Kokó 50, avagy az első magyar sportceleb története

Kokó ötvenévesen szuverén egyéniség, de rengeteget tett a függetlenségéért. Amelyben feltétlenül vonzó, hogy ennek köszönhetően nem kell tekintettel lennie szinte senkire. Stabilan és szabadon áll a lábán, mert megteheti.

Pedig a Pongrácz-telepen gyerekeskedve legfeljebb arról álmodhatott, hogy majd egyszer nem ő kapja a pofonokat – aminél természetesen sokkal, de sokkal többre vitte. Hiszen a bunyó az egyik olyan sport, amelynek révén egy 1970-es születésű kőbányai gyerek kitörhetett, és Kovács megragadta az esélyt. Pedig az első meccsét elveszítette, és ha összeszedett egy monoklit, saját bevallása szerint azt hazafelé a villamoson még nagyobbra dörzsölte, mert abban a kétségtelenül hangulatos, de nem túl perspektivikus közegben ez is rangot adott.

Kicsi volt és vékony, ügyeske, akin bőven volt csiszolnivaló. Az EVIG-ben Wallenhofer Zoli bácsi volt az első csiszolója, akitől a szürreális „Wallenhofer-féle jobbegyenest” (egy jobbegyenes, aztán még egy...) is elsajátította, és amikor 1988-ban nem kis szövetségi vita után bekerült a gdanski junior Európa-bajnokságra utazó csapatba, csak kevesen sejtették, hogy a döntés micsoda karriert indított el. Gdanskban egyrészt Szántó Imre, Öcsi bácsi volt a csapat szakmai vezetője, akinél élesebb szemű, gógyisabb bokszedzőt keveset hordott a hátán a föld, másrészt Kokó ígéretes boksszal megnyerte a 48 kilósok súlycsoportját.

Idehaza a legkisebbek között akkoriban olimpiai érmesek, Isaszegi Róbertek, Váradi Jánosok, nagyszerű, nemzetközileg is jegyzett öklözők uralták a ringet, Kovácsnak az ő testükön keresztül kellett kiharcolnia a helyét a legjobbak között. Ekkor már (megszállott fradistaként...) a Vasasban bunyózott, ahol Bódis Gyula vezetésével remek garnitúra formálódott, Lakatos Pállal, Béres Zoltánnal, és az 1990-es dublini világkupa 51 kilós ezüstérmével Kokó a felnőttek között is letette a névjegyét.

Az áttörés éve 1991. Göteborgban Európa-, az év végén Sydneyben világbajnok lett, idehaza a férfiaknál az Év sportolója – egyben légsúlyban az 1992-es barcelonai olimpia első számú esélyese. Kár, hogy ezt ő is tudta. Külön szerencséje, hogy 1996-ban is módja volt csatába indulni az aranyért, mert négy évvel később már azzal is tisztában volt, hogy a beteljesüléshez nem elég jónak lenni, talán még a legjobbnak sem, ahhoz sokkal több kell: összeszedett és tiszta gondolat, eltökéltség és érettség, aszketizmus és hit, ezek nélkül nem megy. Ez az, amit a barcelonai olimpia elveszített elődöntője után a saját bőrén a 22 éves Kovács István is megtanult.

De előbb még nehéz évek jöttek. Edzőváltással (az egykori Vasas-vezető, Meszéna Miklós járta ki, hogy Bódis Gyulával megromlott viszonya ellenére Kovács a klub kötelékében maradhasson, de edzéseit a szövetségi kapitány, Szántó Imre felügyelhesse), sérüléssel (a '93-as vb-t kéztörés miatt volt kénytelen kihagyni), váratlan vereségekkel (1993-ban az Eb, 1994-ben a világkupa elődöntőjében, 1995-ben a vb-n maradt alul, ekkoriban a pontozók sem ájultak el tőle) – semmi sem utalt arra, hogy a gödörből van visszaút a világ tetejére.

Aztán 1995 őszén valami megváltozott. A fiatalon még sokszor bohó Kovács innentől mindent, de tényleg mindent Atlantának rendelt alá, igaz, amikor Moszkvában elvesztett egy meccset, még ő sem sejtette, hogy legközelebb majd 2001 nyarán a Kisstadionban, már profi világbajnokként, bizonyos Julio Pablo Chacón ellen fordul elő, hogy nem az ő kezét emelik a végén a magasba.

