Igazi profiként élt – mártírként halt meg

A Tóth rokonságban rajta kívül volt még egy István, tehát a Pista becenevet gyakran összekeverték. Tóth István keresztanyja, az egyébként jól táplált fiút elnevezte Potykának, aztán az idők folyamán a „k” betű kikopott. A Keleti pályaudvartól kőhajításnyira lévő „nyolcházban” nőtt fel, két évet lehúzott a BTC-ben, majd egyik alapítójaként hatot a Nemzeti SC-ben, ám neve a Ferencvárossal forrt össze. Noha el-elkalandozott a zöld-fehérektől, játékosként és szakvezetőként is maradandót alkotott az Üllői úton. Futballistaként csak a Fradiban kis megszakítással 14 évet töltött el (1912–1926), még Schlosser Imrével is játszott, első mérkőzésén a korszak meghatározó labdarúgói közül Pataki Mihállyal, Blum Zoltánnal volt együtt a pályán, ahogyan 1926-os utolsó bajnokiján is. Annak ellenére, hogy nem volt kimondottan futballra termett alakja – 164, cm, 78 kg –, meglepően gyors volt, a korabeli krónikák megemlítették, hogy leleményesen, ötletesen cselezett. Már edző volt, amikor egy anekdota szerint idegesen szaladgált fel s le az oldalvonal mentén, mire egy sovány néző megjegyezte, nem szeretne a tréner helyében lenni, mert a bőre bő lenne rá…

Erős combizmainak köszönhetően ágyúszerűen lőtt, névjegyévé vált, hogy edzésen szögletből mindkét oldalról a kapuba csavarta a labdát. Az abszolút kétlábas futballistáról Malaky Mihály, az FTC elnöke, az MLSZ egyik alapítója ezt mondta: „A csatársor minden egyes posztjára nyugodt lélekkel be lehetett állítani, és ő csak azért nem lett egy posztján különlegesen nagy, mert a támadólánc mindegyik posztján játszott.” Már edzőként ő pallérozta a balszélső Kohut Vilmost, használja a jobb lábát is, ne csak támaszkodjon rá. Egyébként Tóth Potya leginkább a bal szélen szeretett futballozni. Első élvonalbeli meccsén (1912. szeptember 2., Üllői út, Nemzeti SC ellen 13:1) az FTC-ben balszélsőt játszott volt csapata ellen, akárcsak első zöld-fehér korszaka utolsó élvonalbeli bajnokiján (1917. szeptember 30., Vasastól 2:0-s vereség). „Amikor a frontszolgálat után Brüll Alfréd segítségével leszerelt, az MTK-ban mindent megkapott volna. Bár megélhetési problémákkal küszködött, nem hagyta cserben a csapatot. Akkor Blummal, Patakival, Takács I-gyel ők, az öregek mentették meg a klubot, hogy az a középszerűségbe süllyedjen”, olvasható a Tempó, Fradi! honlapján Tóth Potya fia, dr. Tóth István visszaemlékezése. Az FTC-ben eltöltött második időszaka első élvonalbeli találkozóján (1918. május 19., az MTK-tól 5:0-s vereség) középcsatárt, az utolsón (1926. május 24., Vívó AC-tól 2:1-es vereség) jobbszélsőt játszott. A zöld-fehérekkel két bajnokságot (1913, 1926) és kétszer Magyar Kupát (1913, 1922) nyert. A válogatottban 19 mérkőzésén nyolc gólt szerzett. A nemzeti csapatban nem volt stabil helye, legtöbbször 1914-ben válogatták be, négyszer. 1909. május 29-én mutatkozott be az angolok ellen (4:2-es vereség), aztán 1912-ig elfelejtették, majd kivitték a stockholmi olimpiára (1912), de nem játszott, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1922-ben és 1926-ban egyszer-egyszer lépett pályára. Az 1915. november 7-én az osztrákok ellen 6:2-re megnyert mérkőzésen két góllal járult a sikerhez.

Tóth Potya Istvánban már játékosként megérlelődött, hogy edző lesz. Ehhez tervszerűen képezte magát, foglalkozott a szakirodalommal, nagy súlyt helyezett az elméleti képzésre, az akkoriban újszerű pedagógiai, lélektani képzést is beépítette munkájába, sőt az orvostudományt is alkalmazta. Nem hiába szeretett volna mérnök lenni, egy műszaki ember alaposságával tervezte meg az edzéseit. Felrúgta az akkoriban alkalmazott sémákat. Aktív korában megszokott erényeit, a dinamikus, kötetlen, posztoktól független játékot a taktikai elképzeléseiben is szerepeltette. Fia így emlékezett: „Nem ismerte a kötött posztokat, mindenkinek ott kellett játszania, ahová a játék ritmusa sodorta.” Futballistáiról kartont vezetett, az erőnlét fejlesztését roppant fontosnak tartotta, rövid távon időre futtatta játékosait, az egyéni képzésről sem feledkezett meg, mi több, bevezette a téli alapozást. Az edző a kezdetekről így beszélt. „Ezerkilencszázhuszonöt húsvétján történt. Vasárnap az Üllői úton megvertük az MTK-t, hétfőn a Hungária úton 5:0-ra kikaptunk a WSC-től. Este Szigeti elnök összeveszett Bródy Sanyival, s a Széchenyiben a fiúk előtt azt a kérdést intézte hozzám, felcsapnék-e trénernek. A fiúk általános lelkesedése válaszolt helyettem. A szezon végén jártunk, nem volt tehát egyelőre más gondom, mint megpróbáljam a csapatot kondícióba hozni és bekerülni az akkor országos bajnokság döntőjébe. A legteljesebb odaadással, tudásom legnagyobb kifejtésével törekedtem, hogy az FTC-t az MTK elé hozzam. Az 1925–1926. évi bajnokság megnyerésével ez sikerült. (Magam is 14 mérkőzésen vettem részt.)”

