0–6 – sokkoló kudarc Irapuatóban

A világbajnoki esélyekről a már Budapesten élő Puskás Ferencet is megkérdezték, ezt mondta: „Saját és utódaim tapasztalata, csalódásai alapján azt mondom, ha a fiúk eljutnak a legjobb tizenhat közé, azt igenis könyveljük el sikeres helytállásnak.” Utólag elmondható: a számos (túl) optimista véleménnyel szemben mértéktartó nyilatkozat volt…

Az utolsó mexikói edzőmérkőzésen együttesünk május 30-án 9–1-re legyőzte León vegyes csapatát, a találkozót követően a Népsport többek között ezt írta: „Válogatottunk fegyelmezetten és céltudatosan játszott, megszokott stílusában, s főleg a második félidőben sziporkázott.” Kovács Kálmán, aki jól játszott, de nem szerzett gólt, így várta az első vb-meccset: „Remélem, sikerül egy-két gólt lőnöm, s akkor megnyugszom.” Disztl László annyit jegyzett meg: „A nagy fizikai igénybevételt követelő edzőmérkőzés jó recept. Rotterdam és Bécs előtt, valamint legutóbb a brazil mérkőzést megelőzően is így csináltuk, és bejött.”

Mezey György szövetségi kapitány a szovjetek elleni találkozó előtt egy nappal sajtótájékoztatót tartott, többek között elmondta: „Nem szabad a csapatmérkőzések hármas sorozatát, a továbbjutás tervét az első kilencven perc eredményétől függővé tenni, így igaz, ebbe már belebukott a magyar válogatott 1978-ban, Argentínában. Az argentinok elleni meccsre helyezték a fő hangsúlyt, és amikor az nem sikerült, rögtön özönvízhangulat alakult ki.” Az ellenfélről ezt mondta: „A szovjet labdarúgás általános színvonalát magasnak tartom. Magasabbnak, mint a miénket. Mégis azt mondom, rengeteg problémával küszködnek mostanában. Bármennyire képzett szövetségi kapitány Lobanovszkij, a gondokat nem lehet három-négy hét alatt megoldani, legalábbis azt hiszem, hogy szinte lehetetlen. Ám lehetnek csodák.” Arra a felvetésre, milyen a hangulat, így reagált: „Nincs arcráncoló feszültség, de azt sem mondhatom, hogy a fellegekben járunk.”

Az utolsó edzés előtt játékosaink is megszólaltak, Esterházy Márton szerint: „Embert próbálóak a körülmények.” Sallai Sándor úgy vélte: „Az első negyedórában kell magunkhoz ragadnunk a kezdeményezést.” Dajka László figyelmeztetett: „Nagy hiba lenne leírni az öreg Blohint.” Bognár György óvatosságra intett: „A fölösleges rohangálás valóságos vétek.” Burcsa Győző viszont optimista volt: „Ha tudásunk hetven százalékát nyújtjuk, nem lehet baj.”

Hiába szólt a reggeli után Buda István, az OTSH elnöke meleg szavakkal a fiúkhoz, lett baj… A 6–0-s vereségről az NS az eredmény mellett ezt írta: „A két gyors gól sokkolta válogatottunkat, és érvényesült a képességek közötti különbség.” Az ellenfél a 4. percben 2–0-ra vezetett, ez sokkolta a mieinket. Igor Belanov tizenegyesével a félidőben 3–0 volt a Szovjetuniónak, gyakorlatilag elment a mérkőzés.

„Nem voltunk egy súlycsoportban – értékelt a szaklap. – Fájdalmas volt a valóság: „(…) az állandóan futásra késztetett magyar hátvédek képtelenek lépést tartani a szélvészgyors szovjet csatárokkal. (…) Gyakran már az ellenfél térfelének közepén elakadtak a bátortalan magyar próbálkozások, a keményen, de egyáltalán nem durván játszó szovjet védők könnyedén választották el a labdától a mieinket.” A második játékrészben sem változott a helyzet: „A nagy hátrány arra késztette válogatottunkat, hogy feladja kedvelt játékmódját, viszont lehetőséget adott arra, hogy a hátul adogató Kuznyecovék hirtelen ritmusváltással elindítsák ékjeiket. (…) A nagy hátrány tudatában kapkodott válogatottunk, hitét vesztett társaság próbálta meg – meglehetősen erőtlenül – csökkenteni a szovjet együttes előnyét.”