Atlanta előtt a vejlei Eb-n nemcsak olimpiai kvótát szerzett és aranyérmes lett, de olyan lehengerlő bunyóval gázolt át a mezőnyön, mint még soha. (Nagyjából ekkorra tehető Öcsi bácsi örökbecsű mondása, amely szerint „mindig a Kovácsnak volt a legjobb a sorsolása...” – avagy aki klasszis, annak mindegy, kit sodor elé az sors.) Atlantában percről percre megtervezték Szántóval az aranyig vezető utat, öt meccsén meg sem tudták szorítani, a fél ország a képernyő előtt ujjongott, amikor augusztus 3-án a döntőben 14:7-re a kubai Arnaldo Mesát is leoktatta, és 24 évvel Gedó György müncheni sikerét követően megnyerte a magyar ökölvívás tizedik olimpiai bajnoki címét. Az amatőrök között már ekkor ő volt a legnagyobb profi.

És az atlantai győzelem minden kaput kinyitott előtte. A népszerűsége az egeket verdeste, sorban álltak a szponzorok, a bulvársajtó a tenyeréből evett, és 1991 után másodszor az Év sportolója lett. Ráadásul hiába állt aláírásra készen a hamburgi Universum Box-Promotion profi ajánlata, ha az 1997-es vb-t a szép emlékű régi Budapest Sportcsarnokban rendezték, és Kovács úgy gondolta, a saját közönsége előtt világbajnokként szeretne búcsúzni az amatőr ökölvívástól. Így is történt, már pehelysúlyban, azaz 57 kg-ban utasította maga mögé a mezőnyt, még úgy is, hogy az orosz Szajan Szancsat elleni elődöntőben beszedett egy irtózatos ütést a bal járomcsontjára, és ha a vb házigazdája nem Budapest, és az AIBA orvosi bizottságát nem dr. Jákó Péter vezeti, aligha engedik a fináléban bokszolni. De engedték és gyakorlatilag egy kézzel is győzött a német Falk Huste ellen, mert a másikkal folyamatosan a sérült arcát védte.

Tárt karokkal várta az Universum és a szorítósarokban az egykori NDK-s sikeredző, Fritz Sdunek, Kokó pedig ekkor, 27 éves fejjel már tudta, hogy mi kell a gyors érvényesüléshez. Mert ahhoz nem elég csupán a ringben jónak lenni. Ahogyan negyven évvel korábban Madridban Puskás Di Stéfanóval, úgy az idegen környezetben a KOKO-01-es magyar rendszámú Alfa Romeóval szaladgáló Kokó Dariusz Michalczewskivel, a hamburgiak legnagyobb ászával kötött barátságot, nem csoda, hogy a német közönség is gyorsan a szívébe zárta. Más kérdés, hogy az Elba partján, ahol az Universum éppen a csúcson járt vagy hét világbajnokkal, Michalczewski mellett például a két Klicskóval, Grigorjannal vagy Regina Halmichhal, egy pehelysúlyú magyar bunyósra nem lehetett gálákat építeni – idehaza viszont Kokó népszerűségének köszönhetően erre is volt lehetőség.

A csillagok remek együtt állása, hogy ekkor, 1997-ben indult útjára Magyarországon az országos kereskedelmi televíziózás, és a profibokszra is építő RTL Klub hamar felismerte, hogy gyémánt van a kezében. Nem tudni, ki köszönhet többet a másiknak, Kokó az RTL-nek vagy fordítva, de profi pályafutása – ahogyan ő fogalmazott – olyan szép csomagolást kapott, hogy le a kalappal előtte. Az sem mindegy, hogy hivatásos címmérkőzései mai szemmel is elképesztő nézettségi adatokat hoztak, a magyar sportban 1997 óta kizárólag a labdarúgó-válogatott 2016-os Európa-bajnoki meccsei tudtak velük konkurálni.

Már 1999 májusában a WBC interkontinentális bajnoki övéért bunyózhatott sikerrel a BS-ben (amely hét hónappal később leégett) bizonyos Nabaloum Dramane ellen, egy év múlva egy viharos délutánt követően már szélcsendben verte meg az Üllői út zsúfolt szabadtéri lelátói előtt az Eb-címért Steve Robinsont, 2001 januárjában pedig Münchenben, ráadásul a Chelo Díaz elleni kiütéssel, azaz igazán méltó módon azt a trónt is elfoglalhatta, amelyre Papp Lászlót 1964-nem engedte felülni a rendszer: a WBO pehelysúlyú profi világbajnoka lett. (A győzelem másnapján a Nemzeti Sport éppen az olvasók tízezreit megmozgató Évszázad sportolója-szavazást ünnepelte este az Iparművészeti Múzeumban, ahol mindenki ott volt, aki számít, Puskástól Balczón át az idős, beteg Papp Laciig – az emlékezetes estére a koronát mégis Kokó megjelenése tette fel, aki a nagy előd derekára helyezte az övet, amelyet Papp László anno nem szerezhetett meg: szem nem maradt szárazon.)

