az aznap a scsucsjei hídfőből is meginduló szovjet offenzíva következményeként” – áll a Petschauer halálával kapcsolatban a mind közül a legrészletesebb nálunk publikált munkában, Stenge Csaba hadtörténész írásában.

A politika már a világháború után fasiszta gyilkosságként tálalta Petschauer halálát, eleinte verésről volt szó, zsidógyűlölő keretlegényekről és tisztekről (ez eddig valószínűleg igaz is), aztán addig alakulgatott a történet, amíg elnyerte végső, mai formáját. A napfény íze című 1999-es filmjében Szabó István is ezt mutatta be, hiszen Sors Ádám Hámori Ottó filmnovellája alapján megálmodott figuráját a kardzseni tragédiája ihlette.

„Tökéletes technikája és mesés pengevezetése mellett fő jellegzetessége a gyorsaság volt. (…) Lerohanással végrehajtott támadásai villámgyorsak és szinte védhetetlenek voltak. (…) Jó képességű ellenfelei ellen is képes volt arra, hogy egymás után ötször alkalmazott fless-fejvágással pillanatok alatt 5:0-ra győzzön. (…) Remekül kiiskolázott, klasszikus mozgású és igen gyors vívó volt”– így jellemezte őt a Magyar Vívószövetség, ennél kifinomultabban nem is lehetne megfogalmazni, mitől volt több a páston Petschauer Attila a kortársainál.

NÉVJEGY

PETSCHAUER ATTILA

Született: 1904. december 14., Budapest

Elhunyt: 1943. január 20., Davidovka

Sportága: vívás (kard)

Eredményei: 2x olimpiai bajnok (1928, 1932 – csapat), olimpiai 2. (1928 – egyéni); 2x Európa-bajnok (1930, 1931 – csapat), 2x Eb-2. (1926, 1930 – egyéni), 3x Eb-3. (1925, 1929, 1931 – egyéni)