Franco Baresi: Nem lenne könnyű dolgunk, ha Messiék ostromolnának minket

– Teljesen véletlenül egy olyan asztalhoz ültünk le beszélgetni az óbudai Puskás Pancho Sport Pubban, amelyen Puhl Sándor névtáblája található. Tudja, hogy ki ő? Emlékszik rá?
– Hú, rögtön megfogott… Sajnos nem rémlik – mondta a Nemzeti Sport munkatársával négyszemközt beszélgető Franco Baresi. – Ugye, nem futballista volt?

– Nem, játékvezető. Önnek is vezetett egy nagyon fontos mérkőzést.
– Á, szóval egy magyar játékvezető, akkor viszont megvan! Ő fújt az 1994-es világbajnoki döntőben, igaz?

– Pontosan. Mindenkinek Roberto Baggio fölé rúgott tizenegyese jut eszébe, de ön ugyanúgy az égbe lőtt a tizenegyespárbaj elején. Önt is úgy nyomasztja az a pasadenai mérkőzés, mint Baggiót?
– Nincsenek bennem rossz érzések, örültem, hogy egyáltalán pályára léphettem, mert előtte megsérültem, és majdnem ki kellett hagynom a döntőt. A hosszabbításban szinte már csak sántikálni tudtam. Derekasan helytálltunk Brazília ellen százhúsz percen át, a tizenegyespárbaj pedig már lutri. El kellett ismernünk, hogy a brazilok jobbak voltak.

– Mind a három éremből gyűjtött egyet-egyet a világbajnokságokon, igaz, az 1982-es aranyérmes csapatban még fiatal volt, a tornán nem kapott lehetőséget Enzo Bearzottól. A válogatottban töltött tizenkét éve alatt három ikonikus szövetségi kapitány keze alatt is játszhatott. Melyikük volt a legnagyobb?
– Bearzot neve fogalom a szakmában, óriási szerepe volt a világbajnoki győzelemben. Nála jobban senki sem értett a csapatépítéshez és a jó közösségi szellem kialakításához. Azeglio Vicininek lehetek a leghálásabb, mert ő már bízott bennem, épített rám. Sajnos nem tudtuk vele megnyerni a hazai világbajnokságot kilencvenben, valami hiányzott. Arrigo Sacchit pedig már jól ismertem a Milanból, ő taktikai zseni volt, forradalmár.

– Teljes pályafutását a Milanban töltötte, játékosként húsz évig szolgálta a vörös-feketéket. Látta a csapat vasárnap esti vesszőfutását Torinóban? Hogy éli meg az ínséges időket? Tündököl-e még valaha olyan fényében a csapat, mint az ön idejében, a kilencvenes évek első felében?
– A meccset nem láttam, csak tudom, hogy kikaptunk kettő-nullára. Tény, nem könnyű időszak ez most a klub életében. De a tulajdonosok elkötelezettek a fejlődés mellett, célunk, hogy visszajussunk a Bajnokok Ligájába. Óriási a konkurencia, három-négy csapat harcol a negyedik BL-helyért, de még semmi sem dőlt el. Nem csupán szurkolója vagyok a Milannak, a klub nemzetközi nagykövetként alkalmaz. A magam eszközeivel én is azon dolgozom, hogy visszatérjenek azok a dicső napok.

– Hogy éli meg a Juventus nyolc éve tartó olaszországi egyeduralmát? Mikor következhet be a trónfosztás?
– El kell ismerni, hogy a Juventus ügyesen gazdálkodott, jó döntéseket hozott az átigazolási piacon, jól fektetett be a jövőbe, és kihasználta riválisai hibáit is. Úgy gondolom, hogy még sokáig meghatározó szereplője lesz a bajnokságnak, de nagyon jót tenne az olasz futballnak, ha a két milánói nagycsapat is összeszedné magát.

– Az ön idejében a Serie A volt a klubfutball csúcsa. Mi az oka az olasz futball visszaesésének?
– Kétségtelen, hogy akkoriban minden világsztár az olasz bajnokságba vágyott. Azóta nagyot változott a világ, feltörtek más országok és bajnokságok, rendkívül erős lett a konkurencia. A legnagyobb pénzösszegek más ligákba áramlanak, így az olasz futball nincs könnyű helyzetben.

– Háromszoros BEK-, illetve BL-győztes a Milannal. Melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?
– Az életben általában az első alkalmak a legmeghatározóbbak, az én szívemnek is az 1989-es győzelem a legkedvesebb. Egyrészt mert hosszú idő, húsz év múltán sikerült újra megörvendeztetni szurkolóinkat, másrészt akkor forradalmasítottuk a világfutballt. A Camp Nouban esélyt sem adtunk a bukaresti Steauának, négy-nullára nyertünk.

– Pályafutása első felében söprögetőt játszott, majd sikeresen illeszkedett be a négy vonalvédős rendszerbe is. Sajnálja, hogy a söprögető posztja kihalt a modern futballból?
– Nagyon élveztem söprögetőt játszani, de a négyvédős rendszerben is jól éreztem magam. Az sokkal kezdeményezőbb futballt tett lehetővé, jobban be lehetett lépni a támadásszervezésbe, abban tudtam igazán kiteljesedni.

– Azt hirdetem, hogy Lionel Messinek és Cristiano Ronaldónak hamar elment volna a kedve az élettől is, ha csak egyszer szembetalálta volna magát a Mauro Tassotti, Alessandro Costacurta, Franco Baresi, Paolo Maldini védőnégyessel. Ugye, megerősít ebben?
– Sokat változott azóta a futball, bevezették a hárompontos rendszert, megszüntették a hazaadást, lazítottak a lesszabályon. A topcsapatok három csatárral támadnak, nem lenne könnyű dolgunk, ha egyik oldalról Messi, a másikról Ronaldo ostromolna minket.

– Ki tart ma a világ legjobb belső védőjének?
– Csodálom Virgil van Dijkot a Liverpoolból és Matthijs de Ligtet az Ajaxból. Még nagyon fiatal, de rendkívül erős személyiség és bátor.

– Tud róla, hogy a magyar válogatottnak olasz szövetségi kapitánya van: Marco Rossi?
– Hallottam róla, és nagyon örülök, hogy egy honfitársam tud segíteni a magyar futballnak. Úgy értesültem, hogy eddig sikeres.

– Emlékszik-e arra, hogy 1990-ben pályára lépett Budapesten Európa-bajnoki selejtezőn az olasz válogatottal?
– Igen, és sajnos arra is, hogy nem sikerült jól a mérkőzés, jól megszorongattak minket a magyarok. Úgy rémlik, egy-egy lett a vége, és nem is jutottunk ki a svédországi Eb-re, ami nagy csalódás volt.

– De talán mégsem akkora csalódás, mint az, hogy a legutóbbi világbajnokság harminckét csapata közé nem tudta kvalifikálni magát az olasz válogatott. Ezt hogyan élte meg?
– Sokkhatás volt minden olasznak, nagy csapás. Nálunk óriási szenvedély övezi a futballt, el sem akartuk hinni, hogy ez megtörténhet. De most előre tekintünk, egy új projekt indult el, vannak tehetséges fiataljaink, szerintem sikerül visszajutnunk az élvonalba.