A női kézi Eb hozadéka: nyertünk egy Tóth Gabit, de nem élünk csodaidőket

Igazi női kézitorna volt. Hektikus, egyszer fent, egyszer lent hangulatban, olykor üvegrepesztő végjátékokkal. Kezdődött az oroszok elleni „tornaeleji játékkal” és iksszel, jött a lengyelek elleni felszabadult, laza győzelem, amit agyoncsapott a spanyolok elleni pocsék végjáték és kijózanodás. A románok elleni fogcsikorgató győzelmet egy kiadós pofon követte, amikor a dánok másfél félidőn keresztül „(el)szórakozgattak” velünk hat meg még egy emberrel, s ezzel hasonló kiábrándultságot okozó vereséget – annak ellenére, hogy csak mínusz három lett a vége – mértek a csapatra, mint tíz éve az ugyancsak hazai Eb-n a mieinket teljesen „szétfutó”, végül 15 góllal nyerő norvégok. Ehhez képest most épp észak olimpiai bajnok királynői ellen jött a már-már érthetetlen feltámadás, amely rendben, hogy tartalékos és tartalékoló ellenfél mosolygós szeme láttára történt, de mégiscsak egy tétmérkőzéseken kilencéves vereségszériát zárt le. Hogy aztán az ötödik (nekünk hatodik) helyért a franciák ellen ismét csak a küzdés maradjon, és bosszankodjunk a dekoncentrációt és tehetetlenséget sugalló utolsó percek miatt.

Szóval ember legyen a talpán, aki most, közvetlenül a torna után reálisan tudja megítélni az új Németh-korszak első tornáját, mert a józanabbak valószínűleg még nem feledték, hogy bizonyos Karl Erik Böhnt is nem egy – hogy az újonnan köztudatba került kifejezést alkalmazzam – „monday morning tréner” rúgta volna ki páros lábbal az első Eb-meccse után. És az a csapat bizony-bizony, a soraiban Görbicz Anitával és számottevően biztosan nem erősebb ellenfelekkel szemben két éve gyakorlatilag nem tudott jobb mérleget felmutatni, mint a jelenlegi (akkor 4–0–4, most 3–1–3), annak a harmadik helynek mégis csoda íze volt, míg a mostani hatodik hely a stagnálás érzetét nyújtja a maga szűkös vereségeivel.

Magyarország két éve az Eb-n megverte Spanyolországot és Romániát, de kikapott például Oroszországtól és Norvégiától. A tavalyi vb-n kikapott Romániától, de megverte Spanyolországot. Most épp fordítva, egygólos különbségű meccseken. A mieink körülbelül ez utóbbiakkal vannak egy szinten, nem tartoznak közvetlenül az élmezőnyhöz, de ott vannak mögötte, a spanyolok mégis hat éven belül már másodszor „törtek ki” és jutottak el Eb-döntőig. Eközben hazánknak marad az olimpiai szemüveg, méricskéljük, hogy jó esély van kijutni Rióba, de ha gyengébb napo(ka)t fog ki a válogatott, benne van, hogy ismét elcsúszik az úton.

A 6. hellyel a minimális célkitűzést teljesítette a Németh-csapat (amúgy: mi lett volna, ha nem?), a saját árnyékát azonban nem lépte át, s az is nehéz kérdés, hogy kihozta-e magából a maximumot.

Viszont ha egy kicsit hátralépünk, látnunk kell, egy válogatott, egy címerest mezt viselő játékos számára sem ideális, ha a harmadik éven belül a harmadik tornájának vág neki más-más kapitánnyal, felfogással és koncepcióval, pláne, ha mindez közvetlenül a szakág újkori legnagyobb tragédiája, a 2011-es vb-selejtezős katasztrófa után történik, miközben az aktuális csapat menedzselése az elmúlt évek egyik legfiatalabb keretét követeli meg (amúgy az egész Eb-mezőny összevetésében is). Ugye, hogy így nézve egy érem ugyanúgy csoda lett volna, mint két éve volt Böhnnel? Ily' összevissza időkben azonban az angyaloknak már nincs könnyű dolguk.

NÉMETH ANDRÁS: NEM VOLT IGAZI VEZÉRE A CSAPATNAK

Broadcast live streaming video on Ustream

Szóval ebből a szempontból van némi igazság abban, hogy ennek a magyar csapatnak nem feltétlenül most volt ideális szembenézni egy hazai kontinensviadal nem kis nyomásával, ám ebben az esetben azt se hallgassuk el, hogy a lányok – a kirívóan magas jegyárak ellenére – élvezték a hazai pálya minden előnyét.

