„Buffonnak már járna az Aranylabda”

– A CIB Italia Focitábor nagyköveteként érkezett Budapestre, de egyébként nincs benne a futball vérkeringésében, kevés hír jut el hozzánk önről. Hol él, mivel telnek a napjai, amikor nem futballtáborokat népszerűsít?
– Valóságos földi paradicsomban élek, növények és állatok között, Toscanában – válaszolja Paolo Rossi. – Van egy mezőgazdasági farmom, ahol borászkodom, olívaolajat termelek, és hatvanhat vendég fogadására alkalmas vendégházat is működtetek. Emellett van egy futballakadémiám Perugiában, a Paolo Rossi Accademia, amely elsősorban nem is olasz fiúknak, hanem külföldieknek indult. Szakkommentátorként is dolgozom a Mediaset Bajnokok Ligája-közvetítéseinél.

– Jár még meccsekre?
– Ritkán. A tévében nagy a választék. Nyilván nem ugyanaz az élmény, a stadionokban egészen más a hangulata a mérkőzéseknek, de ma már a családot helyezem előtérbe. Van egy öt- és egy hétéves kislányom, igyekszem a lehető legtöbb időt velük tölteni.

– Önnel a soraiban nyert először Bajnokcsapatok Európa-kupáját a Juventus 1985-ben. Mit gondol, most meglesz a harmadik trófeája a torinóiaknak a Real Madrid elleni döntőben?
– Ötven-ötven százalék esélyt adok mindkét csapatnak. Régen volt már ilyen döntő, amelyen ennyire hasonló erősségű csapatok kerültek össze. A Juventus mellett szól a csapategység és a szervezettség, a spanyol együttest ugyanakkor kiemelkedőbb egyéniségek alkotják.

Belátta, hogy nem lesz alkalmas vezetőedzőnek

– A nyolcvanas-kilencvenes években a Serie A egyértelműen uralta Európát. Ma viszont a Juventus kivételével nincs a nemzetközi porondon ütőképes csapata. Válságban van az olasz klubfutball?
– Amióta a globális pénztőke megjelent a futballban, azóta sok minden megváltozott. Az ázsiai befektetők sok angol, francia, spanyol klubot megvásároltak, és olyan anyagi lehetőségekhez juttatták őket, amellyel az olasz klubok nem versenyezhetnek. De úgy gondolom, hogy a pénz nem minden. A legnagyobb kluboknak jelentős tradíciójuk van. Néhány gyenge év van mögöttünk, de úgy látom, a Juventushoz rövid időn belül felzárkózhat a Roma és a Napoli is. Abban pedig biztos vagyok, hogy a Milannál és az Internél ez csak idő kérdése.

– Mit gondol arról, hogy a két milánói nagycsapatnak is ázsiai tulajdonosa lett a közelmúltban?
– Személy szerint nagyon sajnálom, mert Massimo Moratti és Silvio Berlsusconi személyében elkötelezett olasz tulajdonosai voltak ezeknek a kluboknak. A globalizáció egyik áldása vagy átka ez, hogy a családi vállalkozások helyett multinacionális cégek veszik át a futballklubokat is, mint a gyárakat, üzemeket. Ha versenyképesek akarunk maradni, akkor sajnos le kell nyelnünk ezt a keserű pirulát. Európa tíz legjobb csapata közül lényegében csak a Barcelona, a Real Madrid és a Bayern München nincs külföldi kézben. A minap Berlusconi is elismerte, hogy a mai viszonyok között nem tudta volna megvenni és felvirágoztatni a Milant.

– Az olasz edzők viszont továbbra is a legkeresettebbek Európában. Antonio Conte Angliában, Carlo Ancelotti Németországban lett bajnok, Massimiliano Allegri pedig Bajnokok Ligája-döntőbe vezette a Juventust. Minek köszönhető ez?
– Olaszországban mindenki futballozik, ez a kultúránk része. Társadalomszervező erő és gazdaságilag is fontos, az ötödik legerősebb iparág az országban. Olyan magas szinten műveljük a futballt, különösen annak taktikai, stratégiai részét, hogy szinte azt kell mondanom, tartozunk a világnak azzal, hogy terjesztjük a „tanainkat". Nem azt állítom, hogy nálunk van a bölcsek köve, de nagyon sokat tudunk adni a világnak. Az olasz szellemi műhelyek továbbra is remekül működnek, az elmúlt évtizedben még erősödött is az itáliai edzők befolyása a világfutballra.

– Játékosként mindent elért: világbajnok, vb-gólkirály, BEK-győztes, aranylabdás... Nem akart edzőnek állni?
– Sohasem volt ilyen törekvésem. Úgy gondolom, nem lettem volna jó edző. Ahhoz olyan tulajdonságokra van szükség, amilyennel nem sokan bírnak. Kevés nagy futballistából lett nagy edző is, én meg sem próbáltam.

– A legjobb olasz edzők keze alatt játszhatott. Kit tart közülük a legnagyobbnak?
– Nekem Enzo Bearzot az első, akivel megnyertük az ezerkilencszáznyolcvankettes világbajnokságot. Kiváló taktikai érzékkel volt megáldva, miközben nagyon alapos és módszeres volt. Tőle tanultam meg, hogy az embernek mindig végig kell vinnie az elképzeléseit. Ő sohasem tágított. Nem érdekelte, ki mit mond, mit ír a sajtó, ragaszkodott az elképzeléseihez. Az élet pedig őt igazolta. Giovanni Trapattonit is hasonlóan nagyra tartom, és jelentős hatással volt rám Giovan Battista Fabbri, valamint a Milanban a svéd Nils Liedholm is.

