Népsport: Puskásék nem hibáztak az évzárón sem

Noha a magyar labdarúgó-válogatott kikapott az 1954-es vb-döntőben, egy évvel később visszatért a futball-láz: 1955 októberében a magyar–osztrákon (6:1) 104 000, november 13-án a svédek ellen (4:2) 90 000 néző ment ki a Népstadionba, ezek után nem csoda, hogy az év utolsó válogatott mérkőzésére (Olaszország) is összeverődött 103 000 szurkoló. Volt bukéja a találkozónak, mert legjobbjaink 31 év után nyertek az azzurrik ellen – ha nem is 7:1-re, mint 1924. április 6-án a viszonyítási alapul szolgáló, Hungária úton lejátszott összecsapáson –, más kérdés, hogy a nyeretlenségi sorozat csak a hazai pályára vonatkozott.

Az 1955-ös budapesti mérkőzést Puskásék már csak azért is kellő önbizalommal várhatták, mert ezt megelőzően a Stadio Olimpico 1953-as avatásán leiskolázták a hazaiakat, ráadásul 1955-ben válogatottunk veretlenül várta az utolsó meccset.

A svédek vártnál nehezebb legyőzése annak is volt tulajdonítható, hogy Várhidi Pál nem találta a helyét a balhátvéd poszton, továbbá a fedezetpár (Bozsik József, Szojka Ferenc) nem játszotta korábbi kiváló játékát. Nem véletlen, hogy az olaszok ellen Sebes Gusztáv Szojkát visszavonta a védelem közepébe, helyén Kotász Antal kapott lehetőséget balfedezetként. Eredetileg Kárpáti Béla lett volna a centerhalf, mint az Elektromos elleni edzőmérkőzésen (19:0), de a megsérülő győri védő helyére Szojka került hátra. A szövetségi kapitánynak a kapuban is akadt gondja: az eltiltott Grosics Gyula helyére Fazekas Árpád került volna, csakhogy a Bp. Vörös Lobogó kapusát csempészés miatt ugyancsak eltiltották. Így Faragó Lajos kapta a 1-es számú mezt.

A találkozót megelőző bajnoki fordulót követően azt írta a Népsport: „A válogatott keret tagjainak nagy része átlagon felüli teljesítményt nyújtott. Biztatónak ítélhető elsősorban Ilku I, Buzánszky, Lantos, Kocsis, Puskás, Hidegkuti, Palotás, Czibor, Tichy, Sándor és Csordás játéka.” (Ilku, Palotás, Hidegkuti és Csordás végül a B-válogatottban szerepelt.) A találkozó napján a Népsport feltette a kérdést: „Győzhetünk-e ezúttal az olaszok ellen?” Két sorral lejjebb ott állt a válasz is, „igenis, győzhetünk”, de a „lelkes küzdőszellemre is nagy szükség lesz”, és persze arra, hogy „Puskás például a szélen is foglalkoztassa Czibort”. Ehhez Öcsi azért hozzátette: „Csak Czibor úgy helyezkedjék, hogy lehessen neki is megfelelő labdát adni.” A kiváló balszélső nem hagyta ki a választ: „Ha az ember hosszú ideig tétlenkedik a szélen, még tüdőgyulladást kap. Ezért szoktam befelé húzódni. Ott hamarabb hozzájutok a labdához!” Más kérdés, a szaklap azt is hozzátette, bizony miközben Czibor ezt mondta, kesernyésen nevetett. Ez már az az időszak volt, amikor a két kiválóság nem evett egymás tenyeréből, sőt, a pályán akár melegebb éghajlatra is elküldték egymást. Az ellenfél részéről Alfredo Foni szerényen nyilatkozott: „Nem gondolunk arra, hogy legyőzzük a híres magyar válogatottat, de megkísérlünk jó eredményt elérni ellene.” A szövetségi kapitány azt is elmondta, Juan Alberto Schiaffino és Julinho azért nem léphet pályára, mert 1954-ben a vb-n még az uruguayi és a brazil válogatottat erősítették, nem kaptak még olasz állampolgárságot.

A díszvendégek kötött foglalt helyet Jurij Vlagyimirovics Andropov szovjet nagykövet is – akinek a neve nem egészen egy év múlva (és főleg a ’80-as években mint SZKP-főtitkár…) nem a sporttal kapcsolatban vált közismertté Budapesten… Ekkor még a játékvezető Nyikolaj Latisev nevét sem átkoztuk, a szovjet bíró az 1962-es chilei vb magyar–csehszlovák találkozója (0:1) után lett nemkívánatos ítész.

