Vitalij Klicskótól elszenvedett szombati veresége után Shannon Briggs azt nyilatkozta, hogy noha bokszolt George Foreman és Lennox Lewis ellen is, Vitalijt mindkettőjüknél jobbnak tartja. Különböző korszakok sportolóit (így bokszolóit is) nehéz összehasonlítani, de bokszban különösen érdekes az összevetés. Vajon Klicsko a legjobbak közé tartozik?

Arról, hogy kik a legjobb bunyósok, a találgatás a múlt században kezdődött. Az egyik legötletesebb módszer az volt, hogy számítógép segítségével a szakemberek 1967-ben kiválasztották a 16 legkiemelkedőbb bajnokot, a lehető legtöbb adatot a gépbe táplálták, a masina ütésről ütésre kísérte a meccseket, amelyeket Amerika-szerte rádión hallgattak. Füzesy Zoltán Ökölország katonái című könyvében az első balhéról is ír: mivel Muhammad Ali sérelmezte, hogy Jim Jeffriestől „kikapott”, hitelrontás címén egymillió dollárra perelte az ötletgazdát.

A fináléba Jack Dempsey és Rocky Marciano került, majd Rocky a 13. menetben kiütéssel győzött, s ezzel lett minden idők világbajnoka. Hogy a sértett Alit kiengeszteljék, kihívhatta a győztest, a virtuális meccset a tévé is közvetítette. Az összecsapást technikailag úgy oldották meg, hogy mindkét bunyóst lefogyasztották közel versenysúlyukra, majd hetven egyperces menetet bokszoltak kamerák előtt. Valamennyi létező variációt eljátszották, ami egy bokszmeccsen előfordulhat, s ezt a végeredménnyel is megtették, majd számítógép segítségével összevágták az anyagot. A filmet 1970-ben mutatták be – az 1969-ben repülőgép-balesetben elhunyt Rocky a premiert nem érhette meg –, és Marciano a 13.menetben K.O.-val nyert.

Füzesy említi, a múlt században különböző korszakok szakemberei az adott kor bajnokát tartották a legjobbnak. Eszerint Jack Johnson (1908–1915 világbajnok), Jack Dempsey (1919–1926), Joe Louis (1937–1949), Rocky Marciano (1952–1956) és Muhammad Ali (1964–1967, 1974–1978, 1978–1979) vitte el a pálmát.

Az 1972-ben 84 évesen elhunyt bokszpápa, a Ring Magazine megalapítója, Nat Fleischer az első tíz sorrendjét így állította össze: Jack Johnson (1908–1915), James J. Jeffries (1899–1904), Bob Fitzsimmons (1897–1899), Jack Dempsey (1919–1926), James J. Corbett (1892–1897), Joe Louis (1937–1949), Sam Langford (nem volt világbajnok, 1924-ig bokszolt), Gene Tunney (1926–1928), Max Schmeling (1930–1932), Rocky Marciano (1952–1956). A választást nyilván meghatározta, hogy Fleischer a század utolsó negyedének bokszolóit már nem láthatta.

De nézzük a másik oldalt: egy hollywoodi úriember, Leslie Lieber, miután filmen látta az említett bunyósokat, levelet írt Fleischernek. „Rövid három óra alatt végigszenvedtem életem legnagyobb csalódását. Az ön leírása alapján ezeket a bokszolókat a legnagyobbak közé soroltam, és mindig imádságos áhítattal ejtettem ki a nevüket. Nem tudom, nevessek-e vagy sírjak. Amikor a veterán szakemberek csodálatos hősöknek írják le ezeket az öklözőket, a saját korszakuk mércéjével mérnek. De miért kell a fiatalabb korosztályt félrevezetni azzal, hogy olyanokat küldünk a mennybe, akik a maiaknak még csak a szerelését sem vihetnék?"

Hank Kaplan a Rocky Marcianóról 1999-ben bemutatott életrajzi film kapcsán árnyaltabban fogalmazott, mondván, a régi időknek megvannak a maguk hősei, akik az adott korban a legjobbak voltak. Az összehasonlítás értelmetlen, mert az edzésmódszerek és a fizikum fejlődésével, a táplálkozás korszerűbbé válásával mindig az újak kerülnek ki győztesen az összevetésből, azt azonban ne feledjük, hogy a múlt nagymenői remek bokszolók voltak, hívta fel a figyelmet az ökölvívással foglalkozó szakíró a Boxing havi magazinban, 1999 júniusában.

A szaklap fél évvel későbbi számában, az új ezred hajnalán megszavaztatta olvasóit, kik voltak a múlt század legjobbjai. Nos, nehézsúlyban a voksok alapján Ali, Joe Louis, Marciano a sorrend, a legnagyszerűbb meccsek között Holyfield és Tyson első mérkőzése a második, az Ali–Foreman találkozó a harmadik legtöbb szavazatot kapta, a legdrámaibb csaták dobogósai pedig: Ali–Foreman, Frazier–Ali (első mérkőzés) és James Douglas–Tyson összecsapások.

De a nagymenők is hasonlítgatták egymást. Floyd Patterson és Sonny Liston mérkőzése előtt Rocky Marciano így vélekedett: „Sonny klasszis bokszoló. Balegyenese tömör, hatásos, felér Joe Louiséval. A többi ütése? Testre hatásosabban üt, mint Ezzard Charles. Persze Charles ügyesebb bokszoló volt. Lábai jók és gyorsak. Lábmunkája hatásosabb, mint Jersey Joe Walcotté, pedig Joe papa aztán igazán nem volt lassú. Képességei alapján azt mondhatnám, hogy feltétlenül megérdemel egy bajnoki mérkőzést. Ezt az összecsapást évek óta várják az emberek. Magam is nagyon szeretnék már látni egy Patterson–Liston mérkőzést."

Hogyan végződött a mérkőzés 1962-ben? A találkozó második percében Liston kiütötte Pattersont, s a visszavágó sem tartott sokkal tovább – hogy aztán Liston lábmunkája Muhammad Ali elleni meccsein nehézkes csoszogásnak tűnjön ellenfele tánca mellett (mindkét meccsüket Ali nyerte). A szakma egyébként Pattersont nem tartotta igazi nehézsúlyúnak, és Floyd valóban középsúlyból nőtt fel félnehézsúlyba, ám a királykategóriához nem volt meg a tömege, s nem volt ütésálló (Ali szerint kitűnő félnehézsúlyú volt, de nem több).

Manapság nem gond a tömegnövelés (Shannon Briggs 193 cm-es magasságához 119 kilót nyomott, Vitalij Klicsko 202 centijéhez 114-et), de régebben a magassági paraméter egyben meghatározta a stílust is. Ami napjainkban is tény, a magasságot nehéz legyőzni: a ringben ügyetlen benyomást keltő, 213 centis Nyikolaj Valujevet csak Ruszlan Csagajev és David Haye tudta megverni.

Vitalij Klicsko 2003 decembere óta a Bokszvilágtanács (WBC) világbajnoka úgy, hogy 2004 és 2008 között nem lépett ringbe. Öccse, Vladimir 2006 óta a Nemzetközi Bokszszövetség (IBF) bajnoka, s 2008 óta a Bokszvilágszervezeté (WBO) is. Lehet azt mondani, hogy híg a mezőny, de ez a tényeken nem változtat.