Kezdeményezésére létrehozták a magyar edzők kollégiumát, a trénerek hivatalos grémiumát. Edzői hitvallásáról Nagy Béla a klub alapításának 80. évfordulóján, 1979-ben megjelent Fradisták kiadványában szereplő szövegrészlet árulkodik. „Mint magyar sportembernek egyetlen törekvésem az, hogy a magyar futballsportot olyan nívóra hozzam fel, hogy az a külföld megbecsülését kivívja.” A profizmus hajnalán, az 1926–1927-ben bajnok Ferencvárosban még korábbi játszótársai is pályára léptek. Aztán Schlosser, Blum, Pataki abbahagyta, a későbbi hírességek közül ő adott lehetőséget Turaynak, Toldinak és Takács II-nek, sőt Háda, Lázár és Tánczos is nála mutatkozott be. Arról se feledkezzünk meg, hogy a hazai sikerek mellett az 1928-as KK-győzelem is a nevéhez fűződik.

Tóth Potya István volt az edző 1929-ben a Ferencváros első, majd’ három hónapos tengerentúli portyáján, amelyen a zöld-fehérek Uruguay elleni 3:2-es győzelme igazi szenzációt jelentett. A tréner álmodta meg a híres T-betűs csatársort (Táncos Mihály, Takács II József, Turay József, Toldi Géza, Kohut Vilmos), amely az első dél-amerikai találkozón, Sao Paulo válogatottja ellen állt fel először, az FTC Takács II két góljával 2:1-re nyert. A túra mérlege 6 győzelem és 6 vereség, továbbá két döntetlen, a legnagyobb siker a kétszeres olimpiai bajnok (1924, 1928) Uruguay montevideói legyőzése jelentette. Tóth Potya túralevelében dicsért: „A csapat csodálatos formát játszott ki ezen a mérkőzésen. Legnagyobb sikereire emlékeztető stílusban és ellenállhatatlan taktikával játszott. Mind a tizenegy ember tudása teljességét adta, és egymást múlták felül nagyszerűségben.”

A Ferencvárosnál 1930-ban járt le a szerződése, a Nemzeti Sport szerint: „Tóth-Potya távozik a Ferencváros kispadjáról, lejárt a szerződése, külföldre kíván menni.” Igazság szerint azzal vádolták, túlhajtja játékosait…

Olaszországban edzősködött, a Triestinánál háromszor is dolgozott, egy idényre az Ambrosiana-Inter is alkalmazta. Első két trieszti tartózkodása között az Újpestet vezette – egészen a bajnoki címig (1933). Ezzel ő az egyetlen edző, aki az Üllői úton és a Megyeri úton is bajnoki aranyérmet nyert! Más kérdés, hogy a lila-fehérek fradista múltja miatt eleinte nem szimpatizáltak vele.

Az 1943-as év tavasza ismét a Fradinál találta. Irányítása alatti utolsó NB I-es meccsét 1943. május 23-án az Üllői úton Csikóssal, Rudassal, a két Sárosival és Gyetvaival 3:1-re megnyerte az FTC a Weiss Manfréd FC (Csepel) ellen.

A II. világháború alatt tartalékosként szolgált, a megszállás alatt részt vett egy ellenállási csoport szervezésében a szintén válogatott Kertész Gézával. Elfogták őket, a budai vár pincéjében már nem érték meg az ostrom végét, 1945. február 6-án mindkettőjüket kivégezték.

TÓTH POTYA ISTVÁN NÉVJEGYE
Született: 1891. július 28., Budapest
Elhunyt: 1945. február 6., Budapest
Válogatottság: 19/8 (1909–1926)
Egyesületei játékosként: BTC (1904–1906), Nemzeti SC (1906–1912), FTC (1912–1926) A Ferencvárosban összesen 390 alkalommal játszott, 145 gólt szerzett. Bajnokin: 197/63; hazai kupameccsen: 9/1; egyéb díjmérkőzésen: 55/34; nemzetközi barátságos és díjmérkőzésen: 129/47
Egyesületei edzőként: Libertas Firenze (olasz, 1924, játékos-edző), FTC (1925–1930, 1943), Triestina (olasz, 1930–1931, 1934–1936, 1938–1939), Ambrosiana-Inter (olasz, 1931–1932), Újpest (1932–1934), Elektromos (1937–1938)
Eredményei játékosként: magyar bajnok (1913, 1926), Magyar Kupa-győztes (1913, 1922)
Eredményei edzőként: KK-győztes (1928), magyar bajnok (1927, 1928, 1933), Magyar Kupa-győztes (1927, 1928, 1943)
Elismerése: Az FTC örökös bajnoka (1974)