Fejjel a falnak: sérülések a fájdalomhatárig és azon túl

Míg az amerikai futball a legnépszerűbb sport az Egyesült Államokban, a labdarúgás a legnépszerűbb gyermeksport – többek között pont azért, mert az amerikai futball „biztonságos alternatívájaként” hirdetik és népszerűsítik. A kérdés: igazuk van-e?

A Katasztrofális Sportsérülések Nemzeti Kutatóintézete által évente közzétett sportági összehasonlítások megdöbbentő számokat mutatnak az amerikai futball közben elszenvedett sérülésekről. A halálozási arány a labdarúgáshoz képest 122:7 a vizsgált 28 éves időszakban, igaz, ezt torzítja az amerikai futballisták magasabb száma.

Viszont a százezer sportolóra vetített minta is azt mutatja, hogy egy tojásfocit űző sportolónak – nyilvánvalóan a sport keménysége, kontakt jellege miatt – háromszor nagyobb az esélye halálos, 61-szeres a rokkantságot előidéző és 38-szoros a maradandó egészségkárosodást okozó sérülésre egy labdarúgóhoz képest.

Mielőtt még egyértelműen győztesnek hirdetjük ki a labdarúgást, tegyük hozzá: indirekt (nem közvetlenül sérülés okozta) halálozásban az európai futball sajnos tartja a lépést, elsősorban a szívproblémákkal összefüggő tragédiák miatt.

A kor is számít: az amerikai Nemzeti Sérülésfigyelő Rendszer statisztikái szerint a gyermek labdarúgóknál éppenséggel nagyobb a sérülésveszély, mint a hasonló korú amerikai futballistáknál! Ez később alaposan lecsökken, majd a kiöregedési folyamattal párhuzamosan nő meg ismét a sérülések száma.

A tojásfociban a sérülések száma a játék színvonalával mutat inkább összefüggést: minél jobb és profibb a liga, annál kevesebb a baleset.

Kőkemény ütközés persze bármikor érhet egy játékost, így az amerikai futballban rendkívül nagy hangsúlyt fordítanak az egyre jobb és jobb védőfelszerelések kifejlesztésére, és a szabályfelfogás is elmozdult a játékosok védelmének irányába. Erre példa a sisak sisakkal való ütközésének szigorúbb büntetése, vagy a labdát nem birtokló, védtelen játékosok óvása.

AMIVEL A LEGGYAKRABBAN KIDŐLNEK

Egy tanulmányban összehasonlították a labdarúgókat és az amerikai futballistákat érintő leggyakoribb sérüléseket: egy futballista öt leggyakoribb „rémálma” a térdínsérülés (hamstring), a bokaficam, a térdet érő porcsérülések, a sérv és az elülső térdszalagszakadás, míg tojásfocis kollégáik életét elsősorban ínszalaghúzódások, agyrázkódások, ínszalagszakadások, zúzódások és ficamok keserítik.

A leginkább veszélyeztetett testrészek a térd és a boka, de irányítóknál a vállsérülések is gyakoriak és veszélyesek. Mindkét sportban több a sérülés éles meccsszituációban, mint edzésen, a tojáslabdás futballt játszóknak viszont – kutatástól függően eltérnek az eredmények – kétszer-ötször nagyobb esélyük van kidőlni. Egy NFL-játékosnak meccsenként csaknem hét százalék esélye van a sérülésre – vegyük figyelembe, hogy a sport specializáltsága és intenzitása miatt jóval kevesebbet is van a pályán, mint labdarúgó kollégája!

Van, ami fejfájást okoz most és a közeljövőben is: egyre inkább témát adnak mindkét futballban a traumás fejsérülések. Hogy a helyzet mennyire súlyos az amerikai futballban, azt mutatja, hogy az NFL vezetői már kongresszusi meghallgatáson is magyarázkodhattak a probléma korábbi elbagatellizálása miatt.

FEJJEL A FALNAK

Nem szükséges magyarázni, hogy miért veszélyes a fej- illetve agyi sérülés: ezek a traumák a leggyakoribb halálokok között szerepelnek a sportolók körében. Ennek megelőzésére fejlesztettek ki a tojásfociban egyre jobb sisakokat, de akadt egy bökkenő: a fejsérülések száma csökkent, de a sisak alkalmazható volt öklelésre – a spearing néven ismert, ma már szabálytalan blokkolási mód volt felelős a gerinccsigolya-sérülések számának megemelkedéséért.

A tiltások és az egyre szigorúbb szabályok ellenére az ütközések kikerülhetetlenek: évi negyedmillió fejsérülést regisztráltak amerikai futballistáknál, majd' négyszer többet meccsen, mint edzésszituációkban.

Lehet, hogy meglepő, de a labdarúgásban sem sokkal kisebb a fejsérülések aránya – csak a tojásfocit űzők sokkal nagyobbakat kapnak, nagyobb testsúlyú emberektől, súlyosabb következményekkel. Memóriát érintő agykárosodás, depresszió, korai elbutulást okozó CTE (krónikus traumatikus enkefalopátia) – különösen az utóbbi került reflektorfénybe több, az elmúlt években elvégzett kutatás következtében. A CTE-t már labdarúgóknál is diagnosztizálták, és további vizsgálatok is várhatók körükben, többek között pont azért, mert amerikai futballistáknál és jégkorongozóknál egyre riasztóbb esetek fordultak elő.

