Albertini elköszönt

A Giuseppe Meazza-stadionban megrendezett mérkőzés első félideje tulajdonképpen az 1994-es Bajnokok Ligája-döntő visszavágója volt. Persze, az összeállítás csak nyomokban emlékeztetett a tizenkét évvel ezelőttire.

Azonban nagy a valószínűsége annak, hogy aligha sajnálta valaki a lelátón helyet foglaló harmincötezer néző – köztük Silvio Berlusconi kormányfő - közül, hogy így legalább újra láthatták korábbi kedvenceiket: Weah-t, Papint, Gullitot, Van Bastent.

Kakukktojás volt a korábbi Milan-kedvenc, jelenlegi Barcelona-edző Frank Rijkaard. A holland nem hagyta cserben mostani munkaadóját, még a nosztalgia és a régi játszótársak kedvéért sem, 25 percre beszállt a katalán öregfiúk közé.

Erősítés és átalakítás ide vagy oda, a Barcelonának nem sikerült visszavágni a 0-4-re elveszített athéni BL-döntőért.

Az öregfiúk mérkőzésén az első gólt éppen az ünnepelt Albertini szerezte az ötödik percben, majd újabb öt perc elteltével az egykori holland gólvágó, jelenlegi szövetségi kapitány, Van Basten is betalált.

Húsz perccel később a Barcelona középhátvédje, Nadal a saját kapujába találta be, így a hazaiak előnye már három gól volt.

A becsületgólt a 39. percben Ezquierro szerezte.



A második félidőben jöhettek a mai sztárok. A 63. percben Gilardino növelte a Milan előnyét, de hat perccel később Eto’o büntetőből(!) szépített, kialakítva így a 4-2-es végeredményt.

Albertini pályafutása során ötször volt bajnok a Milannal – 1992, 1993, 1994, 1996, 1999 -, tagja volt a BL-győztes 1994-es csapatnak. A fináléban kezdőként léphetett pályára. Az olasz válogatottban hetvenkilenc alkalommal szerepelt.

Egyszeres európai – 1994 -, háromszoros olasz - 1992, 1993, 1994 - Szuperkupa-győztes. Egyszeres spanyol bajnok – 2005 -, tagja volt az Eb-ezüstérmes – 2000 – olasz nemzeti csapatnak.

A középpályás tizenhét évesen, az 1988-89-es szezonban mutatkozott be a Milan felnőttcsapatában, de a bajnokság során ugyanúgy csak egy találkozón kapott bizalmat, mint az azt követő idényben. Így a piros-feketék egy évre kölcsönadták a Padovának, ahol 28 bajnokin már ötször volt eredményes.

Ezután tíz évig meghatározó embernek számított a Milanban, középpályás létére olykor feliratkozott a gólszerzők közé is, az 1996-97-es bajnokságban például nyolcszor.

A 2000-01-es bajnokságot követően, ahol 12 mérkőzésen osztottak neki lapot, még a rákövetkező idényben visszaverekedte magát az alapemberek közé, ám 2002 nyarán eligazolt Milánóból.

Egy-egy évet játszott az Atlético Madridban, illetve a Lazióban, majd fél-fél évet az Atlantában és a Barcelonában A katalánoknál öt bajnoki és egy BL-meccsen léphetett pályára.