Végre egy argentin!

A gaucho öltözői maffia újabb karakteres emberrel bővült, miután Hugo Armando Campagnaro négy esztendőt követően otthagyta a déli kikötővárost, hogy a Camorra után a Javier Zanetti-irányította milánói nehézfiúkat szolgálja. Mivel megmagyarázhatatlanul vonzódom a szigorú tekintetű, tuflák, prosztó dél-amerikai középhátvédekhez, azonnal megtriplázott dupla stipistopival foglaltam le a fogvédős bekket bemutató posztot. A gaucho öltözői maffia újabb karakteres emberrel bővült, miután Hugo Armando Campagnaro négy esztendőt követően otthagyta a déli kikötővárost, hogy a Camorra után a Javier Zanetti-irányította milánói nehézfiúkat szolgálja. Mivel megmagyarázhatatlanul vonzódom a szigorú tekintetű, tuflák, prosztó dél-amerikai középhátvédekhez, azonnal megtriplázott dupla stipistopival foglaltam le a fogvédős bekket bemutató posztot.

Campagnaro alig néhány hónappal idősebb nálam, de ő nem egy szabolcsi kis faluban, hanem Córdobában érkezett meg a Földre. Első csapata a Deportivo Morón volt, amelyet négy szezonon át szolgált. Az európai megfigyelőhálózat sasszemű kémjei 2002-ben szúrták ki az átlagos testfelépítésű, kockázatot nem vállaló, magabiztos és határozott hátvédet. A Piacenza szurkolói részesülhettek abban a privilégiumban, hogy szeretett klubjuk piros mezében debütálhatott az öreg kontinensen ez a derék jószág - első idényében 22 évesen 12 meccsen lépett pályára (egy gólt szerzett) a Serie A-ban. Egyedül nem tudta bent tartani az örök liftező csapatot, de lojalitását bizonyítva négy évig kitartott a kiscsapat mellett a pokollal felérő másodosztály bűzös bugyraiban. Vagy, ha nagyon gonosz akarok lenni, négy évig senki se látta benne a nagy jót.

Nem csak a focipályán szeret zúzni

2007-ben aztán a Sampdoria mentőövet dobott a nyakába, nehogy a Serie B unalmába fulladjon és mindössze 400 ezer euróért a Marassiba költöztette a csendes, halk szavú fiatalembert. Itt együtt dolgozott egy bizonyos Walter Mazzarrival - ekkor bizony aligha gondolta, hogy a következő években más edzőtől nem hallja majd, hány fekvőtámaszt kell csinálnia büntetésből. Mazzarri két szezonnal később ugyanis vitte magával Nápolyba (3.2 millió eurót kóstált már), így elmondhatták, hogy kéz a kézben ugrottak szintet.

A kékeknél a következő négy idényre elfoglalta magának a nagyrészt három főből álló Napoli-védelem jobb oldalát, amit elég jól művelt, hiszen teljesítményére felfigyeltek hazája futballelöljárói és 2011-ben bemutatkozhatott az argentin válogatottban. Sajnos ez az év mégis fekete betűkkel vonult be Campagnaro képzeletbeli naplójába, tudniillik szülőföldjén súlyos autóbaleset részese volt: az általa vezetett jármű utasa és a másik kocsiban utazó két személy életét vesztette a karambolban. A Campionatóban időközben fű alatt a liga legjobb védői közé emelkedett, holott igazából semmi különöset nem csinált; amikor el kellett fejelni a labdát, elfejelte, ha a körzetébe kószált az ellenfél csatára, likvidálta, amikor blokkolásra volt szükség, kivetődött és néha még a másik kaput is veszélyeztette.

Mutatós új szerzemény

Az argentin középső védők klasszikus prototípusát tisztelhetjük benne. Gyorsnak nem mondható, ellenben remekül fejel, igazi sunyiként pont annyit csíp, rúg, harap, hogy azt ne vegye észre a játékvezető, de elvegye a kedvét a rá bízott támadónak a további próbálkozásoktól. Persze gyakran előfordul, hogy túllépi a hatáskörét: nápolyi időszaka alatt 29 sárgát kapirgált össze egy kiállítás mellett.

Az a típusú futballista, akit a grundon nem az elsők között választasz magadnak, de örülsz, hogy nem ellene kell játszanod. Rabonázni, trivelázni nem fog, viszont nagy marhaságot csinálni sem: jó napjain észre sem veszed, hogy a pályán tartózkodik - ilyenkor ugyanezt mondhatjuk el a rá bízott támadóról is. Stabil, megbízható, sokat dolgozó, valódi példakép a hátvédpalántáknak, aki gyárilag régi vágású, vérszívó emberfogóként gördült le a szalagról. Sokoldalúságát bizonyítva elporoszkál a négyes védővonal jobb szélén is, de Maicon-szerű cselekre és felfutásokra nem számíthatunk tőle.

Sok-sok éves Serie A-rutinjából Ranocchia (ha marad egyáltalán...) és Juan Jesus profitálhat leginkább, mert nála jobban senki nem ismeri Mazzarrit és a rendszerét, ezért nagy valószínűséggel átveszi a fájdalmasan lelassult Samuel helyét a háromfős hátsó várfal tengelyében. Il Murónál biztosan gyorsabb és mivel régi Mazzarri-tanítvány, ezért merem azt állítani, hogy megelőzheti kedvenc Falunkat a rangsorban.

Nápolyban De Laurentiisék azért nem hosszabbítottak vele, mert 32 évesnél idősebb játékosnak nem adnak egynél több éves szerződést. Az Inter adott, és szezononként 1.5 millió eurót utal majd a számlájára - ennyi időre ennyi pénzért kiváló igazolás, ráadásul a közelgő világbajnokság utolsó nagy esélyként extramotivációt jelent számára. Látva a válogatottban szereplő középhátvédek nem túl veretes névsorát, egy korrekt teljesítményt lehozva simán helye lesz a keretben. Ezt pedig hozni fogja.