Fabio Cannavaro: Nagyra becsülöm Marco Rossit, nagyszerű munkát végez

– Feleségét és önt vártam a repülőtéren, a biciklire nem számítottam…
– Ha tehetem, magammal viszem az utazásaimra– válaszolta Fabio Cannavaro, a 2006-os németországi világbajnokságon Olaszországgal aranyérmes, aranylabdás hátvéd.– Ez nekem edzés is, formában tartom magam vele, mellesleg így sok érdekes új helyet felfedezhetek. Három éve tart nálam a bicikliszenvedély, akkori fizikai problémáimra ez tűnt a legjobb megoldásnak.

– Budapesten is tesz egy-két kört a városban?
– Kedd reggelre terveztem némi mozgást, meglátjuk, belefér-e, mielőtt továbbutazunk feleségemmel, Danielával.

– Nem először jár a magyar fővárosban: kétszer játszott itt az olasz válogatott tagjaként, először 2000-ben a kettő-kettes döntetlenre végződő világbajnoki selejtezőn, majd 2007-ben a három-egyes magyar győzelemmel zárult felkészülési mérkőzésen. Utóbbira azért sokan felkapták a fejüket.
– A megnyert németországi világbajnokság után valamelyest kicserélődött a válogatottunk, és leszállóágba került, talán emiatt is fordulhatott elő a kisiklás. Valóban nem szép emlék, de a város gyönyörű, szívesen jöttem vissza.

– És itt van honfitársa, kollégája, Marco Rossi is.
– Nagyra becsülöm őt. Megvolt benne az intelligencia, hogy külföldön próbálja ki magát. Sokszor visszahúznak minket saját kötöttségeink, előfeltevéseink, neki mégis volt bátorsága elindulni az úton, amelyen lépésről lépésre eljutott oda, ahol most tart. A magyar válogatott megbecsült szövetségi kapitánya, nagyszerű munkát végez, amelyben sok fáradtság, szenvedély és ötlet fekszik.

– Megbecsülik Olaszországban is?
– Ma már sokkal inkább. Eleinte nem is igen tudtak az emberek arról, hogy Magyarországon dolgozik szövetségi kapitányként, aztán ahogy jöttek az eredmények, kijutott a csapattal az Európa-bajnokságra, fontos győzelmeket aratott, egyre inkább felfigyeltek rá.

– Saját arab és ázsiai edzői tapasztalatáról mondta nemrégiben egy interjúban, hogy azokat Olaszországban mintha semmibe vennék, és hasonló érzésekre utalt a maga eredményei kapcsán Marco Rossi is. Miért nehezebb egy olasz trénernek külföldön boldogulnia?
– Valószínűleg azért, mert él az elvárás, hogy az olasz edző először otthon lépjen fokról fokra feljebb, ott bontakoztassa ki és mutassa meg tehetségét, mielőtt más országban munkát vállal. Időnként az a benyomásom, hogy a külföldi csapatoknál tevékenykedőket nem is igazán veszik edzőszámba, mintha másik sportággal foglalkoznának. Sokan szembesültek ezzel a nehézséggel, én azonban úgy veszem – és ebben talán egyezik a véleményünk Marcóval –, hogy a külföldön, más kultúrában gyűjtött tapasztalat fontos tudást jelent, olyan csomagot, amelyet már bárhova viszek magammal.

– Ha egyetlen évszámmal kellene összefoglalni pályafutását, az kétségtelenül a 2006-os lenne. Tizennyolc év távlatából miként gondol vissza a világbajnoki cím, az Aranylabda időszakára?
– Tökéletes év volt. Hátvédnek ritkán jut osztályrészül annyi sikerélmény, mint nekem abban a néhány hónapban az egyéni és a csapattal nyert díjak révén. A németországi torna hét mérkőzése közel állt a hibátlanhoz.

– A világbajnoki címét a nápolyi gyerekeknek ajánlotta. A gesztus nemcsak udvariasság volt szülővárosára gondolva, mintha saját gyermekkorára, kibontakozására is reflektált volna. Mit jelent nápolyinak lenni?
– A kötődés elszakíthatatlan, akárhová sodort az élet, mindig meghatározó maradt. A városban nőttem fel, a San Paolo Stadion közvetlen közelében, Fuorigrotta negyedben, ahol a futball a környékbeliek életének alapvető eleme volt. Számos személyes emlék fűz a városrészhez, és megtisztelő, hogy felnőtt játékosként pályára léphettem a stadionban.

