Már megint Giuseppe Meazza

Az 1934. decemberi olasz–magyar labdarúgó válogatott mérkőzést viszonylag optimistán várta a közvélemény. A mieink októberben 3:1-re legyőzték Ausztriát, ám viszonylagos volt az optimizmus Ausztria legyőzése után? Hugo Meisl ugyanis úgy tartotta, hogy a magyar válogatott idegenben egyetlen ellenféllel szemben sem lesz sikeres…

A válogató bizottság titkolózott, a válogatóbizottságból Holits Ödön csupán annyit árult el: „Bizonyos, hogy Avarnak és Sárosinak együtt kell lenni a csapatban.” Ezzel egyébként minden futballrajongó tisztában volt… Annyit lehetett még sejteni, hogy a jobbszélső a debreceni Markos Imre lesz, a bal oldalon a Hungária csatára, Titkos Pál kezd. A bizottság aztán nem adott meg csapatot, csupán 17 fős keretet jelölt ki, Dietz Károly szövetségi kapitány szerint: „Nem meg adom azt az előnyt Pozzónak, hogy már most összeállítom a csapatot.” Senkey Imre, a Hungária trénere úgy vélte, el lehet kapni az olaszokat, mert „vegyes” csapatot állítanak ki ellenünk, rutintalan fiatalokkal és fáradt öregekkel. A friss világbajnok olaszok ezt megelőzően Londonban kikaptak az angoloktól (Népsport, november 18.).

A Nemzeti Sport igencsak kritikusan fogadta a keretkijelölést: „Válogatás helyett összeírtak egy sereg nevet…” Hozzátéve: „Ez a bizottság még csak annyit sem tett meg, amennyit megtett akármelyik vitatkozó társaság a nagykörúton.” Lebuktak a válogatók: „S ennek a munkának csekély értékét nullára szállítja le az a tény, hogy »a most kijelölt« játékosok névsora: már egy hete az útleveleket előkészítő menedzser, Fodor dr. főtitkár birtokában van.”     

A Nemzeti Sport kijelentette, a magyar keret nem a formák, hanem a nevek alapján lett összeállítva. Különösen Vágó József és Titkos beválogatását tartotta indokolatlannak. Lázár Gyulát nem kritizálták, vele viszont az volt a probléma, hogy hivatali elfoglaltsága miatt nem utazhat Olaszországba, de aztán megoldódott a kérdés.

Vittorio Pozzo arra a felvetésre, hogy jó lenne fiatalokat bevetnie, így reagált: „Majd pont a magyarok ellen, akik legutóbb olyan könnyen, 3:1-re verték az osztrákokat.”  Az olasz szövetségi kapitány is 17-es keretet hirdetett ki, amelyben nem kapott helyet a világbajnok egyik pillére, Luis Monti.

A magyar válogatott keret a Hungária-Bocskai vegyes csapat ellen játszott háromharmados edzőmérkőzést (0:0, 4:0, 3:3) különböző felállásokban. Az első harmadban Sárosi György nem lépett pályára, a másodikban középfedezetet, a harmadikban balösszekötőt játszott. Tény, „Gyurka” centerhalfként is egészen kiemelkedő teljesítményre volt képes, de mindenki szívesebben látta volna a középcsatár posztján – a 25. válogatottsága előtt álló futballista maga is. Az edzőmeccset követő uzsonnán mondta is a válogatóbizottság elnökének, Minder Frigyesnek: „Ha az ember jubilál, szeretne még jobban játszani, még jobban megfelelni, mint más alkalommal. És most balösszekötőt kellene…” Mire Minder: „Nem akarsz balösszekötőt játszani?” Sárosi félve kérdezte: „Nem mondom, hogy nem akarok. De hátha nem szokom bele? Idegennek érzem ezt a helyet.” A futballvezető megnyugtatta, hogy az edzőmérkőzésen is jobbnál jobb labdákat adott Avarnak. „De a meccsen nem lehet tudni. S annyira szeretnék jó lenni. Elvégre a jubileumi játékon az ember igazán annyira akar!” Minder megnyugtatta, ne aggódjon, kintről úgy látszik, mintha világéletében balösszekötő lett volna… „Légy nyugodt, Gyurka! Jól fogsz játszani!”

