Kőkemény, mégis kedves: Csötönyi Sándor, a csepeli Padre

– Tényleg nagyobbat ütött, mint amit a csontja elbírt?
– Igen, még amikor Gyöngyösön, a Zalkában bokszoltam, és alig múltam húsz, eltört a kézfejem. Most is érzem. Olyan ez, mint a futballban, ha nem mersz belerúgni a labdába, akkor már rég rossz. Én meg minden harmadik meccsem után újra megsérültem, abba is kellett hagynom.

– Miért éppen a bunyó?
– Fogalmam sincs, én minden sportágba belekóstoltam, fociztam is, meg az MHSZ-be jártam lőni, mert azt ígérték, fiatalon adnak jogosítványt. Kilencéves koromban mentem le a szekszárdi Garai iskolába bokszedzésre, akkor már focizgattam, Szabó Dönci, a későbbi nagy kosáredző volt a testnevelő tanárom. Az iskola tornatermében délután ötkor kezdődtek a boksz­edzések, három testvér, Leposa Feri bácsi, Dezső bácsi és Béla bácsi tartotta az edzéseket, hatan vagy heten kipróbáltuk a kesztyűt, ütöttük a zsákot meg egymást. A középső Leposa, aki később Orbán Lacinak is edzője volt, meg az öreg Füzesynek, csupa nagy névnek, szóval ő valahogy kiplankolt engem, azt mondta, kisfiam, gyere, te tehetséges vagy. Ma sem tudom, miből szúrta ki.

– Mikor volt az első meccse?
– Tizenegy évesen Kiskunhalason. Cseszneki Vilmossal bunyóztam a Szekszárdi Dózsa színeiben, neki már volt három-négy mérkőzése. Azt mondta az öregem: ne ronts neki, de maradj közel hozzá! Kicsit magasabb volt nálam, a lényeg, úgy levertem, mint a cöveket.

– Mi minden fért a meglehetősen rövid sportolói pályafutásába?
– Serdülőbajnok lettem Nagykanizsán. Területi bajnok, megyebajnok. Mindenkit kisámfáztam. Tizennyolc éves koromig veretlen voltam Magyarországon, az első vesztes meccsemnél leszakadt a szemem, és leléptettek. Utána azért már kaptam ki, de így is csak öt-hat vereségem van összesen.

– Tényleg Kónya Pepi volt a világ legjobb bokszolója?
– Egyértelműen. Kónyával, aki negyvennyolc kilós volt és Szekszárdon csapattársam, könnyűsúlyig nem lehetett bokszolni. Orbán Laci könyörgött, hogy ne kelljen vele kesztyűznie, mert Pepinek olyan balegyenese volt, mintha fával ütött volna, a balhorgától leszakadt a fejem. Szikkadt, száraz fiú volt, szuper adottságokkal, de nem tudott játszani. Ha fociztunk háromnegyed órát, ha futottunk, rajta nem látott senki izzadságot.

– És miért nem ismeri senki a nevét?
– Az apja a DÉDÁSZ igazgatója volt, az anyja cigánylány, akinek a családja elrabolta a gyereket, aztán ráhúztak egy tüzépes ablaklopást, az egyik dózsás melegítőben akciózó féltestvére helyett ő vitte el a balhét, rákenték a Tüzép teljes hiányát, és leültették. Elvesztette a boksz. Pedig a későbbi olimpiai bajnok Gedót is kétszer legyőzte, agyonvert, szétszedett mindenkit, az országos bajnokságokon is egy perceket bokszolt.

– Csötönyi Sándornak sem jutott sok a felnőttkarrierből.
– Én 1969-ben még jöttem fölfelé, harmadik lettem a felnőtt ob-n, az akkor már MTK-s klubtárssal, Kovács Palival bokszoltam volna elődöntőt, de ő volt az idősebb, nem volt köztünk meccs. „Megsérültem”, ő jutott be a döntőbe, ott kikapott Kovács Feritől, akit én korábban megvertem. Tizenkilenc-húsz évesen már menő voltam. Adler fel akart hozni a Vasasba, leküldtek egy Tatraplan kocsit értem. Én szívem szerint Zsiga bácsihoz mentem volna, de valamiért nem tudtak megállapodni a szekszárdiakkal, és vissza kellett mennem. És rá két hónapra jött az MTK, Münnich Ferenc rokona volt a szakosztályvezető, vele nem mertek ellenkezni. Kónyát is akarták, de ő végül nem jött, mert azon a héten letartóztatták.