– Úgy tudom, a Centro Paradiso nevű egykori nápolyi edzőpályán hamarosan saját ifjúsági futballiskolát indít.
– Egyelőre csak tervekről beszélünk, és gondolkodunk, mit lehet kihozni belőle. Mindenesetre örülök, hogy sikerült megvásárolni a húsz éve elhagyott pályát, ahol valaha magam is kezdtem a pályafutásomat, és ahol Diego Maradona is edzett.

– Itt történt a nevezetes ütközésük is?
– Pontosan. Fiatal voltam, lelkes és meggondolatlan, semmivel sem törődve, teljes lendülettel tettem oda magam a edzésen, mire némely klubvezető mérgesen próbált visszafogni, hogy vigyázzak Maradonára. Ő nem vette zokon, hogy keményen odaléptem neki, sőt meg is dicsért, biztatott, hogy csináljam csak a legjobb tudásom szerint. Ezek a kis részletek mutatták meg az ő igazi nagyságát.

– Nem hiányzik játékosként az elmaradt visszatérés a Napolihoz?
– De, kicsit igen, mert szép lett volna befejezni a pályafutásomat ott, ahol elkezdtem.

– Az arab és ázsiai feladatok, illetve a Serie B-s Beneventónál töltött előző idénybeli rövid időszaka után mik a tervei?
– A beneventói epizódra nem szívesen gondolok vissza. Jóhiszeműen, egy csapattársam javaslatára vállaltam el az edzői feladatot, de nem azt kaptam, amire számítottam, és az elnökkel is akadtak nézeteltérések. Célom továbbra is az, hogy edzőként találjak feladatot – meglátjuk, mit hoz a jövő.

– A magyar válogatott sorozatban a harmadik Európa-bajnokságára készül, amely a korábbi több évtizedes homály után nagy élmény a kudarchoz szokott nemzedékeknek. Látni a változást Olaszországból is?
– Nem lep meg a magyar futball fejlődése, ahogyan máshol, például a Közel-Keleten is tapasztalni a sportág előretörését. A munka meghozza a gyümölcsét.

– Az Európa-bajnokságon Németország, Skócia és Svájc vár a magyar válogatottra. Van esély a továbbjutásra?
– Bármi megtörténhet, ráadásul Németország csapata nem olyan, mint néhány évvel ezelőtt volt. Fő, hogy ott van a csapat az Eb-n, ráadásul az edzője is érti a dolgát.

– Milyennek értékeli a ma már a Liverpool alapemberének számító Szoboszlai Dominik kilátásait?
– Az biztos, hogy jó kezekben van. Jürgen Klopp az az edző, aki képes kihozni játékosaiból a legtöbbet, és tudja, milyen fejlődési lehetőség rejlik bennük. A Premier League közege, a Liverpool és Klopp személye is garancia arra, hogy Szoboszlai helyes irányba halad, Mohamed Szalahhal megértik, jól kiegészítik egymást.

– Közben elhaladtunk az Üllői úton a Ferencváros stadionja mellett, amelynek üzemeltetőjével, a Sportfive-ot vezető Igaz Andrással együtt végezte el nemrégiben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség menedzserképzését. Miért iratkozott be a kurzusra?
– Azért, mert lényegesnek tartom, hogy megértsem, miként működik egy klub, ne csak edzői nézőpontból figyeljem a futball jelenségeit. Hogy miként lehet fejleszteni egy egyesületet, például a marketing területén, hiszen ma már a bevételnek csak kis része érkezik jegyeladásból.

– Világbajnokként miként éli meg, hogy az olasz válogatott 2014 óta nem jutott ki a labdarúgás legfontosabb tornájára?
– Nem könnyű, főleg, ha belegondolunk, hogy lassan felnőtt nálunk egy generáció, amelynek az életéből kimaradt a vébéélmény. Különösen fájdalmas a tapasztalat, ha azt nézzük, hogy Olaszország története során hat világbajnoki döntőben szerepelt, négyet meg is nyert, és ha a brazilok ellen elveszített kettőből az egyiken győz, ma a legsikeresebb vébénemzet lenne.

– Tavaly a derű korának nevezte az ötvenedik életévét. Miből áll a derűje?
– Jobban megbecsülöm a pillanatot, az élet apró örömeit. Egy sétát a tengerparton, a hegyekben, a családdal töltött időt vagy egy jó biciklizést.