A Nemzeti Sport is is foglalkozott „Gyurka” posztjával, főleg, hogy a középső harmadban centerhalfként futballozott. „Sárosit pont az olaszok ellen visszadobni régi nagy dicsőségének színterére, veszélyes kombináció volna.” A lap az újpesti Szűcs György mellett tette le a voksát, balfedezetként pedig Lázárral ellentétben egy „bulldog-típusú” fedezetet szívesebben látna. A támadókról viszont ez a véleménye: „Csatársor dús választékkal.” Vittorio Pozzo állítólag így reagált a magyar válogatott lehetséges összeállítására: „Korányi nincs a keretben? Hiszen ez nagyszerű, a legjobb magyar bekket, a Ferencváros gyors Korányiját kihagyták.” A szövetségi kapitány úgy döntött, a lassú magyar hátvédek ellen repülő csatársort küld fel a pályára: Arcari, Meazza, Guaita, Ferrari, Orsi – aztán a Guaita, Serantoni, Meazza, Ferrari, Orsi ötös fogat játszott. Ami ennél is érdekesebb, hogy Pozzo hiányolta Korányi Lajost, a Ferencváros védőjét, aki pedig éppen az 1933. októberi magyar–olaszon (0:1) szenvedett lábtörést. Az olaszok is háromharmados edzőmérkőzést játszottak (2:0, 0:0, 3:0), az oriundo Enrique Guaita háromszor volt eredményes. Dietz így reagált Pozzo mondandójára a magyar védők lassúságával kapcsolatban: „Nem atlétikai értelemben véve gyorsak a bekkjeink, de erre nincs is szükség, hiszen nem száz méteren kell győzniük.” Az olaszországi magyar hazai győzelmet vártak, de érdekes, hogy név nélkül tippeltek… A Nemzeti Sport is a realitások figyelembevételével várta a találkozót, a magyarok legutóbb 1925-ben éppen Milánóban győzték le az olaszokat (2:1): „Nagyon jól és maximumra felfokozott harci kedvvel kell játszani a magyar csapat minden tagjának, hogy ez a vereség elmaradjon. Milánóban már a döntetlen eredmény is nagy sikernek számítana, a győzelem a magyar válogatott legremekebb fegyvertényei közé volna sorolható.”     

Ehhez képest a találkozó másnapján a 4:2-es vereség után ez állt a címlapon: „A szokásos balszerencsével bukott el válogatottunk az olasszal szemben (…) A játék kétharmad részében remek futballt játszott a magyar csapat.” A tudósítás alapján Sárosi góljára az egyenlítés, majd a vezető hazai gól is lesről esett, arról nem beszélve, hogy a második félidőben Markost és Avart is szabálytalanul akadályozták a 16-oson belül, a játékvezető mégsem látott okot arra, hogy büntetőt ítéljen… Azt se feledjük, sérülés miatt az olaszok sokáig tíz emberrel játszottak, mi több két gólt is szereztek.

A kétgólos vereség ellenére a sportlap zömmel dicsért: „A két hátvéd (Sternberg, Vágó) sem gyorsaság, sem bárminő más tekintetben semmi kívánnivalót nem hagyott hátra”. Szabó „az első gólt védhette volna” , Szalay „egészen elsőrangú játékot nyújtott” , Szűcs „nagyon gyatrán kezdett” , Lázár „nincs formában”. A csatársor volt a csapat fájó pontja, Markosnak „ugyan volt néhány jó trükkje”, Titkos „az első félidőben kevés labdát kapott”, Cseh „sokat forgolódott, kerülte a közelharcokat”, Avar „szokott erőteljes támadójátékát játszotta”. Sárosi „eleinte feltűnő passzív módon játszott, szinte második centerhalfot akart játszani. (…) később olyan balösszekötő-játékot produkált, amilyenre egyetlen más magyar játékos sem képes.” Összegzés: „Az olasz csapatban nincs gyenge pont.” 

A La Gazzetta dello Sport szerint: „Guaita, Meazza és Ferrari az olasz csapat három muskétása.” Gazzetta del Popolo: „Biztos győzelem, csúnya mérkőzés”. Pozzo játékosainkról: „Mindenesetre pozitív eredménnyel szolgáltak azok számára, akik őszintén csodálkoztak a világbajnokság mérkőzésein látott magyar formákon.”   

Megemlítendő, hogy az olaszoknál megint Giuseppe Meazza vitte a prímet.

Toldi Géza ott volt a keretben, de nem lépett pályára. S hogy miért nem? „Toldi azért nem tehető be, mert a külföldi bírók minden legkisebb megmozdulását rosszra magyarázzák és büntetik, s ilyen büntetésekkel nem szabad hátrányba hozni csapatunkat.”