Simogasson a szél!

– Nekem a hangom ment el, önnek pedig a dobhártyája szakadt be. Kellemes beszélgetés lesz.
– Kicsit hallássérült vagyok, de semmi baj, nem fáj, csak zúg a fülem. A tizenegyedik menetben szedtem be egy ütést, és egyből tudtam, hogy mi történt. De mindegy is, a lényeg, majdhogynem fitt vagyok, hiszen legalább két órát aludtam az éjjel.
– Ahhoz képest, hogy a bankettről villámsebesen távozott…
– Ennek meglehetősen prózai az oka: a barátnőm, Arabella akkorra már nagyon lázas volt, és a kötelező protokoll, a sajtótájékoztató meg a köszöntők után visszamentünk a szállodába. Negyvenfokos lázzal ágyba bújt, én meg vigyáztam az álmát.
– A következő napokban, hetekben lesz mód pótolni az elmaradt ünneplést.
– Mi az hogy! Eleve csak hétfő délután érek haza, hiszen az osztrák határ mellett, a kedvesemnél még sort kerítünk egy megállóra. Hétfőtől aztán mindent bele.
– Akkor kezdjük elölről, mondjuk onnan, hogy már a mérlegelésnél feltűnt, milyen jókedvű, milyen laza és könnyed, egyáltalán nem úgy festett, mint egy élete első világbajnoki címmérkőzésére készülő kihívó.
– Akkor először is rögzítsük: marhára izgultam.
– No, ez látszott a legkevésbé.
– Mert González fizikai közelségétől érthetetlen módon azonnal megnyugodtam, és rendkívüli derű kerített hatalmába. Én sem tudom, miért. Szombat este pedig, amint felhangzott a Szállj el, kismadár, és besétáltam a csarnokba, azonnal angyali nyugalom szállt meg.

– Milyen tervekkel lépett a ringbe? Mit találtak ki az edzőjével, Fritz Sdunekkel?
– Elhatároztuk, hogy halál lazán, gazdaságosan, takarékosan bokszolok, bármit is csináljon González.
– Ez be is jött.
– Hála Istennek, igen.
– És Sduneknek.
– Persze, ezer százalékig. Már az élő televíziós adásban is vagy százszor megköszöntem neki, hogy ilyen tökéletesen felkészített, állandóan csak azt ismételgettem, hogy "Ich liebe dich, Fritz, ich liebe dich."
– A németek nyilván respektálják, hogy már az ő nyelvükön adott interjúkat.
– Á, elég béna vagyok, szerintem égés volt.
– Szerintem meg nem, de ezen nem veszünk össze.
– Most semmin sem tudnék összeveszni senkivel.
– Dariusz Michalczewskivel lehet, hogy sikerült…
– A kis videóra gondol?
– Bizony.
– A gyúrónk, Christopher Busch hívta fel az éppen egy zakopanei síugróversenyen tartózkodó Dareket azzal, hogy képzeld, Madár megverte Gonzálezt. Tigris nem is hitte el, azt gondolta, szórakoznak vele. Erre Kokó mobiljáról kapott egy kis rövidfilmet ajándékba. Én emelem az övet, és mosolyogva azt mondom neki, hogy szevasz, Dariusz, Kokó meg a háttérben szivarozik, és mutogat neki szépeket.
– Gondolom, volt öröm odaát.
– Ez aztán végképp nem izgat, barátok közt belefér, különben is, hadd főjön a feje!

