Elmentek ti mind

Rohadt egy dolog a szakítás, akármilyen formában is történik. Kerülgetheted, mint a járdán gőzölgő szarkupacokat, de egy idő után úgyis bele kell lépned. Aztán ugyanúgy levakarhatatlan lesz a talpadról, mint amikor szándékosan beletrappolsz, hogy gyorsan túl ess azon, amin túl kell. Hiába akarod megelőzni a sorsodat, ugyanolyan büdös és szaros marad a talpad. Tűröd, amíg le nem szárad. Dupla adagokban kapjuk most a szakítás minden formáját, sorozatban jönnek az érzelmi mélyütések, és csak előre mondom, hogy számítsatok rá: korán sincs még vége. Nem az én stílusom, de kimondom, nem kertelek: kurva szar most Inter szurkolónak lenni.Rohadt egy dolog a szakítás, akármilyen formában is történik. Kerülgetheted, mint a járdán gőzölgő szarkupacokat, de egy idő után úgyis bele kell lépned. Aztán ugyanúgy levakarhatatlan lesz a talpadról, mint amikor szándékosan beletrappolsz, hogy gyorsan túl ess azon, amin túl kell. Hiába akarod megelőzni a sorsodat, ugyanolyan büdös és szaros marad a talpad. Tűröd, amíg le nem szárad. Dupla adagokban kapjuk most a szakítás minden formáját, sorozatban jönnek az érzelmi mélyütések, és csak előre mondom, hogy számítsatok rá: korán sincs még vége. Nem az én stílusom, de kimondom, nem kertelek: kurva szar most Inter szurkolónak lenni.

Valami nem jó,

De nem ezt mondtad,

Mikor még mindkét kezemet fogtad.

Van, amikor tudod, hogy a rossz dolog be fog következni, de nem akarod elhinni, nem akarsz beletörődni. Hitegeted magadat, hogy nem biztos, meg lesz jobb is. Egészen addig, amíg meg nem történik, és kénytelen vagy szembesülni vele. Akkor ugyanúgy csap pofán, mintha váratlan volna, sőt még kegyetlenebb érzés is, mert belül tudod, hogy erre fel kellett volna készülnöd. Vagy azt mondod, hogy erre te fel voltál készülve, valójában nem is taglózott annyira le. A faszt nem. Van amire nem igazán lehet felkészülni, át kell élni, minden egyes gyötrő, szenvedéssel teli szakaszával együtt. Hozzád tartozik, az érzelmeidhez, azért vagy ember. Szar érzés, de nyugodj meg, lehet még szarabb is.

Két dolog van, ami sok férfiúból hasonlót válthat ki: a nő és a futball. Utóbbit, az előbbi, csodálatos teremtések nagy része, sosem fogja megérteni, pedig ugyanúgy az érzelmekről szól. Elsősorban az érzelmekről és csak másodsorban a statisztikáról vagy fogadásokról. Nem Lúcio Juventusba igazolása fogja a futballérzelmi gócpontom legkomolyabb viharát okozni, csak egy szelete marad annak a közelmúltban és -jövőben ránk zúduló trágyának, ami miatt egyfolytában megcsalva érzem magam.

Mert én szerettem, ezt a colos fanatikust, ő egy karakter volt. Sok mindent lehetett mondani a csapatunkra, de, hogy semmilyen, szürke és érdektelen, azt nem. Az Intert mindig karakterek, egyéniségek alkották, attól függetlenül, hogy volt épp edző, aki csapatot csinált belőlük vagy nem. Lúcio ilyen volt, és nem csak a játékára gondolok. Persze abban is, az egyedi védő jelző nem igazán fejezi ki a stílusát és játékfelfogását. Ez az ember mindig szívvel-lélekkel játszott, pedig nem volt igazi Interista, soha nem is áltattam magam ezzel, egyszerűen csak büszke voltam rá. Mert minden futballszeretőnek mondott valamit a neve, annak köszönhetően is, amit Leverkusenben, Münchenben vagy akár a brazil válogatottban csinált, egy jelenség, önmagában, már csak kinézetre is. Mindig mindent kitett a pályára, efelől nincs kétségem. Akkor is, amikor épp az utolsó szöget verte be a koporsónkba a Parma ellen. Öröm volt róla írni, és ezt az örömet most elvettétek tőlünk, azzal, hogy hagytátok elmenni, szóval...

Elmentek ti a picsába.

Másfelől meg a Jezsuita Terminátor maga akarta a távozást, ami miatt nem vagyok mérges. Teljesen egyértelmű, hogy nincs minden rendben a csapat háza táján (enyhe kifejezés), arról is volt hír, hogy Strama nem feltétlenül vele képzeli a jövőt. Szíve joga távozni, nem csak pénzügyi, hanem szakmai okokból is, sohasem képzeltem, hogy ő ős-Interista, csókolgathatta volna akár Moratti seggét is. Viszont azt gondoltam, hogy ősfutballista, egy régebbi prototípus, aki bizonyos dolgokat nem lép meg.

Önző dolog. Irigység és féltékenység. Átverve érzed magad, pedig tudtad, hogy ez fog történni, tudtad, hogy elkerülhetetlen, tudhattad, hogy nincs, ami meggátolja. Tudtad, hogy a ti közös történeteteknek már vége, nincs ami egyben tartsa, és nem biztos, hogy szükséged van még rá, és hogyha a hosszútávot nézed még lehet, hogy jobb is így. Neked és neki is. De, amikor átéled mégiscsak annyi jön ki belőled, hogy...

Elmész te a picsába.

Csak, hogy egyik pofonból forduljunk a másikba, gyors egymásutánban válunk meg korábbi hőseinktől. Hogy ne csak csalódott, szomorú és dühös légy, hanem összezavart is. Ez egy igazán szenvedős elválás (lesz), valójában egyik fél sem akarta, de a dolgok úgy alakultak... Senki sem hitt benne, hogy valójában megtörténhet, csak a közeg, meg a külső tényezők közbeszóltak, és oda fogunk kilyukadni, hogy mindenki rosszul érzi magát. Pedig volt múltunk, jelenünk és lett volna jövőnk is. Lett volna, de csak az értelmetlen búcsú maradt.

Júlio César esete ilyen, mert ő tényleg egy szimbólum lett, a biztos, megingathatatlan pont. Bármilyen hír is érkezett, álmaimban nem gondoltam volna, hogy nem vele kezdődik jövőre az összeállítás. Márpedig ez már bizonyos, pofátlan módon, úgy túrják ki, hogy a képébe nyomják, rád nincs szükség. Azt mondta, hogy nem ezt érdemli? Az nem kifejezés. Ezzel a lépéssel jóvá tehetetlenül leírta magát nálam a vezetőség. Sarkos és kemény kijelentés, de az érzelmi oldalra mindenképpen igaz. Ha ez volt a terv, akkor sem így kellene, kellett volna intézni. Ennél mindenki többet érdemelt, még Handanovic is. Ezzel leminősítették Césart, a szurkolókat, a közös múltat, a jövőt, és a szlovént is, mert azt mondják, azért jön, mert kevesebbet kell neki fizetni. De legfőképpen önmagukat. Véglegesen. Annyiszor volt lehetőségük, hogy máshogy intézzék a csapat dolgait, és mégsem. Sikerült bebizonyítani, hogy nem csak hülyék, de érzéketlenek is. Ezért, sajnos a nyár hátralévő részére is azt üzenem nekik, hogy...

Elmentek ti mind a picsába.