– A bukaresti Európa-bajnokságról, amelyet Gedó és Orbán is megnyert, hogyan maradt le?
– Készültünk az Eb-re, azt tudni kell, hogy Papp Laci alatt nyolc hónapos edzőtáborokat csináltunk. Bécsújhelyen bokszoltam egy rafkós osztrákkal, és az utolsó pillanatban leszakadt a szemem. Amikor bementünk orvosi kontrollra, a doktor megnyomta a szemhéjamat, és genny jött ki belőle, nem vittek ki Bukarestbe. Pedig előtte a nyár végén Aradon egy Dumitrescu nevű román gyereket vertem meg, a Kisstadionban meg egy Cosentino nevű olaszt. Harmatsúlyban Dumitrescu nyerte meg az Eb-t, és Cosentino lett az ezüstérmes, magyar induló nem volt.

– Katonaként is maradhatott kesztyű a kezén.
– Bevonultam a gyöngyösi Zalkába, ott ász voltam, a félfordulós bajnokságot be is húztuk. Hoztam a mérkőzéseket, 1970 elején volt egy meccsem egy honvédos sráccal, aki korábban már kétszer lefejelt, kétezer-ötszáz néző volt a régi Lovardában, félelmetes hangulat, a nézők elnyomták a csikket az ellenfél fenekén. Na, itt tört el a kézfejem.

– És kénytelen volt abbahagyni. Egyértelmű volt, hogy edzőként folytatja?
– Akkor a sportszázadban katonai rendészek voltunk, én beiratkoztam foci- és bokszedzői tanfolyamra is. Közben Keszthelyen megismertem a német feleségemet, aki terhes lett, és egy év múlva már Zwickauban voltam. A Trabant gyár harmadosztályú csapatához kerültem, az ottani klubelnök nálunk szolgált a háború alatt, kiderült, hogy a nagyapám adott neki civil ruhát, amikor jöttek az oroszok, az összes társát agyonlőtték, őt nem, ő Zwickauban lett klubelnök. És emlékezett a Csötönyi névre. Kicsi a világ. Mint amikor Guantanamón egy kétméteres kubai addig fixírozott egy bodeguitában, amíg ki nem bökte, hogy ő Sergio, aki a német feleségem, Evelyn tanítványa volt az NDK-ban.

– Mennyi időt töltött a keletnémeteknél?
– Hat évet. Ez idő alatt volt kitől tanulnom a szakmát, mert Kurt Rosentritt volt a szaktanácsadónk, aki letette a kubai ökölvívás alapjait, ő volt a mentorom, ott ült mellettem a ringsarokban is. Gyorsan kénytelen voltam németül megtanulni, mert ott nem úgy van, mint nálunk, hogy évek múlva is jár a tolmács. Én heves vérmérsékletű pali vagyok, Kurt mondta, nem baj, csak ne legyek idegesebb, mint a gyerek a ringben. Mindig azt mondjam a fiúknak, hogy mit csináljanak, ne azt, hogy mit nem. Ő tanított meg a gazdaságos mozgásra, amit a nagy magyar edzők sohasem forszíroztak. Lám, a profiknál eleinte még Erdeinek is mennyi gondja volt a gazdaságtalan stílusával, de idővel ezt is korrigálta. Rosentritt mondta, hogy az edzés végén kesztyűztessem a srácokat, akkor már fáradtabbak, nem ütnek minden lepkére. De a mi gyerekeink három perc zsákhoz és három perc iskolához voltak hozzászokva. Pedig az elrontja az ütéstávot, ha túlzásba viszik. Élesítésnek jó, de másra nem. És a gyerekek nagy része sajnos a mai napig ebben hisz, pedig a mérkőzéseket csak párosgyakorlatokkal lehet modellezni.

– Mikor jött haza?
– 1976. március 22-én. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert ha egy héttel később jövök, ma kétszáz euróval több lenne a német nyugdíjam.