Amihez nyúlt, arannyá változott a keze alatt, az RTL már műsorvezetőként is mély vízbe dobta, és a jó beszélőkével megáldott bajnok a stúdióban sem vallott szégyent. (A televíziózást azóta sem engedte el: 2016 óta a közszolgálati M4 Sport alkalmazottja, ebbéli minőségében is készül a tokiói olimpiára.) Aztán 2001. június 16-án váratlan fordulatot vett az élete, hiszen peches, de csúnya hatodik menetes kiütéssel kikapott első címvédő meccsén Chacóntól. Ahogyan akkor írtuk: most kiderül, ki mit ér valójában. Az RTL Klub, az Universum Box-Promotion és a támogatók. Hiszen vereség után a profiknál nem könnyű visszatérni a győztes ösvényre, főleg nem, ha az illető magyar, elmúlt harminc, és váltósúly alatt bokszol. Kokónak már nem is sikerült, hozzátéve, hogy erre hamburgi klubjánál sem volt meg a feltétlen akarat, ha már a németeknek Kovács fénykorában sem sikerült tető alá hozniuk az akkori WBO-király, Naseem Hamed elleni ütközetet. Még hitegették újabb címmérkőzés lehetőségével, de 2002 áprilisára egyértelmű lett, hogy ebből nem lesz semmi, és Gdanskban, ott, ahol juniorként élete első nagy sikerét aratta, egy Michalczewski-gálán könnyű győzelemmel elbúcsúzott a szorítótól.

A német-magyar állampolgárságú Dámosy Zsolttal, örök menedzserével (a későbbi Fradi-elnökkel) 2002-ben Boxutca néven éttermet is nyitott az Bajcsy-Zsilinszky út és az Ó utca sarkán (időközben Dámosy üzletrészét új partner vásárolta ki, ma argentin steakhouse-ként működnek a vállalkozásai, a Boxutca például La Pampaként), a német mellé megtanulta az angolt is, és elvégezte az International Business Schoolt, ahol ma a középső fia, Gergő tanul, és Paco Valcarcel WBO-elnökhöz fűződő barátságának is köszönhetően rohamléptekkel tört fel a szervezet ranglétráján, 2004 óta ő a Bokszvilágszervezet európai alelnöke, a kontinensen rendezett gálák küldését ő tartja kézben, supervisorként maga is nem egy csúcseseményt jegyez, és közben arról sem feledkezett meg, hogy Enyedi Zoltán és legnagyobb fia, Kovács Bence személyében a mérkőzésvezetői-pontozói karban is menedzselje a magyar vonalat.

Ha a ringből el is tűnt, a mozgást képtelen volt takaréklángra helyezni, visszavonulását követően a golf, majd negyven felett egyre intenzívebben előbb a futás, majd úszótudásának kipolírozása után a triatlon felé fordult – ma is a Ferencváros triatlonszakosztályának a tagja. Maratonijainak, ironmanjeinek se szeri, se száma (ő persze pontosan tudja, miből mennyit teljesített), és miután 22 év házasság utáni 2016-ban elvált első feleségétől, Krisztinától, a sportban találta meg új szerelmét, Katalint is, aki két és fél éve a harmadik kisfiúval, Zalánnal is megajándékozta.

A nemzetközi karrierrel ellentétben a hazai sportirányításba beletört a bicskája, hiába volt egy időben a Magyar Ökölvívó-szakszövetség tiszteletbeli elnöke, és 2008-tól MOB-tag, ahol ennél nagyobb álmokat is kergetett, de talán túlzott szókimondása miatt végül nem jutott feljebb. Mindemellett a WBO különböző programjai és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet égisze alatt a jótékonyságra is folyamatosan szakít időt, kerek, harmonikus életet él, a hívságoktól kicsit távolabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt, és azt is megtanulta, hogy a politikától is jobb a három lépés távolság, még ha nem is csinál titkot a hovatartozásából. Nyugodtan irigyelhetjük érte, nyugodtan lehet utánacsinálni.