„A CTE nem csak az agyat változtatja meg, hanem a viselkedést is. Érzelmi zavarok, depresszió, a személyes és üzleti kapcsolatok romlása, öngyilkossági hajlam, alkohol vagy drogfogyasztás – a közelmúlt sportolói tragédiái sok hasonlóságot mutatnak” – vélekedett a 26 éves korában elhunyt NFL-játékost, Chris Henryt megvizsgáló idegspecialista, Julian Bailes.

Mivel a CTE elsősorban azokat a sportolókat veszélyezteti, akiket gyakran ér fejsérülés, aggasztó, hogy egyes kutatásokban a labdarúgók több agyrázkódás-tünetről számoltak be, mint az amerikai futballisták. Az Egyesült Államokban épp ezért már kampányolnak a Petr Cech viselte fejvédők minél szélesebb körű elterjesztéséért, legalább a gyerekek körében – a FIFA sportorvosi bizottságának jelentése szerint a fejvédő jelentős védelmet biztosít összefejelés esetén, márpedig a labdarúgásban elszenvedett fejsérülések kétharmadát ezek okozzák.

KEGYETLEN HAJSZA

Egy szezon végigjátszása sem egy NFL-játékos, sem egy európai topfutballista számára nem könnyű menet: míg az amerikai futballistáknál a traumás sérülések veszélye magas, a labdarúgók nagy ellensége az elhasználódás. Az egyre nagyobb meccsszámtól – Lionel Messi például több mint hatvan tétmérkőzést játszott a 2010–2011-es szezonban – egyre nagyobb a túlterheléses sérülések aránya is. Egy svéd tanulmány megállapította: a túlterheléses sérülések és rásérülések az összes sérülés ötvenkilenc százalékáért felelősek! Nem véletlenül duzzadtak az egykori tizennyolcas-húszas keretek huszonöt-harmincasra: a jelenlegi élfutballhoz már szervesen hozzátartozik a rotáció. Egy amerikai futballista a sportág rendkívüli intenzitása miatt persze nem is álmodhat ennyi mérkőzésről – örül, ha kibírja az alapszakasz tizenhat találkozóját, és egészséges marad a rájátszásra is.

KIBÍRNI MINDENÁRON

Az amerikai futballisták fájdalomtűrő képessége bátran nevezhető elképesztőnek, sokszor súlyos sérülésekkel is folytatják a játékot – a szimulálás sem gyakori eset, épp ezért vívja ki a labdarúgásban gyakori műesés és a fetrengés teljes joggal a tojásfoci-hívek haragját. Gyakori, hogy a játékosok kisebb-nagyobb sérülésekkel vállalják a játékot, kockáztatva a rásérülést, esetleg a végleges egészségkárosodást.

„A jelszó: a végsőkig hajtani a testet, majd még egy kicsit tovább. Minden más hozzáállás puhánynak számít” – hangzott el a 2001-ben edzésen hőgutát kapott és elhunyt Korey Stringer halála utáni vitában.

Kérdés, hogy az embertelen terhelést hányan bírják teljesítményfokozó szerek használata nélkül: a két sportág doppinggal kapcsolatos álláspontja meglehetősen különbözik. Az NFL-ben lazábban veszik az ellenőrzéseket, mint a legtöbb sportágnál, ritkábbak a mintavételek, kevésbé szigorúak a büntetések, pedig az 1960-as évektől vannak bizonyítékok a teljesítményfokozó szerek használatára. Csak egy példa Brian Cushing hírhedt esete: a Houston játékosától elvették az Év Védő Újonca díjat doppingvétsége miatt, de később új szavazást írtak ki, amelyen újra megkapta az elismerést, büntetése csak egy négy meccsre szóló eltiltás lett. A vezetők nem akarják a milliárd dolláros üzletet azzal elrontani, hogy a sztárokat rendszeresen eltiltsák doppingbotrányaik miatt – és csak így tartható a jelenlegi hatalmas iram a ligában.

Az 1989-ben bevezetett szabályozás szerint az NFL-ben az első pozitív doppingteszt négymeccses, a második nyolcmeccses, a harmadik egyéves eltiltást ér. A FIFA közben ugyan tagadja, hogy akut probléma lenne a labdarúgásban a szisztematikus doppingolás, de végül alkalmazta a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség ajánlását: kétéves eltiltás az első, hosszabb vagy végleges eltiltás a második, és végleges eltiltás a harmadik pozitív doppingesetnél. Árnyalatnyi különbség...

Aki nem él teljesítményfokozó szerekkel, az is rászorulhat gyógyszerekre, és ebben nincs különbség: az Atlanti-óceán két partján elvégzett kutatásokban a játékosok egyaránt arról számoltak be, hogy a fájdalmak leküzdéséhez rendszeresen túlgyógyszerezték őket, vagy ők használtak gyógyszereket az előírtnál nagyobb dózisban.

„Óriási a nyomás, hogy sérülten is játsszunk. Nem panaszkodik senki, mert valaki egyből átveszi a helyét. A szurkolók talán nem is érzik, mekkora nyomás van rajtunk, mi viszont tisztában vagyunk vele, így ha kell, kínok között is vállaljuk a játékot” – nyilatkozta egy anonim kutatás során egy volt NFL-profi.

Akár egy labdarúgó is mondhatta volna. Hiszen ahogy gyakran emlegetik: a futball – fájdalom.