Augiász istállója lett az Interből: „Dívának tűnik, de nem más, mint egy prosti”

„Az Inter úgy néz ki, mint egy gyönyörű, kék-feketébe öltözött díva, de valójában nem más, mint egy prostituált.”

Hangzatos. Az Internazionaléról több könyvet is író holland futballszakember, az Ajaxnál egykor klubmenedzserként dolgozó – mellesleg Inter-drukker – David Endt ezzel kommentálta Frank de Boer keddi menesztését. Endt állítása szerint figyelmeztette De Boert, hogy őrültség ilyen kevéssel a szezonkezdet előtt átvennie az Intert Roberto Mancinitól, de a név és a patina vonzása erősebbnek bizonyult. Frank de Boer újabb áldozat lett Milánó fekete-kék felének edzőtemetőjében.

Mondhatni, a speciális olasz közeget és kultúrát nem ismerő, a nyelvet nem beszélő, kapott kerettel minimális időt együtt töltő, taktikailag „soványnak” tűnő edző és a végtelenül türelmetlen vezetőség elegye sehol sem egészséges.

Bár az igazat megvallva, az Internél kevés dolgot lehet találni, ami egészséges. Pályán vagy pályán kívül.

NAGY PÉNZ, NAGY SIKER, NAGY SZÉTESÉS

Amikor 2010. május 22-én Madridban az élete formájában futballozó Diego Milito elküldte gyufáért Daniel Van Buytent, majd megszerezte az Internazionale második gólját a Bayern München elleni BL-döntőn, egyértelművé vált: az Inter újra felért a csúcsra. José Mourinho egy beteljesített projekttel a háta mögött, megdicsőülten távozott – azóta is hiába kergeti a harmadik BL-serlegét –, míg Massimo Moratti mecénás-elnök megkoronázta életművét. Apjához hasonlóan Európa csúcsára vezette az Intert.

Ebben a dicsőségben kódolva volt a szétesés is. Arra mindenki számíthatott, hogy Mourinho továbbáll, az is biztos volt, hogy a kifejezetten idős keretet – a BL-döntőre nevezettek közül csak Mario Balotelli volt utánpótláskorú játékos, a tizennyolcból tizenketten 29 év fölött jártak – fel kell frissíteni. Ez már eleve adott egy-egy nagy edzői, illetve játékospolitikai kihívást. Ami viszont sokkal nagyobb gond volt: Massimo Moratti motivációja is alaposan megcsappant, miután elképesztő összegeket (állítólag 2013-ig másfél milliárd eurót!) költött saját vagyonából a csapatra.

A Swiss Rambler blogon 2010 augusztusában megjelent egy hosszú és alapos elemzés az Inter pénzügyeiről, amely a siker árával foglalkozott. Az ebből kirajzoló komor kép – az Inter valósággal kivérzik elképesztően magas bérköltségei és az átigazolási díjak miatt – meg is határozta a klub következő időszakát. Az olasz Il Sole 24 Ore ekkor 730 millió euróra becsülte azt az összeget, amelyet Moratti 2010 nyaráig a csapatba pumpált.

Az Inter bevételek tekintetében már ekkor sem volt versenyképes a futball pénzügyi elitjével, és akadnak olyan megoldatlan problémák – elsősorban a saját stadion hiánya –, amelyek azóta is kísérik. Persze nem egyedül az Intert – a Juventus jelenlegi teljes olaszországi dominanciájához nagyban hozzájárul, hogy a torinóiak sokkal okosabban terveztek és saját stadionjuk lévén a meccsbevételeken nem kell osztozniuk. Szemben a többi tradicionális nagy klubbal, amelyek egytől egyig bérlők a pályájukon.

A blogbejegyzésből az a kép rajzolódott ki, hogy Moratti mindent bevetett, a végsőkig költött a csapatra, csakhogy ez még hosszabb távon fenntarthatatlan. Pláne a közelgő pénzügyi fair play bevezetésével. És tényleg: a csillagászati fizetést húzó, de idősödő sztárokat előbb-utóbb le kellett építeni. Viszont (pont életkoruk miatt) a piaci értékük is előbb-utóbb csökkenésnek indult, Moratti pedig nem volt hajlandó a végtelenségig pénzelni a szükséges változtatásokat.

