Az olasz futball nem halott, de a brutális pofonra szüksége volt

Cirka negyvenötmillió olasz, az ország népességének csaknem 73 százaléka még sosem látott ilyet. Olaszország – a világ egyik legnagyobb futballkultúrája, a négyszeres világbajnok – nem lesz ott a 2018-as világbajnokságon Oroszországban. A pótselejtezőkön bemutatott játék alapján (a saját szurkolóin kívül) aligha hiányzik az olasz csapat a vb-ről: a fegyelmezett, harcos, önfeláldozó és legfeljebb erős közepes játékerejűre értékelhető svédek ellen az olasz válogatott legfeljebb tíz percet focizott úgy, ahogy kellett volna. A végére az erő és a hit is elfogyott, a kudarcért egyik fő bűnbaknak kikiáltott Gian Piero Ventura szövetségi kapitány tehetetlen, teszetosza figuraként toporgott, s a vég be is következett: a milánói 0–0 svéd továbbjutást jelentett.

Az oroszországi a 21. seregszemle lesz a világbajnokságok történetében. Csak Brazília szerepelt mind a huszonegyen, a selecaón kívül csupán Németország (mindig kijutott a vb-re, amikor elindult a selejtezőkön) és Argentína kvalifikációs mérlege jobb az olaszokénál. Amikor Olaszország – hétfőig először és utoljára – elbukott 1958-ban egy vb-selejtezősorozatot, a mostani népesség majd' háromnegyede még meg sem született. Olaszország és a világbajnokság annyira szorosan összefonódik, hogy szinte el sem tudjuk képzelni a tornát az azúrkékek nélkül.

Az már más kérdés, hogy a mostani csúfos bukásra alighanem rászolgáltak.

AZ APOKALIPSZIS LOVASAI

Az olasz lapok nem fukarkodtak a bombasztikus címekkel hétfő éjjel. Volt lap, amelyik az első világháborús, teljes olasz összeomlást hozó caporettói csatához hasonlította a milánói estét, a La Gazzetta dello Sport pedig futballapokalipszist emlegetett. Percek kellettek ahhoz, hogy megszülessen egy mém, amely az említett futballapokalipszis lovasait ábrázolta, előtérben a szövetségi kapitány Gian Piero Venturával és az olasz szövetséget (FIGC) vezető Carlo Tavecchióval.

Nos, bár a játékosok felelőssége is vitathatatlan, Tavecchio és Ventura valóban dicstelen szerepet játszott a bukásban. A szövetséget 2014 óta irányító Tavecchio 2016 nyarán meglepetésre választotta ki Venturát Antonio Conte utódául.

„Azért választottam Venturát, mert a futball mestere, aki sok más edzőnek tanította meg innovatív módszereit” – indokolt.

Ami azt illeti, a 69 éves Ventura nem sok figyelemre méltót művelt edzőként, már ha a megnyert trófeákat vesszük számba. 1976 óta tartó edzői karrierjének nagy részében alacsonyabb osztályú csapatokat vezetett, és ugyan volt a Sampdoria, a Napoli vagy a Torino trénere, az olasz futball igazi nagyjainál nem edzősködött. Topkategóriás futballcsillagokkal elvétve dolgozott pályafutása során, inkább olyan híre volt, mint egy edzőnek, aki korlátozott hozzávalókból képes valami ehetőt főzni.

Az olasz válogatotthoz azért ennél több kell.

Ventura edzői sikertelenségét (minden relatív – tény, hogy legnagyobb trófeája egy Serie C1 bajnoki cím a Leccével) könnyű körberöhögni, ám tegyük hozzá, hogy az olasz válogatottnak több olyan szövetségi kapitánya is volt, aki klubedzőként nem nyert trófeákat.

Az Eb-aranyérmet és vb-ezüstöt nyerő Ferruccio Valcareggi klubedzőként nagyjából Venturához hasonló pályát futott be. Az 1982-es világbajnoki címet „szállító” Enzo Bearzot szövetségi edző volt, aki csak a Serie C-s Pratót irányította. Az 1990-ben csapatával vb-bronzot nyerő, előtte Eb-elődöntőt vívó Azeglio Vicini Bearzothoz hasonlóan szövetségi edzőként dolgozott pályafutása nagy részében.

Önmagában tehát a trófeákkal ékesített klubedzői életút nem feltétele annak, hogy valaki sikeres olasz kapitány legyen. Az viszont az lenne, hogy taktikailag tanulékony és rugalmas szakember üljön a kispadra, aki tud bánni sztárjátékosaival. Az a bizarr jelenet, amikor az olasz–svéd mérkőzés második félidejében Ventura Daniele De Rossihoz szalajtotta egyik segítőjét, hogy a középpályás kezdjen bemelegíteni, és cizellálatlan választ kapott erre (a lényege az volt, hogy miért ő, amikor nem ikszelni, hanem nyerni kellene), szimbolikus volt.

