A hőskorszaki hatok – első magyar fecskék az idegenlégióban

A mexikói világbajnokságot követően a görögök elleni Eb-selejtezőn Komora Imre együttesében négy légiós is kapott szerepet, Nagy Antal Nancyból, Burcsa Győző Auxerre-ből, Esterházy Márton az AEK-től, Csapó Károly Grenoble-ból tért vissza, az utóbbi a győri Csonka Gyula cseréjeként. A magyar együttes nem tudta kiheverni a vb-kudarcot, 2–1-re kikapott.

A meccset követően a honi labdarúgás történetét jól ismerő Antal Zoltán a Népsportban foglalkozott a külföldre igazolt magyarokkal. Rávilágított, a közhiedelemmel ellentétben nem Bálint László igazolt először külföldre (1979-ben a belga FC Bruges-be), a „hatokat” említette: Guttmann Bélát, Hirzer Ferencet, Obitz Gábort, Winkler I Józsefet, Schlosser Imrét és Kohut Vilmost).

Közülük Guttmann Béla (1899–1981, 4/1 válogatottság/gól) a leghíresebb, igaz, nem a pályán eltöltött múltja miatt. A portugál Benficával kétszer is BEK-győztes lett (1961, 1962), ő fedezte fel a későbbi aranylabdás (1965) Eusébiót. Itthon az Újpesttel bajnok (1939, 1947), KK-győztes (1939). Négy alkalommal szerepelt a legjobbak között, MTK-futballistaként mutatkozott be Németország ellen (3:0), egy gólt szerzett. A Hakoah Wien (1922–1926) középfedezeteként háromszor légiósként játszott, 1924-ben részese volt a párizsi olimpián elszenvedett egyiptomi csapásnak (0:3). Antal Zoltán – aki egyébként Hoffer Józseffel az Alberttől Zsákig című hiánypótló könyv szerzője – így jellemezte: „A technikailag-taktikailag igen képzett, jól irányító és munkabíró fedezet (középpályás) az MTK-ból került a bécsi csapathoz.” A civilben tánctanár mérlege légiósként a válogatottban egy győzelem, két vereség. A nevéhez fűződik a Guttmann-átok: a második BEK-siker után extra prémiumot követelt a klubelnöktől, aki azt felelte, hogy ez nem szerepel a szerződésben. a szakember dühbe jött, s mielőtt rácsapta volna az ajtót a szerinte zsugori főnökre, megátkozta a klubot azzal, 100 évig nem nyer európai kupát. A világpolgár élete végén Bécsben élt, ott is temették el.

Hirzer Ferenc (1902–1957, 33/14 válogatottság/gól) 1924. május 18-án ugyanazon a mérkőzésen szerepelt először légiósként, mint Guttmann. Svájc ellen Zürichben Eisenhoffer Károly cseréjeként állt be a Makkabi Brünn (1923–1924) csatára a 42. percben, a mieink 4:2-re győztek. Orth Györggyel kiválóan megértette magát. Képességeire jellemző, hogy a fiatal Puskás Ferenc játékát hasonlították az övéhez. Az idehaza Kicsi, Olaszországban Gazella becenévre hallgató balösszekötő legnagyobb sikerét a Juventusszal érte el, bajnok lett (1926). Érdekesség, hogy külföldön játszóként háromszor hívták meg a válogatottba, az olasz idők alatt nem szerepelt, a Hungária csatáraként magyar profiként már igen. Elterjedt róla, hogy a bemelegítés után előhúzott egy fésűt és megigazította a frizuráját… A Juve korábbi tulajdonosa, Gianni Agnelli még gyerekként látta, ezt mondta róla: „Akkor kerültem először közelebbi kapcsolatba a focival, és sosem felejtem el, amit láttam. Annyira gyors volt, mint egy kilőtt nyílvessző.” Legjobb játékát még Törekvés-színekben a nemzeti együttesben Svájc 6:1-es legyőzése során nyújtotta, két gólt szerzett (1923. március 11., Lausanne), a Nemzeti Sport szerint: „Hirzer szintén legjobb formáját játszotta ki. Orthtal együtt ő volt a magyar, csapat páratlanul eredményes negyedórájának vezérharcosa.” Jó humora volt, egy válogatott összetartás előtt közölte, hívták az Arsenalhoz, a többieknek leesett az álla. Hirzer így reagált: „Azt írták, hogy kevés a nézőjük, menjek ki én is a meccseikre…” A torinói szerepvállalás után hazajött (Ferencváros, III. ker TVE), de edzőként visszatért Itáliába, Trentóban érte a halál.