– És Csepelen lett edző. Onnan hogyan került a válogatotthoz?
Úgy, hogy kirúgtak, de ezzel akkoriban sokan voltak így. Glatz Árpi is, Bakai Jóska is, Balczó is, pedig többen még a marxista esti iskolába is beiratkoztunk. Más kérdés, hogy aztán nem jártunk. Kerestem a helyem, de úgy voltam vele, vagy kellek valahol, vagy nem. Erre egyik reggel borotválkozás közben hallgatom a rádiót, bemondják, hogy Papp Lacit vissza akarják hozni a belgrádi vb után távozó Kellner Feri helyett a válogatotthoz kapitánynak. Én akkor már az ifiválogatott mellett ténykedtem, a szövetségben Adler Zsiga bácsi a kettévágott kis cigijét szívta, és csak annyit mondott: Csötke, én már kiszálltam a bokszból, Lacinak téged ajánlottalak segítőnek. Az összes többi, akit Laci választani fog, nem alkalmas. És akkor Laci azt mondja a rádióban, hogy van egy fiatal edző, Csötönyi Sanyi, őt fogom választani, most rúgták ki Csepelről. Pedig előtte nem is beszélt erről velem. Másokkal viszont igen, így lettem tíz évre a válogatott edzője. Rá két napra Csepelen, a pálya éttermében belebotlottam Papp Laciba, kiderült, hogy én is szeretem a pacalt, innentől elfogadott, már állíthattam is össze a válogatott kereteket.

– Ha eljutunk a Los Angeles-i olimpiára, hogyan szerepelt volna az a válogatott, amelyik egy évvel később hét érmet nyert a budapesti Eb-n?
– A Los Angeles-i lett volna a legerősebb csapatunk, tuti nyertünk volna három-négy érmet. Hiszen Alvics Gyuszi egyszer Savónt is úgy megverte, hogy a bíró kísérte be a szorítósarokba, de persze kihozták. De Isaszegi Robi, Váradi Jancsi, a két Botos, Farkas Cseka, Gönczi Robi, Bacskai Imi, Molnár Tibi, Hranek Sanyi, Füzesy Zoli, Erős Lajos, Lévai, Somodi, Szikora is szenzációs bunyós volt. Micsoda nevek! Nem véletlen, hogy még nem is voltam negyvenéves, amikor Szöul után Greminger János már felterjesztett mesteredzőnek.

– Papp Laci mellett tényleg a törülközőn ült a meccsek alatt?
– Hát a nyolcvanas évek elején többször is előfordult, hogy Laci fel akart adni meccseket, mert annyira féltette a fiúkat. Amikor Alvicsnak bevertek egy akkorát, hogy hason feküdt a ringpadlón, Gyuszi rám nézett, és csak annyit mondott: kinyírom, Sanyi bácsi. Aztán felállt, kettétörte a gyereket, mint a perecet, én meg leszállhattam a törülközőről.

– Miért szakított Papp-pal és a válogatottal?
– Szöul után tiszteletbeli szövetségi kapitánynak akartuk Lacit megtartani, hogy még kaphasson pénzt, de egy félreértés miatt végül kettőnk között tört el valami. Végül Szántó Öcsi került oda a helyemre, aki aztán Barcelona után kapitány is lett. Én meg szakosztályvezető a Honvédban, miután kineveztek alezredessé.

– Alezredessé?
– Bizony, 1989-ben két hónapra. De a katonakönyvemben most is ott szerepel, nem vették el. Aztán az ottani góré kitalálta, hogy a Honvédot le kell vinni Kiskunfélegyházára, mondtam, hogy ahhoz én nem adom a nevem. Így aztán másfél évre elmentem a KSI-hez menedzser-igazgatónak, életem legszebb időszaka volt, senki sem akart megfúrni, nyugodtan dolgozhattam. És kijárhattam Németországba is, de akkor már a nyugati felébe, Frankfurtba. Nowakowski, Richter, Kaden, Gertel, ilyen német tanítványaim voltak. Frankfurtba a volt NDK-ból is hoztam bunyósokat, meg Magyarországról is. Alvicsot, Kalocsait, Szabó Lórántot, Hranekot, Füzesyt. Meg Bacskait Berlinbe. Az első évben ezüstérmesek voltunk, a következőben már bajnokok. A fináléban Szabó Lórit levittem kisváltóba, Hranekot fel szupernehézbe, és otthon úgy megvertük az Aalent, hogy mindenki csak nézett.

– Hányszor volt a boksz Mekkájában, Kubában?
– Tizenhétszer. Imádom, és nem csak a szivar miatt. Ha Havannában leesik egy kanál, már szól is a Guantanamera. Pedig nagy a szegénység, húsz dollárt keresnek egy hónapban, volt olyan kislány, aki tizen-egynéhány évesen akkor evett először fagylaltot, amikor én vettem neki. De ott mindig olcsóbban edzőtáboroztunk repjeggyel együtt is, mintha itthon lettünk volna. Később Castrónál is jártam Alcídes Sagarrával, a nagy edzővel, megpróbáltam Kubában kaszinót nyitni. De Fidel hallani sem akart róla, mert azt mondta, az a prostitúció melegágya. Az nem jött össze.