De Rossi aligha merte volna ezt megtenni Contéval vagy Prandellivel.

A hírek szerint a szövetségi kapitány már a svédországi mérkőzés után is majdnem bedobta a törölközőt, amikor a meccs utáni, ideges hangulatú öltözői megbeszélésen a játékosok közül néhányan új játékrendszert és futballistákat javasoltak. Ventura a Sky Sport Italia szerint az „akkor állítsátok össze a csapatot ti” felfortyanással reagált, és lemondással fenyegetőzött.

Nem mondott le, ahogy nem mondott le a milánói este után sem, holott a közvélemény és az olasz sajtó egyaránt ezt várta tőle. Ehelyett még az újjáépítést is szóba hozta a meccs utáni sajtótájékoztatón, bár ez meglehetősen bizarrul hangzott. Nem csoda, hogy Ventura nem akar megválni önként posztjától: nemrég írt alá 2020-ig meghosszabbított szerződést, így a szövetségnek valószínűleg jókora összeget kellene kifizetnie, az edző pedig nem ellensége a saját pénzének...

„Felejtsék el a nevetséges nyavalygást a Serie A-t károsító légiósáradatról. Felejtsék el a reklamált tizenegyest, felejtsék el Robin Olsen parádés védéseit, mert az oldalvonal mellett álló ember hátráltatta csapatát majdnem minden egyes mérkőzésen. Izgalmas, megfiatalított válogatottat ígért, azt, hogy beteszi a csapatba azokat, akikkel Conte nem számolt. Azt állította, hogy a klubtrófeák hiánya nem lesz hátrány a válogatottnál. Ám Ventura megszegte az első ígéretét, majd pedig az is kiderült, hogy nagy rá ez a kabát” – írja jegyzetében Adam Digby, a Football Italia szakírója. Nehéz lenne a szavaival vitatkozni, bár könnyen lehet, hogy ebben az esetben is fejétől bűzlik a hal, és a szövetség vezetőségében még nagyobb gondok vannak.

Venturához hasonlóan nem akar távozni elnöki posztjáról Carlo Tavecchio sem, aki az olaszok egyöntetű véleménye szerint ugyanúgy fő felelőse a csúfos szereplésnek. Az ötszörösen büntetett előéletű, rasszista kiszólása miatt az UEFA-tól hat hónapos eltiltást kapó szövetségi elnök az olasz futball veteránjai közé tartozik, abba a körbe, amely úgy tapad a hatalomhoz, mint bogáncs a szövethez.

„Remélem, most már elértük a padlót, és elkezdődhet labdarúgásunk megreformálása. Intsünk búcsút a múmiáknak, akik az olasz futballt irányítják, kapjon lehetőséget a fiatalabb generáció a pályán kívül. Takarodjatok az útból. Köszönjük” – dörgött a veterán Sassuolo-védő, Paolo Cannavaro.

„Ha bármi méltóság lenne benne, leköszönne. Angliában ezt az embert egy stadionba nem engednék be, Olaszországban a szövetség elnöke lehet” – háborgott a '82-es világbajnok Marco Tardelli.

„Ha Tavecchio helyében lennék, itt feladnám. A mi szervezetünk csak akkor tud közbelépni, ha egy sportági szakszövetségnél súlyos jogi, sportszervezési vagy adminisztratív problémák vannak. Egyik helyzet sem áll fenn. Ha Tavecchio úr úgy gondolja, hogy tovább szeretné vezetni az olasz labdarúgást, az az ő személyi felelőssége. A saját lelkiismeretével kell elszámolnia” – jelentette ki az Olasz Olimpiai Bizottság első embere, Giovanni Malago keddi sajtótájékoztatóján. Finom noszogatásnak is lehet értelmezni a szavait.

Tavecchio többször is megemlítette, hogy az olasz labdarúgást elképzelhetetlen káoszban hagyná a vb-részvétel elpuskázása, már csak a történtek végtelenül megszégyenítő mivolta miatt is. Könnyen elképzelhető, hogy a káosz őt is elsöpri – és valószínűleg az olasz futballnak ehhez szüksége is lenne a megújulás érdekében.

