Népsport: az elfeledett csapatvezér – kétsoros hír vezetett a sporttörténeti felfedezéshez

„Baróti szövetségi kapitány legutóbb kijelentette: az 56-os forradalom után mintegy 3000 futballista disszidált, ezt a nagy vérveszteséget a magyar labdarúgás sokáig nem tudja kiheverni. Ennek tulajdonítható a jelenlegi mérsékelt teljesítmény.”

„Az október 23-án sorra kerülő Világválogatott–Angol válogatott mérkőzésre összeállították a világválogatottat, amely a következőképpen fest: Jasin (szovjet), Djalma Santos (brazil), Maldini (olasz), Schnellinger (német), Pluskal, Masopust (csehek), Garrincha (brazil), Law (skót), Di Stefano (spanyol), Pelé (brazil), Gento (spanyol). Puskásról megfeledkeztek az összeállítók, pedig köztudott, hogy egyike a legjobb futballistáknak a világon.”

„Kocsis Sándor, az egykori magyar válogatott jobbösszekötője, a Barcelona túráján nagy sikert aratott Buenos Airesben, amikor csapata a helyi válogatottat 3:0 arányban megverte. Kocsis lőtte az egyik gólt. Az argentin lapok azt írják, hogy Kocsist nem lehet még eltemetni.”

Régi újságokat böngészni hallatlanul izgalmas, nem mellesleg rendkívül tanulságos időtöltés, a fenti szemelvények például a kor érdekes sporttörténeti lenyomataként mind a bécsi magyar emigráció újságjában, a fejlécén Kossuth-címerrel nyomott Magyar Híradóban olvashatók, mégpedig az 1963. szeptember 1-jén kiadott lapszámban. Az online elérhető Arcanum Adatbázisnak köszönhetően e hasábokon bukkant Miklós Dániel, a magyar rögbitörténelem elhivatott kutatója, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa arra a kétsoros megjegyzésre, amelynek nyomán „felfedezett” az utókornak egy elfeledett magyar sportolót, vizsgálatainak eredményét pedig megosztotta velünk, majd külön cikkben közölte a tematikus Tolongás blogon is. Az ausztriai magyar olvasókkal tudatott, ominózus 1963-as hírfoszlány ennyi csupán: „A Buenos Aires-i rugby-válogatott egyik oszlopa a magyar Illia Vilmos.”      

Valószínűleg volt a bécsi szerkesztőségnek argentin rögbiügyekben járatos munkatársa vagy informátora, ugyanis két évvel később újabb két sor jelent meg a Magyar Híradóban, amely már a titokzatos Illia Vilmos hatalmas termetét is említette, sőt immár nem csupán a főváros, de egyenesen Argentína válogatott játékosaként hivatkozott rá. Stimmelt az értesülés, Guillermo Illia – mert ez volt Illia Vilmos hivatalosan használt neve – 1965-ben részt vett az argentin rögbiválogatott afrikai túráján, amelyet a dél-amerikai országban máig sportágtörténeti mozzanatként emlegetnek: ez volt a nemzeti rögbicsapat első nagy külföldi turnéja, a Junior Springboks nevű dél-afrikai B-válogatott johannesburgi legyőzésével (11–6) tojáslabdás körökben nemzetközi tekintélyt vívott ki magának az argentin gárda, nem utolsósorban pedig ekkor ragadt rajta az azóta is büszkén használt „Pumák” becenév. Merő tévedésből, mint Miklós Dániel hivatkozott írásából megtudtuk: „A Junior Springboks elleni győzelem után a helyi sajtó le volt nyűgözve a dél-amerikaiak küzdeni akarásától. A Weekly Farmer újságírója pedig »bátor pumáknak« nevezte az argentinokat – nem figyelve, hogy a mezükön jaguár látható. A hiba nem érdekelte a túrázókat, és azóta is büszkén viseli az argentin válogatott a Los Pumas nevet (2023-ban pedig a jaguárt is lecserélte a szövetség). S bár azon a bizonyos meccsen Illia nem lépett pályára, de a keretnek a tagja volt, így őt is az első pumák között tartják számon Argentínában.”

