Aludj csak, én álmodom

Kettő már a zsebben, a bajnoki cím és a kupagyőzelem már a miénk. Nem, nem a Juventus blogját olvassátok, és én sem bolondultam meg. Egyszerűen ma van pontosan öt éve amikor ezt a mondatot kimondhattuk, és Inter szurkolóként készülhettünk életünk legnagyobb kalandjára Madridban. De ne szaladjunk ennyire előre! Pontosabban, menjünk kicsit még messzebbre vissza az időben!Kettő már a zsebben, a bajnoki cím és a kupagyőzelem már a miénk. Nem, nem a Juventus blogját olvassátok, és én sem bolondultam meg. Egyszerűen ma van pontosan öt éve amikor ezt a mondatot kimondhattuk, és Inter szurkolóként készülhettünk életünk legnagyobb kalandjára Madridban. De ne szaladjunk ennyire előre! Pontosabban, menjünk kicsit még messzebbre vissza az időben!

2008. június 2. Mourinho aláírt az Interhez, és egy nappal később már olaszul válaszol a kérdésekre a sajtótájékoztatón. Talján –e kend, vagy sem? Állítása szerint három hét alatt tanulta meg a nyelvet. Eddig is tudtuk, hogy nem hétköznapi ember ül majd a kispadon, ám a java csak ezután következett. De megint csak azt mondom, lassítsunk a tempón.

Megérkezett tehát a portugál edzőzseni és az első új játékosok, Amantino Mancini, Muntari, aztán az átigazolási időszak utolsó napján Quaresma. A fellegekben jártunk, az amúgy is igen erős keretet sikerült megerősíteni. Gondoltuk mi. Mancini Rómában felejtette a játéktudását, Quaresma pedig csatlakozott a minden idők legnagyobb csalódásai listához. Az első esztendőben nem sikerült a nagy áttörés. A Szuperkupa gyorsan jött, de az Olasz kupában a Sampdoria, a BL-ben a Manchester United állta utunkat, a bajnoki cím viszont a miénk lett, miután a 36. fordulóban a Milan kikapott Udinében. Boldogok voltunk persze, de ezt Mancini is hozta már korábban. Ezzel tisztában volt Mourinho is, és tudta, drasztikus lépésekre lesz szükség a nyári mercato során.

Adriano már 2009. áprilisban elhagyta az Intert, és a szezon végén Crespo, Cruz és Figo ugyancsak felhagytak a kék-fekete mez további viselésével. Komoly veszteségek, de Mourinho Genoa irányába tekintett és Diego Milito - aki egy góllal maradt le a gólkirályi címről -, valamint Thiago Motta számára taglalni kezdte Milánó előnyeit. Eközben kicsit aggodalmaskodhattunk, mert Ibrahimovic gránátvörös-kékben látta már a világot. A tárgyalások végére azonban érkezett Samuel Eto’o és vele egy szemtelenül nagy összeg a svédért cserébe, így enyhültek a fájdalmaink. Amikor pedig ezt az összeget arra fordítottuk, hogy Wesley Sneijder is kék-feketében tündököljön, már ismét szebbnek láttuk a jövőt.

Ám mire az apró holland ideért, a Lazio ellen elvesztettük a szuperkupát és becsúszott egy 1-1-es döntetlen az újonc Bari ellen. Első meccsére éppen csak beesett az új tízes, Mourinho telefonon üzente meg neki mi lesz a feladata. Az ellenfél? Egy másik milánói csapat, semmi komoly, 4-0 ide. Most mondhatnánk, hogy ha egy üzlet beindul. Termeltük a gólokat, gyűjtögettük a pontokat serényen, októberben kétszer is sikerült öt gólt lőni egy mérkőzésen, a bajnokságban nem állt rosszul a csapat. De ott volt az a fránya Bajnokok Ligája, és nem akartak a kellő ütemben gyűlni a pontok. Három döntetlennel kezdtünk és november 4-én Kijevben 1-0-s vesztésre álltunk. Ha ott kikapunk, akkor José bukott edző lesz, még a csoportkört sem éljük túl, mindenki rajtunk fog röhögni. Jómagam azt érzem, amit akkor is, ez a véleményem azóta sem változott. Ott a kijevi estében kezdődött a nagy kaland, egy nyolcvannyolcadik perces Milito (ki más?), és a hosszabbításban a szó legszorosabb értelmében begyötört Sneijder góllal. Azon az estén a barátaimnak is megmondtam, figyeljétek meg, innen megnyerjük, és tettem egy fogadalmat.