Kérdés, mennyire volt egyáltalán motivációja erre.

„Moratti háromnegyed milliárd eurót költött elnöksége alatt a klubra. Ez a megközelítés viszont a jövőben nem működik, mert az Inter előtt áll kihívásként az UEFA új pénzügyi fair play-szabálya” – írja a szerző, majd idézi a milánói Bocconi Egyetem sportmarketing professzorát, Marcel Vulpist is.

„Moratti százmilliókat költött tíz év alatt a csapatra, mely addig nem is tudott bajnoki címet nyerni. Most viszont Moratti, a nagy költekező érája véget ér.”

Tényleg így történt.

ÁZSIAI SZELEK

Moratti 2013. november 15-én lépett hátra, s adta át többségi tulajdonrészét az International Sports Capital nevű cégnek. Az ISC-vel érkező indonéz Erick Thohir lett az Internazionale új elnöke, Moratti tiszteletbeli elnök maradt. A prezident 2016-ban aztán eladta maradék tulajdonrészét is. Az MLS-ben és az indonéz szuperligában is tulajdonosként működő Thohir klasszikus mecénásként lépett fel, az Inter pedig – ahogy várható is volt – belefutott a pénzügyi fair play korlátozásaiba.

Thohirnak egyre sürgetőbb problémája lett, hogy újabb befektetőt találjon, keresése 2016 augusztusában ért véget, amikor eladta többségi tulajdonrészét a kínai Suning Commerce Group Co. Ltd.-nek, de kisebbségi tulajdonosként, valamint elnökként maradt a klubnál. Morattinak már csak tiszteletbeli funkciója van, árnyéka azonban hosszú – az ő 2010-ben csúcsra ért Intere lesz alighanem hosszú ideig a mérce.

Került, amibe került.

KÍNOK A KISPADON

Folytassuk a pálya mellett! Amióta Mourinho távozott az Intertől, Rafa Benítez, Leonardo, Gian Piero Gasperini, Claudio Ranieri, Andrea Stramaccioni, Walter Mazzarri, Roberto Mancini és Frank de Boer ült a kispadon, a Southampton elleni El-meccsre megbízottként Stefano Vecchi készíti fel a milánóiakat, végleges megoldás (erre majd visszatérünk) még nincs az utódlásra. Azt a poént ugyan el lehet sütni, hogy a Palermónak egy szezonban szokott lenni ennyi edzője, ám a keringő újabb betegségtünet.

A vezetőedző fölött nincs olyan szakember, aki hosszú távú koncepciót rakna össze, a trénereket pedig nem hagyják addig dolgozni, hogy ők maguk tervezzenek hosszú távra. Beníteznek, Leonardónak, Gasperininek, Ranierinek és De Boernak még egy teljes szezon sem jutott, Gasperini (5 mérkőzés) és De Boer (14) helye a „legkevesebb meccsen az Inter kispadján ülők” top 10-es listáján van. Az újabb és újabb edzők persze újabb és újabb elképzelésekkel érkeztek, másfajta játékosokra volt szükségük, ki három-, ki négyvédős formációt favorizált – az eredmény egy elképesztő játékoskeringő. Közben mindegyik tréner alatt elhangzott a bűvös újjáépítés szó.

Ennyi újjáépítést nincs épület, ami elviselne.

Az edzőkeringő persze nem új jelenség, a Moratti-éra elején volt szezon (1998–1999), amikor négy szakvezető is megjárta a kispadot. Stabilitást igazán csak Roberto Mancini és José Mourinho alatt sikerült elérni – tegyük hozzá, akkor, amikor a calciopoli-botrány kiiktatta a Juventust és megrendítette a Milant. A riválisok közül a Juventus mára szakmai és gazdasági téren is vasmarokkal fogja a gyeplőt, a Milan szintén szenvedős korszakot él át, az AS Roma és a Napoli az Inter elé lépett. A fekete-kékek 2010–2011 óta nem végeztek dobogón, sőt, Bajnokok Ligáját érő helyen sem, 2011 óta nem került új trófea a klubmúzeumba.

Az elvárások ugyanakkor nem csökkennek, a türelem pedig nem nő.