Ezzel együtt világos lehet mindenki számára, hogy egy hazai Eb 6. helye nem ad okot örömtüzek gyújtására, ám a kardunkba dőlni sem volna szabad. E szemlélet szerint az alábbiakban a számunkra az Eb válogatottat érintő pozitívumait és negatívumait szedtük össze – olykor érzelmektől vezérelve, olykor a magunk szurkolói „monday morning trénerségével”, olykor csak az alapján, hogy számoltunk.

+++ NYERTÜNK EGY TÓTH GABIT! Na jó, ebben a megfogalmazásban, ebben a formában van azért egy csúsztatás, mert a Mosonmagyaróvár (vagy írjunk már inkább Győrt?) irányítója nem égből pottyant meseként jött közénk, hanem az ő istenadta tehetségét Róth Kálmánék hosszú évek áldozatos munkájával csiszolták fényes gyémánttá. Az kijelenthető, hogy a 18 éves, Berettyóújfaluban született lány megtette az első lépéseket afelé, hogy a Google vonatkozó első oldala lassan elfeledje az Éjjel-Nappal Budapest legendásnak épp nem nevezhető főcímzenéjét. Az, hogy kereten kívülről indulva szűk egy hét alatt kezdő irányítóvá nőtte ki magát – még ha a franciák ellen rossz napot fogott is ki – egyszersmind sokat elárul a tehetségéről és a mieink gondjairól is, hiszen mégiscsak a magyar válogatottról van szó. A csoportkör után ő volt az, aki új lendületet tudott adni a csapatnak, olyan sebességet és olyan dinamikát, hogy azt éreztük, ennek lekövetése olykor bizony problémát jelent a társaknak is, nemcsak az ellenfeleknek. Gyorsaság, lövőtechnika, irányítókészség, vállalkozókedv, szemtelenség – a játéka komplexitása és virtuozitása nagyon sokra predesztinálja, s ezt most már külföldi szakemberek is mondják. Világos, hogy nem a jövő válogatottját kell rá építeni, hanem már most a jelenét.

++ KISS NAGY VOLT. ÉS NINCS EGYEDÜL. Pálinger Katalin visszavonulása óta állandó félsz van bennünk a kapusposztra tekintve, a kritikusak közé soroljuk. Hogy a Németh, Pálinger páros is hasonlóan viszonyult a kérdéshez, alighanem kellő bizonyíték rá, hogy három kapuvédőt neveztek a tornára. Kiss Éva azonban az Eb-n nagyon sokat tett azért, hogy a vb-selejtezők előtt még véletlenül se ez legyen a téma. A Fehérvár kapusa kiegyensúlyozott, jó teljesítménnyel, a védekezési hézagokat gyakran bravúrokkal foltozva vívta ki magának az első számú kapus pozícióját, és állja az összevetést a torna legjobb hálóőreivel (Silje Solberg, Paula Ungureanu, Katja Schülke, Silvia Navarro). Ami ráadásul még pozitívabbá teszi az összképet, hogy a padról is érkezett segítség. A húszéves Bíró Blanka simán elhitette velünk, hogy hosszú távon meghatározó játékosa lesz a nemzeti csapatnak, pedig ha van poszt, ahol lehetnek majd még rejtett tartalékai a magyar bajnokságnak, akkor ez az.

+ EGY MAKULÁTLAN VÉDŐ RAGYOGÁSA. Hasonló címmel írtunk néhány napja a Real Madrid labdarúgójáról, Pepéről, akinél néhány éve a spanyol fővároson kívül közutálatnak jobban örvendő személy nem nagyon létezett el clásicók idején az Ibériai-félszigeten, ma meg a Primera División legsportszerűbb védője. Nos, Tomori Zsuzsanna kapcsán ez a cikk jutott eszünkbe a franciák elleni meccs előtt. Az Eb első hat meccsén egyszer állították ki. Fogalmazzunk pontosan: egyszer kapott kétperces büntetést. A franciák ellen erre jött még kettő, amiből az egyik legalábbis nagyon erősnek tűnt. Az a játékos, akinek az elmúlt időszakban már-már szokása volt piros lapokkal hazajönni nagy tornákról. Németh András szerint logikus választás volt csapatkapitánynak. Aligha értett vele mindenki egyet, de Tomori igazolta a döntést. Csak Kovacsics Anikó töltött nála több időt a pályán, oszlopa volt a védelemnek. Nem ontotta a gólokat, bár négyes átlagot így is összehozott, jócskán a legtöbb magyar akciógólt szerezte, ám ami igazán jellemző volt rá, hogy alázatosan tette a dolgát. Harcolt, brusztolt, szerezte a labdákat, adta az asszisztokat, maga kéredzkedett le, ha azt érezte, nincs értelme, és még az ellenféltől is elnézést kért, ha vétlen módon megütötte.

