Aldo Dolcetti: Nekem a Bp. Honvéd volt a mély víz vezetőedzőként

 

Szigorúan és pontosan felügyeli a Juventus médiaosztálya a klub kommunikációját, az ellenőrizhetőség jegyében alapszabály, hogy a szakmai stáb tagjai közül csak Massimiliano Allegri nyilatkozhat. Vagyis Aldo Dolcetti szakmai munkatárs, a vezetőedzőt a Milan után 2014-ben a Juventushoz is követő segítő sem. Illetve, csak azzal a feltétellel, hogy a klub aktualitásairól nem beszél.

Hiába a régi ismeretség és a számára oly fontos magyarországi szál, az egykor a Honvédnál és a Siófoknál is dolgozó, 51 éves szakembernek tartania kell magát a szabályhoz, így a telefonbeszélgetést a vonalban végig figyelemmel hallgató sajtós hölgy például, már akkor is közbeszól, és sietve megálljt parancsol, amikor kiejtjük Davide Lanzafame nevét.

Van azért így is miről beszélni az utóbbi években két Bajnokok Ligája-ezüstérmet, három olasz bajnoki címet és három Olasz Kupa-aranyat nyerő torinói edzővel, akire ideje lassan nem csak futballszakemberként gondolni – festői és grafikai munkássága sem lebecsülendő.

– Tartja a kapcsolatot Magyarországgal?
– Mára főként az emlékezés maradt meg. Sok régi ismerőssel tudunk egymásról, időnként beszélünk telefonon, kevés hiányozna, hogy felélesszük a kapcsolatot. Néhány nappal ezelőtt, például, egykori siófoki játékosom, László András keresett fel, miután más edzők társaságával a környéken járt. Megnézték a Juventus aktuális mérkőzését, a klubmúzeumot és az edzőközpontot, szerintem sok hasznos tapasztalattal gazdagodtak.

– Több mint tíz év távlatából miként gondol vissza a Honvédnál töltött időszakára?
– Nekem az volt a mély víz vezetőedzőként. Addig csak segédedzőként szereztem tapasztalatot a Fiorentinánál és a Bresciánál, Kispesten azonban teljes felelősséggel vezethettem a csapatot. Meg kell mondanom, szerettem volna tovább folytatni az edzői munkát Magyarországon, de családi okok miatt haza kellett jönnöm. Mielőtt elhagytam volna az országot, ígéretes lehetőséget kaptam az MTK-nál Várszegi Gábortól, sajnálom, hogy nem tudtam már élni vele. Jó érzéssel gondolok a magyarországi időszakra, ösztönzőleg hatott rám, hogy éreztem, a Honvéd szurkolói és az ellenfelek is megbecsülnek.

– Pedig akkoriban sovány idők jártak a magyar futballban, nem dőlt a pénz, mint manapság.
– Ez igaz. Eredeti élmény volt, ám bizonyos szempontból nagyon szép, a futballt és a hétköznapokat tekintve is. Közel kerültem egy néphez, amelyet addig nem ismertem, akkoriban viszont olyannyira a szívembe zártam, hogy azóta is megkülönböztetett figyelemmel követem az életét.

– És milyennek látja Olaszországból?
– Barátaim, ismerőseim beszélnek a változásokról, például a futballban is. Tudom, sokkal több a pénz, új stadionok épülnek, és ez önmagában jó lenne. Akkor viszont már kevésbé, ha az új stadionokban nincs elegendő néző, ha hiányzik a valós érdeklődés és a megkívánt színvonal.

– Mit szólt az NB I tavalyi végeredményéhez?
– Őszinte lelkesedéssel fogadtam a hírt, hogy a Honvéd nyerte meg a bajnokságot. Valahol én is odatartozónak érzem magam, játékos- és edzői pályafutásom korábbi csapatait mindig kiemelt érdeklődéssel kezelem. Örültem George F. Hemingway sikerének, és annak is, hogy Marco Rossi személyében olasz edző irányításával lett első a csapat.

– Bár a Juventus aktuális ügyeiről nem beszélhet, kérem, adjon képet a Nemzeti Sport olvasóinak a jelenlegi munkájáról.
– Massimiliano Allegri vezetőedzővel érkeztem a csapathoz 2014-ben, hivatalos munkaköröm collaboratore tecnico, vagyis szakmai munkatárs. Számos területen segítem Allegri munkáját az edzői teendőktől kezdve az ellenfelek megfigyelésén keresztül és az elemzéssel bezárólag.