– Tanúsíthatom, a nagy Téofilo Stevensonnal remek cimborák voltak.
– Vele tényleg nagyon jóban voltam, Sandrónak hívott, meg Padrénak, amikor Kubában voltunk. Itta a narancsot vodkával, hogy azt higgyék, üdítő, négy testőrrel járt, mindig adtam egy kis pénzt neki. Amikor 1982-ben a müncheni vébén kikapott az olasz Damianitól, együtt sírtunk. A rádiós Molnár Dani akart vele interjúzni, amiért ezer dollárt kért a kubai szövetség – végül az én szobámban csinálták meg ingyen. A pesti világbajnokság idején egy sz...rházi elkezdett kötözködni vele a Szabadság Szállóban, végül én mentettem ki a karjaiból az illetőt.

– Stevensonnal ellentétben ön híresen antialkoholista. Mindig is az volt?
– Tulajdonképpen igen, mert szalagavatókor egy pincében megkóstoltunk egy aznap délelőtt fejtett bort, kénmérgezést kaptunk, és azóta allergiás vagyok az italra. A katonaság alatt kevertet öntöttek a kólámba, úgy bedagadt a fejem, majdnem megfulladtam. Egy kaszinómegnyitón pedig meghúztam tévedésből egy pohár pezsgőt, na, attól is rosszul lettem.

– A kaszinókban nehéz lehetett mindenkinek elmagyarázni, miért nem koccint velük. Hogyan csöppent bele ebbe a világba?
– Egy ismerősöm ismerőse nyitott kaszinót Budapesten, én segítettem nekik a főpolgármesteri hivatalnál, majd Pécsen és Szegeden is újabbakat nyitottunk. Így kerültem bele a szerencsejáték-bizniszbe. Közben pénz után szaladgáltam a KSI bokszszakosztályának, hogy ne szüntessék meg, fél évvel később Erdei Zsolt junior Európa-bajnok is lett. Később 2000-től 2014-ig pedig a Central Casinónak voltam a vezérigazgatója, amíg az üzletág virágzott.

– Örökre emlékezetes, nagy világbajnokságot rendeztünk 1997-ben, Kokó és Madár aranyérmével, telt házas Budapest Sportcsarnokkal, de később is minden évben volt valamilyen világverseny Magyarországon. És nem ment tőlük csődbe a MÖSZ, mint a tavalyi ifi-vb-től. Hová tűnt a sportág varázsa?
– A boksz mifelénk akkor kezdett lefelé menni, amikor megjelent a kiemelt állami támogatás. Onnantól az eredmény helyett mindenkit a pénz kezdett érdekelni, hogy kinek mennyit adok, és akinek nem, annak miért nem, kinek mennyi jut, és akinek kevesebb, annak miért. És amikor a feleségemet már harmadszor operálták, én meg épp Lausanne-ban ültem a nemzetközi szövetségnél, akkor találtam ki, hogy nekem erre már nincs szükségem, legyen Erdei Zsolt az elnök.

– A közelmúlt eseményeinek tükrében nem bánta meg ezt az ötletét?
– Sajnos túlbecsültem Zsoltit, meg hát nem is a megfelelő emberekkel vette körül magát. A szövetség brutális hiányáról, az összeomlásról, a fizetésképtelenségről szállingózó hírek megviseltek, de nemcsak engem, hiszen például Gedó Gyuri is infarktust kapott. Nem tudom, pontosan mi történt, de nem értem, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Én eleve allergiás vagyok azokra a vezetőkre, akiktől ha kijövök, nem tudom, hogy most igent vagy nemet mondtak. Ebből a szempontból a politikai térfél két oldaláról Jánosi György és Deutsch Tamás is pozitív példa, velük mindig tudtam, hányadán állok. Én, ha kell, kellemetlen figura vagyok, edzőként és vezetőként is felvállaltam a konfliktusokat, így aztán nemcsak rengeteg barátom, de rengeteg ellenségem is lett. Ma is az a legnagyobb bajom, hogy nem érzem magam elég hasznosnak. Igaz, áprilisban jön a Spártai Gladiátorok Éjszakája a Papp László-arénában, abban dolgozom, jó buli lesz, ott baltával választják majd a frizurát. Most egy kicsit gyengébb vagyok, katéterezték a szívemet, azt mondta a doki, nem enged repülni, Debrecenbe is a saját felelősségre mentem le a Bocskaira. A lényeg, hogy ezen is túl vagyunk, meg sok minden máson is.

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. február 23-i lapszámában jelent meg.