SEM SZÍV, SEM HŰSÉG

Az egykori Inter-középpályás Paul Ince fogalmazott úgy kedden, hogy az Internazionaléból kiveszett a szív.

„Amikor az Interben játszottam, akkor még olyan labdarúgók voltak ott, akiknek jelentett valamit a klub. Ráadásul tele voltunk olaszokkal, akik kötődtek a csapathoz” – vélekedett.

Nehéz lenne az Internazionale jelenlegi keretét zsoldos brancsnál többnek minősíteni. A klubot folyamatosan legrégebben a japán Nagatomo Juto szolgálja, aki 2011 óta zakatol tiszteletreméltó erőbedobással a pályán (erős malíciával azt is megjegyezhetnénk, azóta sem érte utol senki, hogy észt adjon neki a játékhoz). Nagatomo aligha kerül a klublegendák közé, ahogy Andrea Ranocchia sem, aki – megszakítással – szintén 2011 óta Inter-futballista.

A viszonylag régen a klubnál levők közül egyedül a kitűnő kapus, Samir Handanovic igazi „arca” az Internek, a többiek mostanra már inkább kiegészítő emberek. Az első keret huszonegy tagja 2014-ben vagy később került a fekete-kékekhez, kontinuitás alig, klubszimbólumnak számító, az öltözőben, a vezetőség előtt és a szurkolók körében is rendkívüli tiszteletben tartott játékosok nincsenek.

Nyilván nem lehet mindenki Javier Zanetti, aki a hűség és a klubszeretet jelképe, ugyanakkor jegyezzük meg, a 2009–2010-es BL-győztes Inter keretében tizenkét olyan játékos volt, aki legalább három, köztük hét olyan, aki legalább öt szezon óta szolgálta a klubot. Ez olyan gerinc és „ragasztó”, amely hatalmas értékű: a szurkolók körében respektje volt a „régi motorosoknak”, az új futballisták tudtak kihez igazodni.

Most az Inter csapatkapitánya Mauro Icardi, aki képességei alapján kétségtelenül megérdemelten viseli a szalagot, ám pályán kívül finoman fogalmazva is vegyes megítélésű. Arról nem beszélve, hogy önéletrajzával – amit a klub érthetetlen módon komolyabb ellenőrzés nélkül kiadásra alkalmasnak talált – magára haragította az Inter ultráit. A méltatlan csatározás egyik félre sem vetett jó fényt, viszont ha nincs békülés, akkor Icardi – hiába hosszabbított szerződést – aligha marad sokáig az Interben. Pláne úgy, hogy piacképes, fiatal és már a nyáron is kacsintgatott elfelé.

Több jel is arra utalt, hogy Frank de Boer elvesztette az öltözői támogatást, ez is hozzájárulhatott menesztéséhez. Kérdés, utódja mennyire tudja összefogni a csapatot, amely nem igazán funkcionál csapatként – és hogy lesz-e elég tekintélye ahhoz, hogy rendet tegyen.

Mert sok minden van, de rend nincs: Éder egyszer lecserélés után nem volt hajlandó kezet fogni az edzővel, Marcelo Brozovic volt, hogy fegyelmi okokból maradt ki a keretből. A méregdrágán megvett Geoffrey Kondogbiát egyszer pocsék játéka és taktikai fegyelmezetlensége miatt fél óránál is kevesebb idő alatt lecserélte De Boer. Ivan Perisic látványosan sértődött, hogy a kispadon kell ülnie. Az érkező edzőnek el kell érnie azt, hogy legalább egy irányba húzzon a csapat, és ne kérdőjelezze meg a tekintélyét.

ODAFÖNT TELJES A KÁOSZ

Hogy (mármint a megbízott Vecchi után) ki lesz az új edző, az még nyitott kérdés. A kiscsapatokon kívül a Lazióval egy igen jó és egy gyenge szezont felmutató Stefano Pioli az egyik jelölt, de bedobták már Laurent Blanc, Marcelino és Guus Hiddink nevét is. A klub vezetőségében a jelek szerint több frakció van, és ezek egyelőre nem is tudtak közös nevezőre jutni – úgy menesztették De Boert, hogy nem volt kéznél kidolgozott B-terv.

