Pacquiaóékért még megérte felkelni! Mi lesz veled, profi boksz?

Vágólapra másolva!

2016.04.11. 14:04

Címkék

Bő fél év alatt bejelentette visszavonulását a profi boksz elmúlt másfél évtizedes történetének két meghatározó, de talán azt is mondhatjuk, hogy két legnagyobb alakja. 2015 szeptemberében 38 évesen veretlenül akasztotta szögre a kesztyűt az amerikai Floyd Mayweather (49 győzelem–0 vereség–0 döntetlen, 26 K.O.– T.K.O), az elmúlt hétvégén pedig, a Timothy Bradley elleni második sikere után a 37 esztendős Fülöp-szigeteki Manny Pacquiao (58–6–2, 38) sem folytatja a bunyót. Miközben a filippinót búcsúztatjuk, érdemes feltenni a kérdést, merre tovább profi boksz?

KIK MARADTAK, HOGYAN TOVÁBB?
Pacquiao és Mayweather visszavonulásával vitathatatlanul korszakhatárhoz érkezett a profi boksz, egyelőre nem látni a súlycsoportoktól független összevetésben, hogy kik lehetnek a hozzájuk mérhető klasszisok. (Tegyük hozzá, eközben a nehézsúlyban pedig lezárult a virtuozitásában Pacquiaóékhoz nem hasonlítható, Európában mégis nagyon népszerű Klicsko-korszak.) Azt Pacman edzője, Freddie Roach is elismerte a Bradley elleni harmadik összecsapás után, hogy tanítványa ezen a meccsen már nem ütött annyi kombinációt, sorozatot, mint korábban, már négy ütést is ritkán eresztett meg egymás után, pedig fénykorában akár hetet is – tegyük hozzá, az elmúlt négy évben erre azért már ritkán láttunk példát. Pedig ez volt a filippinó igazi tudománya, a hirtelen ritmusváltások utáni, hihetetlenül magas ütésszám. És ez az, amit a „maiak" nem igazán tudnak, mint ahogy az olyan nagy súlycsoportváltásokra is egyre kevesebb példát látunk, mint amit Pacquiao produkált, aki nyolc különböző kategóriában is bokszolt. Mayweather pedig egyszerűen utolérhetetlen volt a ringben, olyan különlegesen mozgott a kötelek között, hogy alig-alig lehetett megütni, miközben az ellentámadásai rendre veszélyt hordoztak magukban. Persze, biztos, hogy például a Ring Magazin súlycsoportoktól független listáját vezető, még veretlen nicaraguai Román González (44–0–0, 38) remek bunyós, de ha nem fog kategóriákat váltani és megmarad a kevésbé nézőcsalogató légsúlyban, akkor aligha válik legendává. Hasonló a helyzet a harmatsúlyú kubai Guillermo Rigondeaux-val (16–0–0, 10), míg a Boxrec listáját vezető, középsúlyú mexikói Saúl Álvarez (46–1–1, 32) hiába ver meg három éve mindenkit, aki szembe jön, 2013-ban nagyon súlytalannak tűnt Floyd Mayweatherrel szemben, így nehéz elképzelni, hogy éppen az ő örökébe lép majd. (Azt most hagyjuk, hogy az egyik, azóta „visszavonultatott" női pontozó döntetlenre adta a meccset, mert a másik két döntnök azt látta, amit a statisztikák is mutattak – nagyon sima Mayweather-győzelmet.) Furcsa ezt írni, de egy kazah bokszoló, Gennagyij Golovkin (34–0–0, 31) lehetne a profi boksz „megmentője". A feltételes mód azonban több szempontból is indokolt. Egyrészt már ő is 34 éves, vagyis nagyon hosszú uralkodás már nem valószínűsíthető az esetében, másrészt középsúlyú lévén talán csak Álvarezzel vívhatna igazán jó meccseket. (Amir Khan szurkolóitól elnézést kérünk, de Álaverez következő ellenfelét, a porcelánállú britet – a súlycsoportoktól független listákhoz hasonlóan – egyelőre nem helyezzük Golovkinékkal egy szintre.) Az igazi áttöréshez ugyanis súlycsoportot kellene váltania, de nem is egyet – talán csak a félnehézsúlyban találna a klasszisához mérhető riválisokat, ám az már lehet, hogy túl nagy váltás lenne a kazah ütőgép számára. És akkor a félnehézsúlyról egy kicsit, mert most „ott van a nagy élet”. Egyrészt abban a súlycsoportban bokszol ugye a Ring Magazin már emlegetett listáján 2. helyen álló orosz Szergej Kovaljov (29–0–1, 26), aki ellen 12 menetet csak Bernard Hopkins tudott végigállni, de ő is kikapott. Az orosznak ugyan nincs olyan lábmunkája, mint fénykorában Roy Jonesnak, és nem képes olyan tempójú bokszra, mint Pacmanék, viszont olyan horgai vannak, amelyektől egy ló is kifeküdne, így a magunk részéről leginkább tőle várunk a következő néhány évben nagy meccseket (igaz, sietnie kell, mert ő is 33 éves). Már csak azért is, mert a nagyközépsúlyból idén márciusban végre feljebb lépő, a Ringnél 4. amerikai Andre Ward (29–0–0, 15) is immár ebben a kategóriában bokszol, és akkor a világbajnoki övétől Chad Dawsont 2013-ban első menetes K.O.-val megfosztó kanadai Adonis Stevensenról (27–1–0, 22) még nem is szóltunk. Nagyjából a felsoroltak jelentik most a profi boksz krémjét, tessék válogatni, kinek a meccséért kelnének fel hajnali három órakor is, hogy élőben lássák... P. K.