Már várják az olaszok, hogy felbukkanjon az új Totti

– Magyarországon is egy olasz edző, Marco Rossi csapata áll a bajnokság élén. Ismeri őt?
– Sajnos nem hallottam még róla, de tetszik a neve...

– Olaszország sosem szenvedett hiányt klasszis csatárokból: ön után jött Gianluca Vialli, majd Roberto Baggio, Alessandro Del Piero, Francesco Totti. Hamarosan azonban Totti is visszavonul, és mintha nem volna örököse a láthatáron...
– Jelen pillanatban nincs is örökös. Úgy értem, még egy Tottink nincs. Bár lenne! Vannak jó csatárok, Andrea Be-lotti sok gólt szerez a Torinóban, Ciro Immobile a Lazióban, de egyikük sem hasonlítható a Roma legendájához. Mi is várjuk, hogy mielőbb felbukkanjon valaki, aki átveheti a stafétát.

– A válogatott csatársora is meccs-ről meccsre változik. Ön kit tart most a legjobb olasz csatárnak?
– Pillanatnyilag Belottit. Már huszonöt gólnál tart a bajnokságban. Remek erőben is van, és ösztönösen érzi a kaput.

– Járt már korábban Magyarországon?
– Egyszer, huszonhét évvel ezelőtt egy Formula–1-es futamon voltam a Hungaroringen. Akkor megnéztem Budapestet is, amely gyönyörű város. Ma érkeztem, és meglepett, hogy jóval melegebb van itt, mint Rómában.

– Egyszer játszott a magyar válogatott ellen, az 1978-as argentínai világbajnokságon. Emlékszik a mérkőzésre?
– Hogyan is feledhetném el, én szereztem az első gólunkat, és három nullára győztünk a második csoportmeccsünkön.

– Kérem, ne vegye el tőlünk azt az egy gólt...
– Igaza van, bocsánat, három egy lett a vége! Azt már majdnem el is felejtettem, hogy kaptunk egyet. Emlékszem viszont Törőcsik Andrásra. Ő volt a legjobb játékosuk. Ellenünk sajnos nem játszott, úgy rémlik, el volt tiltva.

– Az ezerkilencszáznyolcvankettes világbajnokság az ön nagy hőstörténete. Mesterhármasával győzte le Olaszország Brazíliát, majd hat góljával a torna gólkirálya is lett. Azon a vb-n is szerepelt a magyar válogatott – arra is emlékszik?
– Őszintén szólva, arra sajnos nem. Milyen eredményei voltak?

– Kezdésnek egy tíz egyes győzelem Salvador ellen.
– Tényleg! Most már emlékszem, arra mindenki felkapta a fejét. Tíz gól egy vb-meccsen, hihetetlen, uramisten! Utána viszont nem bírtak a belgákkal, ha jól emlékszem.

A magyar labdarúgás új sikerkorszak elején járhat

– Ahogyan a tavaly nyári Eb-n sem. Mit tud a mai magyar futballról? Milyennek látta az Eb-szereplésünket?
– Nagyon tetszett a magyar csapat játéka Franciaországban, örülök, hogy Magyarország visszakerült abba a körbe, amelybe való. Inkább az lep meg, hogy ilyen hosszú ideig volt kénytelen távol maradni a nagy tornáktól. Óriási tradíciói vannak az országuknak ebben a sportágban, és bízom benne, hogy ez még csak az eleje az új sikerkorszaknak. Látszott, hogy szervezetten játszik a csapat a német szövetségi kapitány keze alatt.

– Milyennek látja a mai futballt? Az ön idejében a vékony, technikás játékosok voltak jellemzőek, ma az izmos és fáradhatatlan „robotoké" a főszerep. Vagy vegyünk egy másik fontos különbséget: az ezerkilencszáznyolcvankettes vb-n még csak huszonnégy csapat szerepelt, hamarosan már negyvennyolc.
– Minden változik, a futball arculata is. Ma a játékosok valóban nagyobbak és erősebbek átlagban, mint mi voltunk. Döntő tényezővé vált az erőnlét. Korábban inkább a technika uralkodott, nem a fizikum. Nevezhetjük ezt fejlődésnek is, nincs vele bajom, ha a fizikai erőt a támadófutballra használják fel a játékosok. A létszám kapcsán pedig a FIFA törekvése egyértelmű, a több csapat több bevételt jelent. De ez a minőség rovására megy majd, nem kérdés.

– A vb-győzelem évében megkapta a France Football Aranylabdáját is. Az elmúlt kilenc évben csak Lionel Messi és Cristiano Ronaldo vehette át a díjat. Mit tippel, ki lesz az első, aki az argentin és a portugál klasszist követi aranylabdásként?
– Bízom benne, hogy a Juventus megnyeri a Bajnokok Ligáját, és ha így lesz, azt hiszem, nyugodtan oda lehetne adni végre az Aranylabdát Gianluigi Buffonnak. Már igencsak rászolgált.