– Miként került ebbe a szerepkörbe?
– Vissza kell ugranom az időben a válaszhoz. Amikor a magyarországi időszakom után a SPAL-nál dolgoztam a harmadosztályban, a Lega Próban, felismertem, hogy a személyiségemhez kevésbé passzol a vezetőedzői munka, és arra jutottam, helyesebb, ha valami más célt tűzök magam elé. Már játékosként is igazi előkészítő ember voltam, aki klasszikus tízesként inkább szervezett, osztogatott és a csatárokat segítette gólokhoz. A jellememhez így illett. Miután ezt tisztáztam magamban, két út állt előttem: vagy egy nagy klub második csapatánál vállalok munkát, vagy egy elsővonalas edző segítőjeként igyekszem az illető munkáját kibontakoztatni. Először az első ösvényen indultam el, a Milan Primavera csapatát edzettem két évig, aztán Allegri mellé szegődtem másodedzőként.

– Milyen mellette dolgozni?
– Kimagasló képességű edző, erényeivel talán senki más nem büszkélkedhet az általam ismertek közül. Egyszerre strapabíró, intelligens, ötletgazdag, aki amellett, hogy derűsen, könnyedén éli meg az eseményeket, tisztában van a felelősségével.

– Három bajnoki cím, három Olasz Kupa-győzelem és két Bajnokok Ligája-ezüstérem dicséri eddig közös torinói munkájukat…
– …és még mindig nincs vége! Csodálatos eljutni kétszer a Bajnokok Ligája döntőjébe, de szeretnénk odaérni harmadszor is, sőt, most egy lépéssel tovább. Nekem azért jelent talán még többet az elmúlt évek sorozata, mert gyerekkorom óta személyesen kötődöm a klubhoz. Hat évig játszottam a Juventus utánpótlás-csapataiban, harmincegynéhány éve már együtt edzettem a felnőttekkel, közelről élhettem meg például az 1985-ös BEK-győzelmet. És most, három és fél évtizednyi keresés után visszahozott ide az élet, az egykori fiatalember vágya teljesült, Allegri segítőjeként hajt ugyanazokért a célokért, mint annak idején.

– Mivel magyarázza a Juventus elmúlt évekbeli, már-már nyomasztó fölényét Olaszországban?
– Egyszerű a felelet: a klub működésével. Amellett, hogy büszke a múltjára, határozott a jövőképe, amint azt a stadionépítés vagy a korszerű edzőközpont kialakítása mutatja. A márkát olyan hozzáértő személyek erősítik a vezetőségben, mint Andrea Agnelli, Giuseppe Marotta, Pavel Nedved vagy Fabio Paratici. Mint mondtam, ez a klub még nem állt meg, van hová előrelépnie.

– Általános meglepetésre hatvan év után először nem jutott ki az olasz válogatott a világbajnokságra. Mi okozta az előre nem látható csapást?
– Erről könyvet lehetne írni, nehéz néhány szóban válaszolni. Gondoljunk a svédek elleni pótselejtező-visszavágóra. Állítom, ha az olasz válogatott azon a meccsen nyer, és továbblép, ahogyan korábban annyiszor megtörtént vele, minden hibát a szőnyeg alá söpörnek. A tény, hogy a csapat nem jutott ki a világbajnokságra, az egész képet sötétre festette. Általánosságban kijelenthetjük, az olasz válogatott azért nem jutott ki, mert a pótselejtezőhöz nem megfelelő szakmai állapotban és ösztönzéssel érkezett. Nem sikerült győznie, és a kudarc számos más kérdést is felszínre hozott: változások következnek, új elnök érkezik a szövetség élére, új szövetségi kapitányt keresnek. Megvan az olaszokban a hajlam, hogy súlyosabbnak lássák a bajt a valóságosnál – ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden rózsaszín.

– Taktikailag merre halad a labdarúgás?
– Olaszországban világos a helyzet. A nyolcvanas, kilencvenes években a taktikára alapozták a csapatok a sikereiket, vagyis a közösség számított. Szerintem lassan-lassan eljutott a futball oda, hogy az egyéni képességek, a technikai felkészültség legyen a döntő. Nem csak nálunk, más országokban is. Ugyanakkor globálisabb lett a játék, fel lehet ismerni még stílusjegyeket, de ha szabad ezt a szót használnom, sokkal szennyezettebb, amit látunk.

– Miként minősítené Nagy Ádámot, a Bologna középpályását?
– Csapatának megbecsült tagja, az előző idényben alapemberként számított rá Roberto Donadoni edző, és kapott lehetőséget tőle az aktuális bajnokságban is.