Alig marad igazán népszerű, Európában is ismert bokszoló, amolyan igazi világklasszis, akiért még itt Magyarországon is felkelünk hajnali 3-kor." Többek között ezt írta a portál ökölvívást szerető és ismerő munkatársa, Pór Karesz e-mailben a meccs reggelén, és teljesen igaza van. Az ember különböző megközelítésben csűrheti-csavarhatja a dolgokat, de egy biztos: Manny Pacquiao visszavonulása ezt jelenti (főképp, hogy Floyd Mayweather sem bokszol már). Írhatnám, hogy ezért szerettem vagy azért, de ennél gyakorlatiasabban nem lehet megfogalmazni, mit is jelent(ett) Pacman a profi ökölvívásnak. És főleg a nézőknek!

Az természetes, hogy hazájában népszerű volt, főleg a viszonylag alacsony életszínvonalon élők között. Rendkívüli módon becsülték benne, hogy a nyomorúságos körülmények közül ki tudott emelkedni, éppen az ökölvívás által, a sport emelte ki a mélyszegénységből. Honfitársai szívéből beszélt, amikor azt mondta. „A jobb élet reményében kezdtem el bokszolni. Egy bunyósnak az az álma, hogy világbajnok legyen, továbbá teremtse meg családja anyagi biztonságát."

Népi hősként mindkettőt elérte, s még valamit: amikor bokszolt, a szigeteken csökkent a bűnözés, mert kiürültek az utcák, az emberek ugyanis kedvencüket nézték a tévében. Edzője, Freddie Roach szerint egész karrierje során az jelentette számára a legnagyobb motivációt, hogy „nem felejtette el, honnan jött, neki az ökölvívás jelentette a kapaszkodót az élethez". Arról nem beszélve, hogy Pacquiao hithű katolikus, a ringben minden laklommal imádkozott, a győztes meccsek után egy manilai bazilikában adott hálát az Úrnak.

Tényleg mesebeli történet az övé. A családját korán elhagyó apa nélkül öt testvérrel cseperedő Manny 14 évesen a famíliától függetlenítve magát Manilában kereste a szerencséjét, de nem találtak egymásra. Aprópénzért cipekedett turistáknak, árult fánkot, cigarettát, de bokszolt is – igaz, kezdetben azért sem kapott többet.

„Manny mindig ott volt a meccseken, várta, hogy összeeresszék valakivel. Őszintén szólva nem láttam nagy lehetőséget benne, igaz, nagyon bátor volt, gyors és erős, de a fejét ritkán használta. Ha megnyert néhány mérkőzést, talán kereshetett három dollárt – mondta róla az őt ismerő üzletember, Rey Golingan. Aztán amikor szó szerint beverekedte magát Fülöp-szigeteki válogatottba, az ennivalóra legalább már nem volt gondja...

A stílus maga az ember, szól a mondás, s ez Pacmanre különösen állt. Nem sokat taktikázott, ment előre, ez volt a vérében. Nyomás alá helyezte ellenfeleit, ami az összecsapások túlnyomó többségében eredményre vezetett (58 győzelem, 6 vereség, 2 döntetlen, 38 K. O. – T. K. O.). Nem feltétlenül nagy ütéseivel tette harcképtelenné ellenfeleit, hanem elsöprő lendületével. Volt benne gyilkos ösztön, ami talán sosem halt ki benne, csak éppen idősödve már nem lehetett mindig eredményes ez a stílus.

Azt se hallgassuk el, ahogy kapaszkodott fel egyre a súlycsoportokon, sokszor doppingváddal illették. Tény, a légsúlytól indulva hat súlycsoportban lett világbajnok, tehát bele kellett erősödnie az újabb és újabb kategóriákba, egyre több és több izmot pakoltak fel rá. Pacman magát kisváltósúlyúnak tartotta, aki akár könnyűsúlyba is be tudott mérni, igaz, a nagy – pénzes – meccsekre bevállalta, hogy a váltósúly határa felett mérlegelt. Olyan kiváló bokszolókat vert meg, mint Marco Antonio Barrera, Erik Morales, Oscar De La Hoya, Ricky Hatton, Miguel Cotto, Antonio Margarito, Shane Mosley. (A korszakhatárt jelzi, hogy a felsoroltak közül már csak utóbbi három aktív – Margaríto öt év szünet után idén tért vissza a ringbe –, de már mindegyikük túl van a csúcsos, inkább csak „levezetnek".)

Szándékosan hagytam a végére Juan Manuel Márquezt és Timothy Bradleyt, akik közvetve a végzetét okozták. Pacman menedzsmentje javában a Floyd Mayweather elleni gigacsatának szánt összecsapás létrejöttén dolgozott, de az amerikai hol ezzel, hol azzal az indokkal kikosarazta.

Manny kiállt a stílusában némiképpen Mayweatherre hasonlító Bradley ellen és ha vitatható körülmények között is, de kikapott. Ám még mindig nem jött el a világ legjobbjának tartott Mayweather elleni találkozó ideje, Pacquiao pedig negyedszer is ringbe lépett Márquez ellen. A többi ismert: a Fülöp-szigeteki ikon sokkoló vereséget szenvedett, de továbbra is futott Mayweather után, ám a sok korábbi csata nyoma nem múlt el rajta nyomtalanul: mind fizikailag, mind mentálisan megviselték a gigászi csaták.

Az amerikaival már jóval túl pályafutása zenitjén csapott össze és szenvedett simán vereséget. Igaz, Pacman ellenfelei sem mindig legjobb formájukban álltak ki ellene.

De tény, amíg a párosításban ő (vagy a nagy rivális Mayweather) volt az egyik résztvevő, megérte hajnali háromkor a tévékészülék távkapcsolóját keresgélni...

EMLÉKEZETES PACQUIAO-GYŐZELMEK

K.O. Hatton ellen