Ökölvívás: Csötönyi Sándor 75 éves

„Téged még csak csiszoltak, amikor én már fényes voltam…” – hányszor hangzott el ez a mondat itthon és külföldön, amikor vitába bonyolódott valakivel! „Sanyi vagyok, nem Pali” – kacsintott ki, és gyorsan mindig hozzátette: pedig Csötönyi Sándor Pálként anyakönyvezték. Reményteljes pehelysúlyú bunyósból lett korán edző, miután egy krónikus kézsérülés megakadályozta a jelentősebb felnőttkarrierben. „Nagyobbat ütöttem, mint amit a csontozatom elbírt” – magyarázta, ha erről kérdezték, mindenre volt válasza, lehetőleg azonnal, frappánsan, ellentmondást nem tűrően.

Mint ahogyan később is. A hetvenes években az NDK-ban, Zwickauban edzősködött (itt állítólag egy Putyin nevű KGB-s dzsúdóst is az útjába sodort az élet, de Castrótól Petre Romanig mindenkibe belefutott, mint a 100 éves ember a svéd regényben), később idehaza, Csepelen – és 1979-től a válogatottnál a legendás Papp László mellett.

A meccsek alatt a magyar szorítósarokban folyamatosan a törülközőn ült, mert Laci bácsi mindenkit önmagához mért, és az első nagyobb beszedett ütés után olyanoknak is fel akarta adni a meccsét, akik amúgy olimpiai vagy Eb-dobogóig vitték. Moszkvából két éremmel jöttek haza a bunyósok, a Los Angeles-pótló 1984-es „Barátság-versenyről” öttel, 1985-ben pedig a Budapest Sportcsarnokban az Eb-n egyenesen hét magyar állt a dobogón, a szép emlékű Somodi Ferenc a legfelső fokán. Mindegyikükben benne volt Csötönyi (már ekkor, alig túl a harmincon Sanyi bácsizták…) keze munkája. Szöul után ismét Németországba ment dolgozni, csak most a nyugati felébe. Csapatbajnoki címek szegélyezték az útját, no meg a felépített elsőrangú kapcsolatrendszer, aminek idehaza sem volt híján.

A rendszerváltozás már a berobbanó szerencsejáték-piac egyik fontos bástyája, az Imperial élén találta, később pedig a Central Casino országos hálózatát vezette. Közben Sermer György alelnökeként tető alá hozta első igazi referenciamunkáját, a ’95-ös siófoki junior Eb-t, és már ekkor sejteni lehetett, hogy az 1997-es világbajnokság lesz az igazán nagy dobása. Egy évvel előtte választották meg a MÖSZ elnökének, miután mindenki tudta, hogy a magyar sport akkoriban recsegő-ropogó, éhenkórász világába ő hozza azt a kapcsolati tőkét, ami az életben maradáshoz kell. „Itt van ez a diplomatatáska, benne ötmillió. Ezt most betolom a szövetségbe, ha megválasztotok” – hangzott el kortesbeszéde csúcspontján, ellenszavazat nélkül meg is nyerte a választást, igaz, Szántó „Öcsi” bácsi szerint azt a táskát azért kinyithatta volna.

Aranyévek jöttek a ringben és a szövetségben is, a régi BS-ben rendezett budapesti vb-n Kovács István és Erdei Zsolt révén két cím maradt itthon, és innentől hosszú évekig nem azon kellett aggódni, hogy jut-e legalább egy Eb-bronz a magyar ökölvívóknak, vagy hogy lesz-e olimpiai kvótánk. A kereskedelmi televíziózás beindultával persze a profik konjunktúrája is megérkezett, a műfaj elszívó hatása folyamatosan gyengítette az amatőröket, ráadásul a nemzetközi sportdiplomáciában is európai alelnökségig, az AIBA-ban vb-tagságig jutó Csötönyi sem tett minden választásnál jó lóra a világ nehézfiúi között. De a magyar bunyó köszönte szépen, élt, ha nem is mindig virult, a MÖSZ pénzügyeit pedig nem a bűnügyi rovatokban tárgyalták, mint azóta nemegyszer.

„Ne cukrozzuk a mézet!” – mondaná szivarfüstbe burkolózva, ha szóba hoznám ezt a hetvenötöt, amely alatt megélt legalább tízszer ennyit, hiszen aki akár csak egy napot eltöltött a társaságában (a sokszorosát sikerült), az tudja: a bokszelnökségtől hét éve visszavonuló, azóta tiszteletbeli elnök Csötönyi Sándor minden napja egy regény. Reméljük, még sokáig íródik!