A következtetés egyértelmű volt: „Mindenesetre válogatottunk súlyos veresége azt jelenti, hogy meglehetősen nehéz lesz a továbbjutás kivívása. És nem csak a nagy gólkülönbség miatt. Nemzeti tizenegyünktől ugyanis nagyon régen láttunk ilyen lehangoló, minden szervezettséget és elképzelést nélkülöző játékot.” Együttesünkben nem voltak értékelhető teljesítmények, Disztl Péter „szinte alig nyúlt labdához”, Sallai oldalán „Alejnyikov játszott éket, s bizony nemegyszer hozta nehéz helyzetbe hátvédünket”, Róth Antal „nemigen tudott lépést tartani a szélsebesen érkező szovjet támadókkal”, Nagy Antal „a támadások szervezésében nem bírt hozzátenni a csapat játékához”. Az előre játék sem ment, Bognár „alig vétette észre magát”, Détári Lajos „nem volt képes karmester lenni”, Kiprich József „erőtlen volt, s lendületszegény”, Esterházy Márton „nem sok vizet zavart”, Dajka „sem javított a magyar válogatott összteljesítményén”. Egyedül Burcsa Győző kapott némi elismerést: ő „igyekezett még a leginkább. A legtöbb kezdeményezés tőle indult a középpályán”.

A győztes szövetségi kapitánya arra a felvetésre, hogy a szovjet csapat nőtt önmaga fölé vagy a magyar volt nagyon gyenge, így válaszolt: „Azt hiszem, a gyors gólok kiütötték a magyarokat. Képtelenek voltak újítani, hiányzott egy egyéniség a csapatból, aki magával ragadta volna a többieket, őszintén szólva meglepett, mennyire tanácstalanokká váltak ellenfeleink.” S hogy mivel magyarázta Lobanovszkij a hat kihagyott szovjet helyzetet és a kimaradt tizenegyest? „Az örömmel. Nem tudtak mit kezdeni játékosaink azzal az érzéssel, hogy négy-öt-hat góllal vezetünk.”

Mezey György egyet aludva a történtekre interjút adott az NS-ben. „Négy perc alatt két gólt kapni, ez egyenlő egy megrendítő ütéssel. Képtelen volt talpra állni a csapat. Lelkileg teljesen összeomlott, ezzel pedig minden korábbi elképzelésünk szertefoszlott.” Folytatva: „Azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy ilyen mérkőzés egy válogatott életében talán csak egyszer fordul elő. Az már a mi tragédiánk, hogy ez az összeomlás pont a világbajnokságon történt.” Nem tagadta: „Edzői pályámon még nem éltem át ilyen szituációt, azt, hogy ennyire padlóra kerüljön a csapatom.”

A velünk egy csoportban lévő Franciaország kiemelt figyelmet fordított a találkozóra. A France Soir feltette a kérdést: „Mi lesz veletek, világbajnokjelölt francia fiúk?” A Le Figaro figyelmeztetett: „Legyünk óvatosak! Ez az igazi labdarúgás.” A Les Sports az okot kereste: „Hogy a szovjet válogatott ilyen nagyszerű erőt képviselt, az a Dinamo Kijev KEK-győzelme után érthető, de hogy Mezey György gárdája, amely Európából elsőnek jutott a huszonnégyes döntőbe, ennyire gyenge teljesítményt nyújtson, arra nem találunk magyarázatot.” A L’Équipe jól látta: „Henri Michel most már tudja, hogy honnan fúj a veszélyes szél! A magyar együttes teljesen érthetetlenül perceken belül megadta magát, és a fehér mezeseknek a mérkőzés 5. percétől kezdve szinte szabad utat kínált. Mezey György együtteséből bárkit is elmarasztalni igazságtalanság lenne. Az egész csapat mondott csődöt.” A belga La Meuse szerint: „A szovjetek fittyet hánytak a zavaró légköri viszonyokra. Szegény magyarok!” A holland De Telegraaf némi iróniával fogalmazott: „Szovjetunió–Magyarország 6–0! Ennyit talán mi is tudunk. Úgy látszik túl korán ijedtünk meg a magyaroktól.” Az NS kommentátora, Grosics Gyula a sokktól elvonatkoztatva a lényegre tapintott: „Bármennyire nehéz ezt kimondani, a tény az tény: a magyar labdarúgásnak nincs kellő szakmai és morális bázisa ahhoz, hogy hosszú távon sikeres válogatottat építhessen. Régen meginogtak a tartópillérek. Megroppantották a különböző botrányok, a totócsalás, a bundaügyek. Szilárd, masszív alap nélkül még lehet szép épületet tervezni, de csak idő kérdése, mikor csúszik, mikor süllyed meg először.”

Meglehet, hogy ez volt a kínos kudarc oka.