Esélykiegyenlítő játék: kell-e a futballba mesterséges kiegyensúlyozás?

KORLÁTLANUL

A labdarúgás tradicionalista sportág, és az egyik legfőbb hagyomány az, hogy szó sem lehet külső kiegyenlítő eszközökről. Ha egy csapatnak több a pénze, jobb az utánpótlása, esetleg nagyobb a hátszele, hát legyen: semmi sem akadályozza meg domináns klubok létrejöttét. Mert lehet, hogy már a Steaua saját szurkolói is unták, amikor csapatuk 104 bajnokin keresztül volt veretlen, lehet, hogy elvett az izgalomból a Real Madrid ötös BEK-győzelmi szériája, és lehet, hogy a többi skót csapatnak rendkívül dühítő a Rangers és a Celtic örök párviadala – de ezek kiküszöbölésére senki sem tud és akar tenni semmit.

A korlátozások nélküli rendszer minden országban magával hozta a nagycsapatok kialakulását: jó példa a skót Rangers 54, az északír Linfield 50, vagy a görög Olympiakosz 38 aranyérme. Semmi sem akadályozza meg, hogy egy csapat évtizedes abszolút dominanciára tegyen szert saját háza táján, és semmi sem korlátozza az elszórható pénzt: képzeljük el azt a szituációt, amikor a Real Madrid elnökéhez bekopognak, hogy márpedig csak annyi pénzt lehet költeni, amennyit a Levante… Abszurd, ugye?

Szabályozásra eddig legfeljebb ott történt kísérlet, ahol a profi ligák kiegyenlítésének nagy hagyományai vannak – az Egyesült Államokban és Ausztráliában –, illetve az UEFA bevezetés előtt álló pénzügyi fair play stratégiája lehet egy lépés ebbe az irányba. Máskülönben szabad a (klub)vásár, egy jó érzékkel a csapathoz csábított arab mágnás százmilliók befektetésével „pumpálhat fel” egy csapatot, más klubok eltűnnek a süllyesztőben hosszú időre, a ligáknak pedig jóval többet ér a tradicionális, körülrajongott és közönségvonzó nagycsapatok megléte, mint az, hogy egyenlő(bb) esélyeket teremtsenek.

Na ettől rázná ki a hideg minden valamirevaló NFL-vezetőt.

KISZÁMÍTHATATLANUL

A futballőrültek és az NFL-rajongók vitái során rendszeresen felvetődő téma, hogy mennyire cserélődik ki az élcsapatok mezőnye szezonról szezonra. Az NFL a legkiszámíthatatlanabb ligák közé sorolható, hiszen gyakran látunk arra példát, hogy az egyik évben még pofozógépnek számító csapat megtáltosodik a következő idényre, és sikert sikerre halmoz. Természetesen ellenpélda is akad, hiszen az sem megy ritkaságszámba, hogy egy Super Bowl-esélyes az új idényben a rájátszásba se jut be.

Ha konkrét példát akarunk keresni, akkor sem kell nagyon visszamenni az időben. 2008-ban az előző évi döntős, hibátlan alapszakaszt záró New England Patriots kimaradt a rájátszás mezőnyéből, míg a 2007-ben 16 alapszakaszmeccsből 15-öt elveszítő Miami a playoff tagja lett – ehhez nincs is szükség csodákra, sokszor elég egy jó draft, néhány okos igazolás a szabadügynökpiacról, és máris kezdődhet az építkezés.

Az esélyegyenlőséget a többi tengerentúli ligához hasonlóan az NFL-ben is mesterségesen tartják fenn. Joseph Carr, az NFL elnöke 1935-ben vezette be azzal a szándékkal a draftot – az egyetemi játékosok kiválasztóját –, hogy csökkentse az élcsapatok dominanciáját, és az esélykiegyenlítésnek ezt a módját az NBA (1947), az NHL (1963) és az MLB (1965) is átvette a nagy amerikai ligák közül.

Alaphelyzetben az a csapat választ elsőként, amely az előző szezonban a leggyengébb mérleggel végzett. A koncepció az, hogy a legjobb fiatalok kerüljenek a leggyengébb csapatokhoz, ezzel kiegyenlítve az esélyeket – bár sokszor borul ez a felállás, hisz mellényúlás ellen nincs orvosság, 1/1-es draftoltak is tűntek már el a süllyesztőben. Ugyanakkor az ügyes csapatvezetők „hátul” is találhatnak gyémántokat – az egyik legnagyobb NFL-sztár, Tom Brady csupán a hatodik kör legvégén kelt el!

Brady személyén keresztül pedig rá is térhetünk a dinasztiák fogalmára. Csapata, a Patriots a liga egyik meghatározó együttese, itthoni népszerűsége is nagyrészt abból fakad, hogy a magyar NFL közvetítések kezdetén a legerősebb csapatként sokszor kerültek képernyőre. A kétezres évek elején négy év alatt három bajnokságot nyertek meg, és a csapat most is a meghatározó klubok között van. Azért a Patriots múltja sem volt mindig dicsőséges: a nyolcvanas, kilencvenes években a New England nem számított elitcsapatnak, és a drukkerei alighanem viccesnek tartották volna a gondolatot, hogy az ezredfordulóra dinasztiaként emlegetik kedvenceiket. Az NFL egyik szépsége, hogy nem tudni, tíz-húsz év múlva melyek lesznek a domináns csapatok – lehetséges, hogy a most legerősebb Green Bay azért fog küzdeni majd, hogy egyáltalán legyen győzelme az alapszakaszban.

A PÉNZ NEM LEHET MINDEN

Labdarúgásban egyértelmű a képlet: a gazdag klubok előnyt élveznek, és a tehetősek, valamint a többi csapat közti szakadék – gondoljunk a Bajnokok Ligájára, vagy az európai elit bajnokságokra – még nő is. Az NFL e téren is más. A játékosok nem pénzért váltanak klubot, hanem csere keretén belül, a túlköltekezést korlátozandó pedig ott van a fizetési sapka, amellyel szabályozzák, hogy ne kerüljön óriási előnybe egy pénzes csapat.

Ez ma 120 millió dollár az NFL-ben: egy klub összesen ennyit költhet a játékosok fizetésére, és ha túllépik, a szankció pénzbüntetés, szerződés törlése vagy draftjog elvétele is lehet. A sapka meglétével viszont nem fordulhat elő, hogy a gazdag csapatok csillagászati fizetések ígéretével csábítják magukhoz a játékosokat – futballpéldával élve az Anzsi csak akkor szerezhetné meg Samuel Eto’ót, ha beférne ezzel egy fix keret alá.

Az, hogy melyik út a jobb, nehéz eldönteni, mivel mindkét megoldásnak megvan a maga helye és a hagyománya is – a labdarúgás a „szabad verseny” helye, amelyben pénzzel (szinte) mindent meg lehet venni, míg a profi amerikai futballban a fő a kiegyenlítettség és az izgalom fenntartása. Egy elképzelt váltás a két sport között bizarr képet mutatna: képzeljük el, hogy a Jacksonville Jaguars egy dubai olajsejk tőkeinjekciójának köszönhetően megvásárolja az aktuális Pro Bowl keretet, mint ahogy egy olyan világot sem könnyű felidézni, amelyben a fizetési sapka bevezetésekor a Manchester City kénytelen megválni a fél csatársorától, mert a magas fizetések miatt messze túllépi azt.