Bár ezután még kikaptunk a Barcelonától, de az utolsó csoportkörben a Rubin Kazany elleni győzelemmel másodikként a legjobb tizenhat közé jutottunk. Ahol már megint egy angol ellenfelet sorsoltak nekünk. Mourinho korábbi csapatát a Chelseat. Az utóbbi években mindig elbántak velünk a szigetről érkezett csapatok, de José most lendített egyet a varázspálcájával. A következő körben a Moszkva ellen tudtuk, hogy nem lehet gond. Viszont azzal is tisztában voltunk, hogy utána minden bizonnyal a Barcelona vár ránk, akik az őszi csoportmeccseken bebizonyították ellenünk is, szinte lehetetlen megverni őket. De egy dolgot mindenki kihagyott a számításból. Mégpedig azt, hogy 2010 tavaszán nem volt jobb csapat José Mourinho Interénél szerte a galaxisban. Ez ellen még a földön kukucskáló Sergi Busquets, és a gólszerző Piqué is hiába próbált mindent megtenni. Ugyan az egyenes kieséses szakaszban a makulátlan mérleg odalett, de ez mit sem számított, május 22-i napra percek alatt elfogyott az összes repülőjegy a Milánó-Madrid járatokra.

A döntőben Van Gaal és a Bayern München várt ránk. Egy másik zseni a kispadon, és számos további a pályán. De mint már írtam, nem volt ekkoriban jobb csapat mint az Inter. Talán voltak klubok, akiknek a keretében több sztár, több futballzseni kapott helyet. Viszont Mourinho olyan keretet rakott össze, aminek a tagjai az ideális helyen voltak, a legtökéletesebb időpontban.

Julio Cesar a legjobb korban volt, a védelemben Lucio és Samuel egy hibátlan páros. Maicon? Bár látnék még így valakit Zanettivel karöltve bejátszani a pálya jobb oldalát. Chivu, akinek többször túljárt az eszén Robben, de foggal-körömmel küzdött. A helyére beállt Stankovic, akinek a vérében van a küzdelem, a lábában az ágyú. Cambiasso úgy szűrte meg a támadásokat, mintha több Cuchu lenne a gyepen. Pandev, aki legtöbbször kiegészítő emberként lökött egyet a szekéren. Muntari a jó munkás szerepében tündökölt. Sneijder, a Kicsi, akinél kevés nagyobb klasszikus 10-es rohangál(t) a világ pályáin. Eto’o, aki bebizonyította, mekkora alázat van benne, ha kellett balhátvédként zakatolt. Végül pedig az a Milito aki ihletett formában játszotta végig az egész szezont. Nem kimondottan világsztárként ekkorát robbantani, ilyen teljesítményt nyújtani még soha senkit nem láttam. Il Principe megnyert nekünk mindent. Az öt évvel ezelőtti nyerőszám a 22-es!

Nekünk Inter szurkolóknak nem adatik meg túl sűrűn az ünneplés lehetősége. Nem nyertünk számtalan Bajnokok Ligáját, nem vagyunk olyan sikeresek, mint egy Real Madrid. Pont ettől viszont sokkal intenzívebb, és mámorosabb számunkra ez az öt évvel korábbi győzelem. Mi lettünk Olaszország első, és mostanáig egyetlen triplázó csapata. Talán ez utóbbi megállapítás már nem tart sokáig, de mindig mi leszünk az elsők, akik ezt elérték. Ez már a miénk!

Melyek azok a pillanatok amik ebből a meseszerű szezonból örökre megmaradnak? Morinho kijevi futása? Eto’o Chelsea elleni gólja? A Barcelona elleni milánói három gól? Milito második találata utáni arca? Ahogy Zanetti zokog a madridi éjszakában? Nem tudom, talán mindegyik. Pár perccel múlt éjfél, 2015. május 22-e van. Akik ezt most olvassátok már biztosan alszotok ekkor, én viszont álmodom.

2010. május 22-én este ez volt a CSAPATUNK:

Inter: 12 Julio Cesar; 13 Maicon, 6 Lucio, 25 Samuel, 26 Chivu (5 Stankovic 68); 4 Zanetti, 19 Cambiasso; 27 Pandev (11 Muntari 79), 10 Sneijder, 9 Eto'o; 22 Milito (23 Materazzi 90 2).
Akik nem léptek pályára: 1 Toldo, 2 Cordoba, 17 Mariga, 45 Balotelli.

És ne feledkezzünk el Thiago Mottáról aki eltiltott volt.