Valójában Illia egyetlen, minden statisztika szerint hivatalosnak tekinthető válogatott mérkőzése a Rodézia (mai Zimbabwe) elleni, 1965. május 8-i találkozó volt, amelyet egyébként 17–12-re elveszített az argentin vendégcsapat. Pályára lépett még néhány nem hivatalos barátságos bemutató meccsen, így Dél-Afrikában a Griqualand West, a Border és az Orange Free State elleni tartományi válogatottak ellen. Nem állítható tehát, hogy szakmai szempontból kihagyhatatlan eleme lett volna az argentin csapatnak, a társaságban betöltött kivételes szerepére azonban két beszédes jelből is következtethetünk. Egyik furcsa módon maga beválogatásának ténye: az, hogy szerényebb képességei dacára számított rá a szövetségi kapitány, Alberto Camardón és segítője, az Illiát otthoni egyesületénél, a Club Pueyrredónnál edző Ángel Guastella, önmagában sejtet valamit csapatemberi erényeiről. A másik, még erősebb elismerés azonban afrikai névváltozása. Az utazásra emlékező argentin cikkek tanúsága szerint kifelé még „El Flaco”, „Sovány” becenévvel indult, visszafelé már „El Líder” becenévvel érkezett. Minden bizonnyal ő volt a közösség egyik fontos összetartó alakja, az öltözői egység őrzője, a különböző csapattagok közötti „kötőanyag”, erre utal az is, hogy 2024-ben bekövetkezett haláláig rendszerint Illia szervezte az 1965-ös generáció képviselőinek a nevezetes afrikai kalandozás évfordulóin a nosztalgiatalálkozókat. Az argentin rögbikrónika egyik legfényesebb sikereként a válogatott Dél-Afrika felett aratott, 2015-ös durbani győzelmét (37–25) tartják számon, a tíz évvel ezelőtti válogatott bravúrjában pedig az öltözőt ismerők szerint lélektani ösztönzőként szerepet játszott, hogy a helyszínen szorított a csapatnak a fél évszázaddal korábbi „ősnemzedék” néhány meghatározó figurája, így maga Guillermo Illia is. A tavalyi argentin gyászhírből tudjuk, hogy feleséget és három gyermeket hagyott hátra, saját fényképarchívumában őrzött, hatvanas évekbeli dél-afrikai útiképeit pedig az ESPN oldal spanyol nyelvű változatán megismerhette a nagyközönség. A vidám rögbis társaságot megörökítő felvételek felszabadult pillanatokról, különleges kalandokról, emlékezetes sportélményekről tanúskodnak, a fiatal dél-amerikai utazókról a leglátványosabb jelenet talán a Fokváros fölötti sziklaperemen készült fotó (a csoportképen Illia egyéb forrásokkal összevetve az álló sorban balról a második lehet).

„A rögbiben megvan a kohéziós erő, az »egy mindenkiért, mindenki egyért« szellem markánsan érvényesül. Ha megnézzük az 1965-ös argentin válogatott névsorát, a magyar származású játékoson kívül találunk olaszt, angolt, németet is, a csapatra különösen jellemző volt a sokszínűség – világította meg érdeklődésünkre a történet hátterét Miklós Dániel. – A dél-amerikai diaszpóra fellelhető forrásaiban nem találtam nyomát annak, hogy Illia Vilmosról, a rögbijátékosról megemlékeztek volna, egy brazíliai vízumdokumentum alapján azonban sikerült azonosítani születési helyét, idejét és szüleinek a nevét. Az észak-amerikai emigráció történetét kutató Várady Béla írásaiból tudom, ott az 1920-as, 1930-as években kezdtek nyitni az addig zárt szellemben működő körök, a »Little Hungary-k« a többségi társadalom felé. Hasonló folyamat játszódhatott le Argentínában is.”

Az említett 1966-os brazíliai beutazási dokumentum szerint cikkünk főszereplője 1941. május 8-án Buenos Airesben Guillermo Illia néven született, édesapja neve „Juan”, édesanyja „Elfriede” volt. Nincs bizonyíték, csupán erős sejtés arra vonatkozólag, hogy az édesapa egyezik Illia Jánossal, akiről viszont jó néhány említést találni a Délamerikai Magyarság című lapban.

Már 1932 júniusában szerepelt a neve a Buenos Aires-i Rákóczi Sportklub színi estjének meghívóján, a „nagyságos Grosovich Györgyné úrnő tiszteletére” rendezett díszelőadáson alkalmi színészként Lord Carfieldet alakította A Beleznay asszonyok című darabban. Megtaláltuk a hírt, amely fél évvel később a Rákóczi Sportklub tisztújító üléséről számolt be, és amely alapján a feltételezett édesapa még a labda gömbölyű változatát preferálta, ugyanis megtették a futballszakosztály vezetőjének. Ugyanazon év áprilisában az emigráció lapjának „Ki tud róla?” rovatában bukkan fel ismét: „Illia János sürgősen hívja fel telefonon Berényi Rezsőnét”. Hogy sikerült-e feltárcsáznia a derék asszonyt, nem tudhatjuk, azt viszont egy másik cikkből igen, hogy 1935-ben a Hungária tartalékcsapatának futballistájaként ludas volt valamiféle büntetéssel szankcionált cselekményben. Az 1950-es évek közepén a Buenos Aires-i Magyar Egyesület (BAME) házi tekeversenyén ért el említésre méltó eredményeket, de nem csak a tekepályánál mutatkozott aktívnak: 1961 decemberében az argentin diaszpóra jelentős intézményének számító BAME elnökévé választották. Az egyesület az évi szilveszteri bálján már a magyar kör első embereként, talán ígéretes rögbitehetségnek mutatkozó húszéves fiával együtt tapsolhatott a színpadra lépő Honolulu tánczenekarnak.