– Sokak benyomása, hogy a mai futballban kevesebb az olyan karakteres egyéniség, mint volt az előző nemzedékben például Paolo Maldini, Zinédine Zidane, Francesco Totti, Ryan Giggs vagy éppen Andrea Pirlo. Optikai csalódás csupán, vagy tényleg szürkül a mezőny?
– Csupa olyan játékost említett, aki egy-egy klubban töltötte el pályafutása jelentős részét vagy az egészet. Ilyen módon erős nyomot hagyni ma már nehezebb, ritka, hogy valaki éveket töltsön el egy helyen, mert erősebb a gazdasági ösztönző a klubváltásra.

– Twitter-oldalán igen aktív, művészeti, irodalmi, zenei érdeklődéséről vagy éppen saját alkotásairól sokat megtudunk. Az elmúlt hónapokban azonban alig találni valamit, ami futballal kapcsolatos. Élesen különválasztja magánéletét a munkájától?
– Igen is, meg nem is. Rengeteg a feladatom a Juventusnál, ám hiszek benne, hogy az az autó megy jól, amelyiket hajt a belső motorja. Szívesen élek a futball mellett másik szenvedélyemnek, a művészetnek is.

– Bejegyzéseiből kitűnik, sokoldalú, széles látókörű emberként az élet minden területéről gyűjti az élményeit. Képes lefordítani a futballon kívüli benyomásait munkája nyelvére?
– Rátapintott a lényegre. Vallom, hogy mások véleményét, gondolatait érdemes figyelemmel és tisztelettel befogadni, a képzőművészetben, az irodalomban, a filmben vagy a zenében éppúgy ezt keresem, mint a labdarúgásban. Nem szabad csak a futballra figyelni, de ha nyitott vagy, szélesedik a látástered, és ennek a munkádban is hasznát veszed. Megtanulod, hogyan tudod a körülötted zajló eseményeket, a tapasztalataidat, a benyomásaidat minél gyorsabban értelmezni, fejleszti a képzelőerőt, segít átlátni a mélyebb igazságokat. Allegrivel egyeztetve fontos, hogy gyorsan, hatékonyan, határozottan döntsünk távlati stratégiáról vagy éppen a következő hétköznapi teendőről. Furcsán hangzik, de megfelelő ingerekkel még az improvizációt is lehet programozni.

 

– Már kispesti időszakában is előszeretettel festett, rajzolt, ám internetes tevékenysége alapján az utóbbi időben talán még termékenyebb. Milyen témákat kedvel?
– A figurális festészet érdekel, az emberek arcából, kifejezéseiből kiolvasható jellemvonások. Az elmúlt években, Torinóban nagyon megkedveltem a kortárs művészetet, főként a hatvanas évek időszakát. Azoknak a képeknek az erejében hiszek, amelyek mélyebb jelentést hordoznak, amelyek mögött pszichológiai, szellemi háttér is kirajzolódik. Egyik kedvencem Lucian Freud, a híres pszichoanalitikus Sigmund Freud unokája. Modelljeit néha egész nap nézegette, anélkül, hogy hozzányúlt volna az ecsethez, mert kereste, figyelte, hogy mi rejlik bennük. Engem is ez foglalkoztat.

– Melyik könyv volt önre a legnagyobb hatással?

– Fiatalkoromban rengeteget olvastam, erősen rögzültek bennem Franz Kafka vagy Gabriel García Márquez regényei, utóbbitól főként a Száz év magány. A közelmúltban megszerettem egy kortárs olasz írót, Enrico Brizzit. Sok évvel ezelőtt olvastam az első regényét, a serdülőkor viszontagságairól szóló Jack Frusciante e uscito dal gruppo címűt, nemrég egy másik könyve, az Il matrimonio di mio fratello ragadott meg, egész másként (az előbbi „Jack Frusciante otthagyta a bandát” címmel megjelent magyarul, az utóbbit, a szabad fordításban „Fivérem házassága” címűt még nem adták ki – a szerző). Azért is tetszik Brizzi, mert ő az olaszországi pszichoatléta mozgalom kezdeményezője, amelynek lényege, hogy tagjai a sportot és a művelődést ötvözve túráznak vidéken, keresve a kulturális, történelmi kincseket, és beszámolnak gyaloglásaik élményeiről.

– Magyar íróktól olvasott valamit?
– Nem, pedig otthon, a polcon kell lennie néhány könyvnek Márai Sándortól. Itt az ideje, hogy elővegyem őket.