Arról nem is beszélve, hogy Thohir elnök és Michael Bolingbroke ügyvezető napokkal a kirúgás előtt még bizalmáról biztosította a hollandot.

A hírek szerint Thohir és Bolingbroke a végsőkig kitartott De Boer mellett. A sportigazgató Piero Ausilio Serie A-tapasztalattal rendelkező edzőt akar a kispadra ültetni, jelöltje Stefano Pioli, aki visszarepült Olaszországba pihenőjéről. A De Boert állítólag Skype-on menesztő kínai tulajdonosi körnek Pioli nem elég nagy név, ők külföldi, elismert szakembert akarnak a kispadon látni. Ez lehetne Guus Hiddink, aki nagy tekintélyű edző, ráadásul jó tűzoltó is – más kérdés, hogy olaszországi tapasztalata egyáltalán nincs, hasonlóan De Boerhoz. Laurent Blanc, Vítor Pereira és André Villas-Boas nevét is rebesgetik. Közülük Blanc nagy név, játékosként megjárta az Intert, de edzőként csak Franciaországban dolgozott. Vítor Pereira mellett nem nagyon szólnak érvek (nincs olasz tapasztalata, a Porto volt a legnagyobb csapat, ahol dolgozott), Villas-Boas pedig szintén nem ismeri belülről a Serie A-t.

A Suning részéről az alelnök Csün Zsen érkezik a hét második felében, hogy a jelöltekkel tárgyaljon. Zárójeles megjegyzés: az is sokatmondó, hogy a klub többségi tulajdonosai „távirányítással” dolgoznak. A Jakarta-Nancsing-Milánó „Bermuda-háromszögben” szép lassan süllyed az Inter. Túl sok szakács állja körül a (fortyogó) bográcsot.

SZÉP ÚJ VILÁG?

Az olaszországi hírek szerint Laurent Blanc négyéves szerződést és hosszú távú projektmunkát akar, ebbe a vezetőség aligha megy bele. 2018-ban ugyanis lejár a szerződése a világ legjobb edzői közé emelkedett, Inter-kötődésű Diego Simeonénak, aki kétségtelenül rendkívül népszerű választás lenne. Van tapasztalata az építkezésben, játékosként jelentős olaszországi rutint szerzett. Fanatikus, kemény és elismert.

Csakhogy van egy probléma, ami nem is olyan apró. Jelenlegi állapotában az Internazionale egyszerűen egyáltalán nem vonzó. Kaotikus a klubnál a döntéshozatal, nincs a keretben állandóság, a keret összetétele nem megfelelő (rengeteg szélső támadó, nincs elég mély merítési lehetőség a középpálya közepén, a védelem szélen és középen is több sebből vérzik), az érkezőknek pedig türelmetlen, az eredményeket sürgető közegben kell dolgozniuk. Nevek alapján az Internek minimum harcban kellene lennie a dobogóért és a BL-helyekért, ám a káosz elborította a csapatot. Ez pedig még egy olyan remek és a klub iránt elkötelezett szakembert is maga alá temethet, mint Simeone. Ha ajánlatot is kap, nem lenne meglepő, ha erősen elgondolkodna, kell-e ez neki.

Közben a klub egyre kevésbé van jelen a közvetlen elitben, ez nyilván befolyásolja a márka globális vonzerejét is. A Mourinho-korszakban még 9. volt az Inter a Deloitte Money League felmérésben, most már csupán 19., az olasz klubok közül a Juventus, az AC Milan és az AS Roma is megelőzi. A jelenlegi keret tagjai közül csak Nagatomo és Ranocchia szerepelt fekete-kék dresszben BL-mérkőzéseken. A klubnak ez lehet egymás után a hatodik idénye, amelyen nem kerül dobogóra – az Inter történetében csak egyszer, 1971 és 1979 között volt ilyen pocsék sorozat.

Az Inter Augiász istállójának tűnik, és nagy kérdés, ki lesz képes kitakarítani. És az is kérdés, a frissen érkezett Suning meddig lesz hajlandó türelmesen finanszírozni a projektet. A kínaiak ugyanis biztos nem azért jöttek, hogy egy, a középmezőnyben szenvedő, az elitliga reflektorfényébe be sem kerülő Interbe öntsék a pénzt.