SZÉGYENLETES KUDARC, ÚJ LEHETŐSÉG

A teljes lenullázódás nemcsak szakmai vonalon, hanem üzletileg is súlyos csapás az olaszoknak. Az Olasz Olimpiai Bizottság (CONI) volt elnöke, Franco Carraro úgy számol, az olasz gazdaságnak egymilliárd eurós kiesést jelent az, hogy a válogatott csak nézőként lesz részese az oroszországi világbajnokságnak – 5-600 millió eurós közvetlen és további nagyjából 400 millió eurós közvetett kárt.

Ez is fájdalmas csapás, mint ahogy a pályán is fájdalmas csapás érte a csapatot. Azt a csapatot, amely ugyan jó játékosokból állt, de a védelem veterán tagjait leszámítva nem nagy egyéniségekből. Gianluigi Buffon, minden idők egyik legjobb olasz kapusa 39 évesen, sírva köszönt el Milánóban a válogatottól – 175 szereplés után. Giorgio Chiellini, Andrea Barzagli és Daniele De Rossi minden bizonnyal szintén leveszi az azúrkék mezt.

Buffon, Barzagli és De Rossi távozása, Francesco Totti és Andrea Pirlo idei visszavonulása szimbolikus is: a 2006-os világbajnok csapat játékosai lassan végleg lelépnek a színről. Amikor az olasz válogatott legközelebb pályára lép, már nem lesz soraiban világbajnok, mint ahogy nem lesz a soraiban valódi világklasszis sem.

Az olasz válogatott helyzete hasonló a szintén elhúzódó krízisbe került, egymás után két nagy tornáról is lemaradt hollandéhoz. Mindkét ország nemzeti csapata tele van kitűnő képzést kapó, igen jó játékossal, ám a nagy egyéniségek, a valódi klasszisok hiányoznak. Jellemző, hogy a Transfermarkt értékbecslése alapján jelenleg a világfutball ötven legnagyobb értékű játékosából csak kettő, Marco Verratti és Lorenzo Insigne olasz – előbbi a 22., utóbbi a 48. helyen. Verratti eltiltás miatt kívülről nézte a sorsdöntő pótselejtezőt, Insigne – akit Ventura képtelen volt beilleszteni csapatába, holott Maurizio Sarri Napolijában valósággal szárnyal – a kispadon dekkolt, az első mérkőzésen pedig középső középpályásnak állt be. Logikus, hiszen szélső csatár…

A krízis a legjobban csatárposzton érezhető. Összehasonlításul néhány névsor. 1994-ben a vb-ezüstérmes olasz válogatott támadói Roberto Baggio, Pierluigi Casiraghi, Daniele Massaro, Giuseppe Signori és Gianfranco Zola voltak.

1998-ban Alessandro Del Piero, Roberto Baggio, Filippo Inzaghi, Enrico Chiesa és Christian Vieri alkotta a keret támadóegységét (Roberto Mancini, Vincenzo Montella vagy az ifjú Francesco Totti be sem fért). A 2006-os, világbajnok csapat keretében Luca Toni, Francesco Totti, Alberto Gilardino, Vincenzo Iaquinta és Filippo Inzaghi volt az öt támadó.

Ehhez képest Ventura hétfőn Andrea Belotti, Ciro Immobile, Éder, Manolo Gabbiadini és Lorenzo Insigne közül válogathatott. Ezzel sem gazdálkodott a legjobban, de a fentiek a 2006-os csapatból legfeljebb Iaquintát tudták volna kiszorítani. Jó csatár van közöttük. Világklasszis játékos egy sincs – mint ahogy Baggio, Del Piero, Inzaghi, Vieri vagy Totti (de talán még a csúcsformában játszó Toni is) azok voltak.

Tegyük hozzá: nem a Transfermarkt pikkel az olaszokra, a futballvilág elemzésével foglalkozó CIES Football Observatory friss ranglistáján – melyen a játékosokat potenciális átigazolási díjuk alapján állították sorba – a 66. helyen bukkant elő az első olasz: Andrea Belotti.

És ugyan a Premier League elképesztően magas átigazolási összegei torzítják kicsit a listát, tegyük fel a kérdést: elképzelhető lett volna mondjuk 1980 és 2010 között egy hasonló lista olasz futballista nélkül az első ötvenben? Vagy akár az első tízben...

A CIES listáját azért is érdemes megvizsgálni, mert ezen már az olaszok nagy veteránjai nincsenek rajta (érthető okokból – a pályafutásuk végéhez közelgő rutinos klasszisok értéke már csökken), a közeljövő várható kulcsemberei viszont igen. Belotti mellett Leonardo Bonucci, Daniele Rugani, Alessio Romagnoli és Marco Verratti szerepel az első százban.