Válogatottunk óriási fölényben játszott az első félidőben, „az utolsó negyedórában még jobban erősödött a magyar csapat nyomása, az olaszok kétségbeesetten védekeztek, ellentámadásaik építésére úgyszólván nem gondoltak, sokszor csak vaktában rúgták előre a labdát”.

A második játékrészben is felbillent a pálya, az első gólra mégis a 80. percig kellett várni: Tóth II József beadását Puskás fejelte a kapuba, a második találatot Czibor szólója előzte meg, beívelését Tóth II juttatta az olasz kapuba. Az NS nem véletlenül írta: „Ilyen nagy fölényben még sohasem játszott magyar válogatott.” Az egyéni értékelés Tóth II-t, Szojkát és Bozsikot tartotta a legjobbnak, a Csepel csatára „lelkesen erélyesen küzdött, nagyon sok gyors támadást vezetett, elfutásai és beadásai főleg a II. félidőben sikerültek”. Szojka „kitűnően helyezkedett, higgadt volt, mindig felismerte a legjobb megoldást, és a szerelések után pontosan továbbította előre a labdát”. Bozsik „a támadások egész seregét indította el, sokszor ellenállhatatlanul vitte fel a labdát, ügyesen cselezett”. Sebes szerint: „Csapatunk nehezen tudta bevenni a lelkesen, önfeláldozóan védekező olaszok kapuját. Nyolcvan percig kellett erre várni. A magyar csapatban mindenki nagy lelkesedéssel játszott.” Tóth II-t külön kiemelte: „Ismét bebizonyította, hogy számíthatunk rá, egyik leghasznosabb tagja volt csatársorunknak.” Foni elismerte: „Sportszerű küzdelmet hozott a találkozó. A magyar csapat ezzel a játékával is bebizonyította, hogy a világ egyik legjobbja.” Az ellenfélnél pályára lépett bizonyos Enzo Bearzot, ő később az 1982-ben világbajnok olasz válogatott szövetségi kapitánya lett.

A Képes Sport így látta: „Csatársorunk, élén a 75. válogatottságát ünneplő Puskással, valóságos tűzijátékot rendezett.” A nemzeti együttes 1955-ben 12 meccsből 10 győzelem mellett 2 döntetlent ért el, ennek ismeretében helytálló a megfogalmazás: „A magyar labdarúgás jó úton halad. A válogatott majdnem minden posztján kivételes képességű, nagy tudású játékos szerepel, de legtöbbje mellett ott van a közel egyenrangú vetélytárs, aki alkalmas a standard válogatott játékos helyettesítésére.” De talán a legérdekesebb, ahogyan az írás szerzője, Szűcs László a nyilatkozatában a mérkőzést értékelő, góljának örülő Puskást dicséri: „Nagyon komolyan, nagyon őszintén jelenti ki ezt Puskás. A hangjából is érezni: nem Puskás Öcsi, a mindig vidám kedvű játékos mondja ezeket a szavakat, hanem Puskás Ferenc, a magyar labdarúgócsapat hetvenötszörös válogatott kapitánya, aki tökéletesen tisztában van a mérkőzés fontosságával, az olaszok fölött aratott diadal nagy erkölcsi erejével és a 75-szörös válogatottsága jelentőségével.” La Gazzetta dello Sport: „Az olasz labdarúgók büszkék lehetnek és felemelt fejjel járhatnak, hogy csak két gólt kaptak Budapesten.” La Nazione Sera: „Sajnos az olasz védelem 10 perccel rövidebb ideig bírta a hatalmas nyomást, mint arra szükség lett volna.” Voltak kritikusabb hangok is, a Tuttosport felháborodott: „A győzelemről való eleve lemondásnak ilyen példáját válogatott mérkőzésen még nem látták.” A Stadio belátta: „Ez az olasz játékmód meddő, unalmas, nem előrehaladást, hanem hátralépést jelent.”

Sebes kimondottan örült az 1955. évi értékelésnek: „Csapatunk az utolsó hónapok alatt egyre jobban összekovácsolódott. Használt a fiatalok beállítása és az utolsó hetek formái is kielégítettek mindenkit.” A szövetségi kapitány nem is tagadta: „Az 1955-ös volt az egyik legeredményesebb évünk.”

Mintha kilábaltunk volna a minket az 1954-es vb-döntőben ért sokkból.