Obitz Gábor (1899–1953, 15/0 válogatottság/gól) a Fradiból lett válogatott, a profizmus bevezetése után hazatérve szintén fradista lett. Alacsony termete ellenére jobbfedezetet játszott, a Makkabi Brünnben (1922–1925) Hirzer klubtársa. Brünniként kétszer lépett pályára a legjobbak között, az 1924-es párizsi olimpián a lengyelek (5:0) és az egyiptomiak ellen (0:3). Állítólag azért kapta az Apa becenevet, mert úgy játszott, mint apa a gyermekeivel. Antal szerint: „Termetét meghazudtolóan harcos, fáradhatatlan és gyors volt; kiváló technikai és taktikai érzéke révén irányító szerepkört töltött be.” A játékos itthon hunyt el 1953-ban.

Winkler I József (1898–1981, 4/1 válogatottság/gól), azaz Csibi két-két alkalommal lépett pályára MTK-, illetve Young Boys-futballistaként (1921–1933), gólját „svájciként” szerezte 1925-ben Lengyelország (2:0) ellen Krakkóban, a svédek elleni 2:6-ra ő sem lehet büszke. Fűződik hozzá egy történet: az MTK Zürichben játszott rossz talajú pályán, s a találkozó előtt Csibi fogadott egy ismerősével, hogy csapata legalább hat gólt lő. A kék-fehérek 5:0-ra vezettek, de a pocsék játéktéren csak nem akart összejönni a hatodik. A bíró felvetette, ha a játékosok beleegyeznek, a körülmények miatt lefújja a meccset. Csak Winkler mondott nemet, majd miután némi sárdagasztást követően gólt szerzett, odaszólt a játékvezetőnek: „Most már lefújhatja, bíró úr!” A csatár Svájcban telepedett le, St. Gallenben hunyt el 1981-ben.

A légiósok közül a pályán szerzett sikerek alapján Schlosser Imre (1889–1959, 68/59 válogatottság/gól) a legismertebb. Válogatott karrierjét fradistaként kezdte, s ugyancsak zöld-fehér labdarúgóként fejezte be. A Wiener SC (1925–1926) profijaként tért vissza a legjobbak közé, igaz, csupán egy alkalommal, 1926. június 6-án az Üllői úton Csehszlovákia 2:1-es legyőzése alkalmával. Az NS így írt: „Megjelenése a címeres dresszben régi szép időket juttatott emlékezetünkből. Határtalan ambícióval dolgozott Slózi, görbe lábai fürgén mozogtak ide-oda s ezektől a lábaktól mindig jó irányban indult el a labda. A magyarok istene kegyes volt Slózihoz s hosszú idő utáni első szereplését győzelem fogja jelezni a magyar sport annalesében, de Slózi még egy gólt is megérdemelt volna. Remek kapura lövése Braun centeréből, kapásból, az utóbbi évek legszebb gólja lett volna, ha… ha nem hiányzott volna az az egy-két centiméter. De így is örömmel ölelte keblére a közönség, visszatért derék fiát, aki 38 évével is a legjobb magyar balösszekötő. Hátha még a gyorsasága is a régi volna! A heves iram kissé elővette öreg csontjait, s a második félidőben már nem volt olyan kifogástalan, ezt azonban maga is belátta s ekkor dicséretes taktikával negyedik halfnak húzódott vissza, ami a védelmünk biztosságát szemmel láthatólag megnövelte.” Egyéves bécsi kitérőt követően Magyarországon élt 1959-ben bekövetkezett haláláig.

Kohut Vilmos (1906–1986, 25/13 válogatottság/gól) az egyetlen a felsoroltak közül, aki a világbajnokságok 1930 óta íródó történetében játszott légiósként a tornán (1938, vb-2.). A balszélső a Ferencvárosból lett válogatott, majd az Olympique Marseille-be igazolt (1933–1939), Willy Kohut néven futballozott, ő volt „A magyar ágyú (Le Canon Hongrois)”. Huszonhét évesen került Franciaországba, bajnok (1937), Francia Kupa-győztes (1935, 1938). Specialitása volt, a nehéz szögből (Kohut-szög) lőtt gól. Marseille-ből nem hívták meg a legjobbak közé, Dietz Károly szövetségi kapitány talán a franciaországi szereplésnek és az ottani vb-nek köszönhetően viszont számított rá, a Holland-India elleni (6:0) nyolcaddöntőben ő szerezte csapatunk első gólját, a Svájc ellen 2:0-ra megnyert negyeddöntőben is pályán volt. Az NS szerint: „Kiábrándítóan játszott. Nem láttunk tőle semmit abból, amit látni szeretünk volna, ő nem mentegetőzhet az ismeretlen pályával sem, hiszen már nem egyszer játszott rajta. Igaz, eleinte kevés labdát kapott, de a második félidőben Zsengellér párszor úgy tette ki, hogy – nem is értjük – miért nem sikerültek az akciói. Mintha valami technikai hiányosság bénítaná meg. Bár lehet, hogy csak az elfogódottságán nem tudott úrrá lenni.” Talán nem csoda, hogy az elődöntőben és a fináléban nem kapott lehetőséget. Hazatérése után edzősködött, Budapesten halt meg 1986-ban.