A jövő még szép is lehet, ám a fentiek közül (és a fentiek mellett) legalább két-három játékosnak olyan szintre kellene fejlődnie, hogy a világ legjobbjai között emlegessék őket. De az olasz szövetségnek elő kellene állni egy közép-, illetve hosszú távú, következetesen megvalósított szakmai programmal, valamint olyan edzőt kellene választani a válogatott élére, aki Venturával ellentétben szakmája elitjébe tartozik.

Választék azért van – lehet, hogy a calcio nincs a kilencvenes évekbeli fénykor szintjén, de az olasz trénerek sorát tartják számon a világ legjobb, legfelkészültebb, taktikailag legképzettebb szakemberei között. A La Gazzetta dello Sport már hétfő éjjel „castingolt”, Carlo Ancelotti, Antonio Conte, Roberto Mancini és Massimiliano Allegri között. A jelenleg klub nélküli Ancelotti a szavazatok 67.4 százalékát kapta meg.

MESSZIRŐL, AHOGY A SZURKOLÓK

„Először túl kellett volna élni ezt a meccset ahhoz, hogy lehessen később filozofálni. De üres kézzel távoztunk. A régi és ismert problémák súlyosbodtak, egészen addig, amíg el nem jött az összeomlás. Nem lesz ott a nevünk a csapatok között, amelyek részt vehetnek a nyári versenyben a világbajnoki címért. Amióta az azzurri a világelit rivaldafényébe került, ez az első alkalom, hogy ez megtörtént. A korábbi fényes sikerek ellenére most el kell mondanunk: ilyen mélyre még sosem süllyedtünk. Mindig ott szerepelt a nevünk azon válogatottak között, amelyeknek esélyük van a világbajnoki cím elhódítására – egy különleges, kiemelt és kiérdemelt helyen. Most pedig arra kárhoztattunk, hogy a többieket nézzük, messziről, úgy, ahogy a szurkolók is teszik. Mindig azt hisszük, hogy ennél már nincs lejjebb, de mindig kiderül, hogy tudunk lejjebb csúszni.”

Vittorio Pozzo szavai a fentiek. Az olasz futball egyik legnagyobb mágusa, a squadra azzurrát két világbajnoki és egy olimpiai bajnoki címre vezető edzőlegenda a La Stampa újságírójaként írta le ezeket egy nappal azután, hogy Olaszország 2:1-es vereséget szenvedett Belfastban Észak-Írországtól, s lemaradt az 1958-as világbajnokságról. Az olasz labdarúgás épp nehéz időszakon ment át – az 1949-es supergai légi katasztrófától (amelyben odaveszett a válogatott gerincét adó Grande Torino) 1966-ig ívelő bő másfél évtized sötét periódusa volt a squadra azzurrának.

Az 1958. január 15-i, belfasti selejtező ennek a sötét periódusnak volt a mélypontja. A 2010-es évek nagy tornáin igencsak szeszélyesen szereplő olaszok (Eb-döntő, Eb-negyeddöntő, illetve két csoportkörös kiesés világbajnokságon, most pedig egy elszalasztott vb-kvalifikáció) valószínűleg a végzetes milánói estével leértek a gödör aljára. Ez a gigantikus pofon sokkhatásként, egyben ébresztőként funkcionálhat, ahogy a németeknek is szükségük volt a 2000-es Eb-égésre futballjuk újjászervezéséhez és a tisztogatáshoz. Itáliában is katalizátorként működhet.

Egyvalamiben azért bízhatnak az olaszok: ahogy Buffon is mondta könnyes interjújában, büszkék, erősek és makacsok, tudják, hogyan kell felállni. Mint ahogy az 1980-as Totonero-botrány és a 2006-os calciopoli után világbajnoki címmel bizonyították is.

Legközelebb erre 2022-ben lesz lehetőségük.

VB-PÓTSELEJTEZŐ
EURÓPAI ZÓNA
VISSZAVÁGÓ
OLASZORSZÁG–SVÉDORSZÁG 0–0
Milánó, San Siro, 80 000 néző. Vezette: Mateu Lahoz (spanyol)
OLASZORSZÁG: Buffon – Barzagli, Bonucci, Chiellini – Candreva (Bernardeschi, 76.), Parolo, Jorginho, Florenzi, Darmian (El Shaarawy, 63.) – Immobile, Gabbiadini (Belotti, 63.). Szövetségi kapitány: Gian Piero Ventura
SVÉDORSZÁG: R. Olsen – Lustig, Lindelöf, Granqvist, Augustinsson – Claesson (Rohdén, 72.), S. Larsson, J. Johansson (G. Svensson, 19.), Forsberg – Toivonen (Thelin, 54.), Berg. Szövetségi kapitány: Jan Andersson
Kijutott: Svédország, 1–0-s összesítéssel