– Nagy buli lesz?
– Egyáltalán nem, holott például a negyvenedik születésnapomat tíz éve vagy kétszázadmagammal ünnepeltem az éttermemben. Most viszont a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy három-négy napra elszökünk jó messzire a világ elől, szükségem van a pihenésre, egy éve nem voltunk kettesben sehol – mondja Kokó, aki fél éve még azt hihette, hogy ezekben a napokban éppen Tokióból érkezik majd haza. Aztán beütött a járvány.

– Étterem-tulajdonosként és WBO-alelnökként nyilván máshogy telt az elmúlt néhány hónapja, mint ahogyan elképzelte.
– Persze, hiszen egyfelől a bevételeim az M4 Sportnál végzett tévés munkámat és az olimpiai járadékot leszámítva konkrétan megszűntek, másrészt az éttermeinkből nem bocsátottunk el senkit, holott a gasztronómiát igazán megviselte a járvány. Külföldiek nélkül legfeljebb nullszaldóval tudunk működni, sőt, néha még pénzt is kellett betennem.

– A vendéglátás mellett az olimpia ökölvívótornáját szervező testület tagjaként is megakadt a munkája.
– Így van, épp most dobta fel a Facebook, hogy napra pontosan egy éve jártam a NOB-ban Lausanne-ban, amikor elkezdtük kitalálni, milyen is legyen a bunyó Tokióban. Azóta minden felborult, ráadásul az elnyújtott kvalifikáció is gondot jelent, sokan a súlyukat sem tudják már ugyanúgy hozni, mint az idén hozták volna.

– Ha Atlanta előtt azt mondják, inkább jövőre legyen ötvennégy kiló...
– Ne is mondja, bele­gondolni is rossz. Ám ez semmi, én még olyan német hölgyről is tudok, aki már megszerezte a kvótáját, erre állapotos lett, és felkészülés nélkül aligha tud elindulni az olimpián. De én amúgy is minden sportolót rettenetesen sajnálok a pályafutása megtörése miatt.

– A WBO tisztségviselőjeként miként éli meg, hogy a nagy profi gáláknak is hirtelen vége lett?
– Az utolsót még valamikor március közepén rendeztük meg, annak a hónapnak a végén rengeteg esemény lett volna, sajnálatos módon azokat már mind töröltük. De komoly partnereink vannak a mérkőzésszervezők között, akik újra életet fognak lehelni a profi ökölvívásba, a kisebb promóterek közül viszont bizonyosan többeket elveszítünk.

– Szerencséjére nem része az életének, de mindeközben a hazai szövetség élete sem csupa mosoly, több száz milliós hiányt kellett konszolidálni.
– Nem mondom, hogy nem érdekel, ami ott történik, és a sportágban zajló folyamatokról is megvan a véleményem. Egy biztos, miután korábban mindent elloptak, és mindenki fogja a fejét, szerintem legjobb, ha néhányan összeteszik a kezüket, hogy nem kell börtönbe vonulniuk.

– Tavaly mesélte, hogy a feleségétől a születésnapjára a híres rothi ironmanre kap kreditet. Erre az is elmaradt.
– Nem az elsők között, de az olimpia elhalasztásának bejelentése után a Challenge Roth is kikerült a 2020-as versenynaptárból. Ráadásul az idei rajtengedélyemet csak úgy tudtuk áttolni 2021-re, hogy új biztosítást kell rá kötni, vagyis ötszáz helyett így majd' hétszáz euróba kerül. De legalább helyette az idén hatodszor is megcsináltam a nagyatádi ironmant, igaz, nem a rothi huszonkét fokban, ami idén a verseny eredeti időpontjában volt, hanem harmincötben és katasztrofálisan párás időben. De mindegy, teljesítettem, és ez a lényeg, bár nálam már nem az a tét, hogy célba érek-e, annál azért jobban megy. A jövő évi németországi verseny viszont egyben Európa-bajnokság is lesz, az ötven és ötvennégy év közötti korosztályban indulok majd, kimondani is szörnyű…

– Pedig még elég jó karban van.
– Fizikailag biztosan nem vagyok ötvenéves, remélem, szellemileg is tartom a szintet, a reggeli ébredésem könnyű, csak a szemem nem a régi. Sok mindent megéltem, ami talán a fizimiskámon meg a hajam helyén látszódik is, de nem panaszkodom. Igyekszem a napos oldalon maradni.