– Stipe Drewsnek és Thomas Ulrichnak is főhet, hiszen elvben ők is bokszolhattak volna Tigris elvett címéért.
– Én nem tudom, mit gondolnak most, de azt igen, hogy fordított esetben én nagyon ideges lettem volna. Legalábbis ha Ulrich bokszol Gonzálezzel. Mert Stipét egyrészt jobban szeretem, másrészt ő is jobb bunyós Ulrichnál, nemcsak én.
– Eszébe jutott már, hogy alapjaiban változhat meg az élete?
– Még nem mertem belegondolni. De az egyik napról, az egyik meccsről a másikra való életnek bizonyára vége, főleg ha párszor meg is tudom védeni a címemet. A támogatandó sportolót kereső cégeknek csak annyit üzennék: itt állok teljes életnagyságban, nyugodtan jöjjenek!
– Én nem aggódnék.
– Én sem teszem, csak mondom.
– Most mindenesetre, feltételezem, jó ideig nem akar szorítót látni.
– Erre mérget vehet. Mindent kipihenek, az utolsó cseppjét is kiélvezem ennek a győzelemnek.
– A közönség szeretetét látva, ez sem lesz egyszerű.
– Rendkívüli volt, amit a lelátóról kaptam. Nem is tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok a miattam ilyen messzire elzarándokoló magyaroknak a szurkolásért. A ringben is csak azt ismételgettem, hogy köszönöm, köszönöm, de ez is kevés. Legszívesebben ugrottam volna egy hasast a tömegbe, mint a rocksztárok…
– Majd otthon, ha a Budapest Sportarénában bokszolhat.
– Az bizonyosan életem legszebb pillanata lenne. Tudom, hogy totálisan idegbeteg lennék, nagy lenne rajtam a nyomás, de fantasztikus lenne.
– Bőven van rá esély.
– Már csak babonából is abban maradtunk Dámosy Zsolt menedzserrel, hogy az első címvédő mérkőzésemet nem odahaza vívom meg.
– Kokó és Chacón miatt?
– Persze. Ez amúgy május környékén lehet esedékes, az év vége felé viszont már nagy a realitása egy BS-beli összecsapásnak.
– Ki ellen?
– Na, ez az, ami jelen pillanatban egyáltalán nem érdekel.
– Beszéljünk a szombati meccsről is, ha kérhetem…
– Akár órákon át! Szóval, amikor beléptem a szorítóba, ránéztem Gonzálezre, és bár tudom, hogy a bunyóban az alkat nem minden, láttam, hogy én kajakabb pali vagyok. De ettől még nem becsültem le, most is azt mondom, hogy igazi, kemény harcos.
– Viszont már nem világbajnok.
– De nem ám!
– Ha már itt tartunk: rossz szokásával ellentétben ezúttal talán csak egy, kisebb holtpontja volt, és azon is gyorsan átlendült.
– A hatodik menet környékén éreztem először, és szerencsére utoljára, hogy baj lehet. De a szünetről már úgy jöttem ki a hetedikre, hogy teljesen rendben vagyok. Plusz Gonzálezen láttam, hogy fáradtabb, mint én, már nagyon szuszogott.
– A közelmúltbeli szegedi események tükrében nyilván félt, hogy nem bírja a végét. Hiszen ott az utolsó hat percre jártányi ereje sem maradt.
– Ezért is bokszoltam takarékosabban. Aztán az utolsó két menetben, amikor már tudtam, hogy nem lehet gond, elengedtem néhány pörgősebb kombinációt is.
– Fiktív a kérdés: még hány menetig bírta volna?
– Pár még volt bennem, de nem örültem volna, ha folytatnom kell. Viszont a végén nem is voltam elpukkadva, az ünneplésnél is álltam a sarat. Végül is feleannyit sem ütöttem, mint González, csak pontosabbakat, azt hiszem, minőségi munkát végeztem.
– Ebben egyetértünk. Az Universum vezérkara is így látta?
– Teljesen másképp néztek rám a meccs után, mint korábban bármikor. Peter Hanraths gazdasági igazgató szerint például végérvényesen felnőttem.
– Akkor kezdődhet is az új, a profi világbajnok Erdei Zsolt élete.
– Tudom, hogy ma még beláthatatlan távlatok nyílnak előttem, de annyit melóztam ezért, hogy talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, megérdemeltem. Most már letettem az asztalra azt a bizonyos nagy eredményt, amely után sínre kerülhet az én kis életem. Vagy ahogy a bevonulónótámban a Republic énekli, most már nyugodtan simogathat a szél…