+ NEM HIÁNYZOTT GÖRBICZ. Dehogynem, csak a hétméteres vonal mögül nem. 23/25, ill. 7/7. Előbbi a dolgát az Eb-n rendkívül hasznosan tevő harcos, Triscsuk Krisztina, utóbbi Kovacsics Anikó mutatója. Klassz érzés volt, hogy ha jött a büntetőzés, a harmadik meccs környékétől tudhattuk, Kriszta odaáll, és bedobja. Ennél biztonságosabb érzetük már csak a svédeknek lehet, nem elég nekik a Volvo, az övék Isabelle Gulldén is, aki a lenyűgöző 24/24-es arányszámmal hasít az Eb-n.

– – – „PASSZÍV VAN?” AVAGY KONCENTRÁLUNK? Két éve a Böhn-csapatban azt szerettük a legjobban, hogy amikor kiélezetté vált a helyzet, a csapat mindig akkor tudta a legjobbját nyújtani. A fontos pillanatokban mindig tudott újítani, valaki hozzá tudott tenni egy kis pluszt, s ezzel hol a szakadék széléről táncolt vissza, hol nála semmivel sem gyengébb ellenfélen kerekedett felül. Ez most hiányzott. A csoportkör után említettük – gyakorlatilag a játékosok mondták ki – a spanyolok elleni lassú reakciót, a tehetetlen zavarodottságot, a dekoncentráltságot. A tünetegyüttest aztán fájdalmasabb módon nem is erősíthette volna meg a dánok elleni meccs. Pedig a válogatottnak az a háromgólos veresége volt a legsúlyosabb, amit elszenvedett az Eb-n, ám az oroszok, a spanyolok és a franciák ellen is befuccsolt a végjátékban, és a románok elleni sem volt az igazi.

– – „BÍROD MÉG?” Az előbbi pont eredőinek felkutatását meghagynánk a szakavatottabb értőknek, ám külső szemlélő számára a jelek arra mutatnak, hogy a fizikai felkészítés és az egyéni képzés idehaza továbbra sincs összhangban a Tempohandball követelményeivel, ami a válogatottnál is visszaüt, a válogatottnál pedig összefüggésben lehet a hiányos koncentrációval. Persze nem lehet mindenkit Heidi Löke-i szintre hozni, aki hét meccsen játszik hat és negyed órát az Eb-n, és világszínvonalú beállós- (!) és védőtevékenység mellett az elődöntőben egyetlen másodpercre sem ül le a kispadra pihenni, de amikor egy ötödik helyért rendezett meccs hajrájában védekezésről támadásra hármat kell cserélni, az nem csak a rendezetlen védelem elleni támadójáték lehetőségét veszi el, óhatatlanul kényszerpályára helyezi a csapatdinamikát. S a félreértések elkerülése végett: ennek hátterében leginkább rendszerhiba áll, amivel deklaráltan a hazai szakemberekkel mindig udvarias Böhn is küszködött, pedig ő a nemzeti csapatnál is kiemelkedő hangsúlyt fektetett az erőnlétre.

– „NEM VOLTAK ILYEN SZINTŰ MECCSEINK.” Egy házigazda számára sosem könnyű a felkészülés az otthoni tornára, hiszen míg az ellenfelek selejtezőket vívnak, a hazaiak kényszerpályán mozognak. Mindenesetre azt a sok szoros, negatív kimenetelű végjáték bebizonyította, hogy lányainknak még sok hasonló tapasztalatra van szükségük. Ehhez szorosan kapcsolódóan viszont az is kiderült az Eb-n, hogy hiába tartjuk a világ legerősebb bajnokságának az NB I-et, ez nem feltétlenül garancia arra, hogy a csapataikban kulcsszerephez jutó és huzamosan magas szinten teljesítő játékosok a válogatott ritmusát is zökkenőmentesen veszik át. Klivinyi Kingának például pocsék tornája volt (ettől még óriási hiba lenne parkolópályára helyezni), Erdősi Ildikó és Planéta Szimonetta számára is sok tanulsággal szolgálhatott az elmúlt két hét, az érme másik oldalán ugyanakkor ott van Kiss Éva, Mayer Szabina, Bíró Blanka vagy Tóth Gabriella, akik mind pozitív benyomásokkal zárhatják a viadalt.